Nem értettem, hogy hol lehetek, és hogy mit keresek itt egy vadidegennel. Észre vehette, hogy magamnál vagyok és felém fordította a fejét. Arcát nem igazán láttam, mert haja eltakarta. Felállt odajött hozzám és leguggolt mellém.

- Kate vagyok. – mondta.

- Bella. –mondtam rekedten. Nem igazán érettem semmit. Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hogy nem tudtam, hogy melyiket tegyem fel először ennek az ismeretlene nőnek. Szemeit rám emelete. Aranybarna volt, de vörösen csillogott.

- Tudom, hogy most sok mindent nem értesz. – Kate hangja betöltötte az egész szobát. Olyan higgadtan beszélt. Pedig én ezt a helyzetet egyáltalán nem érzem nyugodtnak.

- Nem kifejezés! – mondtam kétségbeesetten.

- Tudod, hogy kik a Volturiak?

- Hozzájuk tartottam!

- Ohh, akkor nem csodálom, hogy ide kerültél.

- Mi? Ők tehetnek arról, hogy itt vagyok?

- Nem teljesen. Ők és a Románok harcban állnak egymással. Te pedig rosszkor voltál rossz helyen! Most hadifogolyként tartanak itt minket.

- Hadifogolyként? – hökkentem meg. Na, erre biztosan nem számítottam.

- Igen valami olyasmi.

- Meddig akarnak itt tartani minket?

- Nem tudom, én egy hete vagyok itt. Előttem volt itt egy férfi. Őt is kábé eddig tarthatták itt, majd elvitték.

- Hova?

- Én sem tudok többet, mint te. – most már nem volt annyira nyugodtan. A hangja csalódott és lemondó volt.

- Miért vagy ilyen szomorú?

- Én senkinek sem fogok hiányozni. Nem is tudják, hogy létezem, kivéve az, aki átváltozatott. Nomádként éltem, nincsenek barátaim.

- Senki? – kérdeztem. Nemet intett a fejével. Nem bírtam nézni ezért átkaroltam a vállánál fogva és jó erősen magamhoz szorítottam – Nekem igenis hiányozni fogsz!

- Nagyon kedves vagy! De én ezt nem érdemlem meg!

- Mindenkinek joga van a boldogsághoz!

- Nem, nekem nincsen! Embereket öltem, hogy létezhessem.

- Ezért piros a szemed?

- Igen.

- Nem értem. Hogy lehet, hogy embereken élsz, viszont azt is látom, hogy a szemed aranybarna.

- Nem élek állandóan embereken. Néha állatokat is.

Majd csönd ált be kettőnk között. Felidéztem magamban az elmúlt nap eseményeit. Volterra. Alice látomása. Az idegen, aki lebénított. Most pedig Kate.

Csak pár percre lehettem Edwardtól, de így sem találkoztam vele. Talán létezésem során már nem is fogok többet találkozni vele. Elmélkedésemből a mellettem lévő személy hangja térített vissza.

- Mit kerestél Olaszországban?

- Hosszú történet.

- Szerintem van időnk.

Nem tudtam először, hogy hogyan kezdjem el, de később viszont már nem tudtam abbahagyni. Mindent elmondtam emberi emlékeiből. Mivel nem mindegyikre emlékszem.

Azt is elmondtam, hogy most találkoztam volna Edwarddal, de ezt nem jött létre mert elraboltak.

- Sajnálom, hogy ez történt.

Örülök, hogy valakinek el tudtam mondani ezt az egészet valakinek. Annyi minden volt bennem most egyszerre. A legnagyobb mégis a hiány. A másik felem hiánya. A nem dobogó szívem, a boldogságom hiánya. Már nagyon rég lehetett az, hogy valamikor teljes szívemből mosolyogtam. Legalább két napja lehettem már itt. Közben Kate is mesélt az életéről, elmondta, hogy egy nagyvárosban lakott az annyával és a testvérével. Igazán szép élete lehette volna, hogyha nem találkozik egy vámpírral. Éppen a történetvégéhez ért mikor az ajtó kivágódott és két alak lépett be rajta. Ugyan olyan illatuk volt, mint akikkel Volterrában találkoztam.

- Látom, hogy jól összeismerkedtetek ez alatt a két nap alatt! – mondta az egyik férfi. A másik egy nő volt. Nem igazán tudtam, hogy milyen képességük lehet, csak azt, hogy én és Kate esélytelen ellenfelek vagyunk nekik. Főleg úgy hogy már pár napja nem is ettünk.

- Mit akarnak tőlünk?

- Tőled semmit, egyenlőre. Csak tőle. – mutatott Katere. Hirtelen a lábai felmondták a szolgálatot és összeesett mellettem. Nem tudtam, hogy mit csinálja. Oda léptem mellé, próbáltam felébreszteni, de nem sikerült.

- Mit akarnak tőle?

- Majd meglátod. –mondat a férfi és Katet a hajánál fogva kiráncigálta. Kiléptek a szobából engem egyedül hagyva. Talán ha mégis letámadtam volna őket, akkor megszökhettünk volna.

Már legalább két nap telt el mióta itt jártak. Már teljesen elgyengültem. A hideg nyirkos kövön fekszem. Nem tudom, hogy hogyan bírhatta ilyen állapotban Kate.

A sötétség és az egyedüllét teljesen kiakaszt.

Az ajtó hírtelen kicsapódott. Arra akartam nézni, de nem bírtam, mert teljesen ki voltam már merülve. Csak azt láttam, hogy egy nagydarab fickó közeledik felém majd a nagy sötétséget.

Hallottam, hogy még a nevem próbál felébreszteni, de nem sikerült neki.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.