Annyira fájt…



Megbénította a testemet, az agyamat, nem voltam a saját magam ura. Úgy éreztem, fuldoklom, a testem görcsösen rángatózott, össze-összekoccantak a fogaim. Legszívesebben üvöltöttem volna, teli torokból, remélve, hogy legalább egy picivel jobb lesz. Hogy kiadhatok magamból legalább egy csöppnyi fájdalmat. De nem voltam képes használni a hangomat. Kénytelen voltam tűrni. Némán.



Fájdalom. Kín. Szenvedés. Halál.

Semmi másra nem tudtam gondolni. Vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen. Már nem érdekelt hogyan, csak azt akartam, hogy elmúljon a fájdalom.



Idővel tompulni kezdett. Még mindig éreztem minden tagomban, de immáron sajgássá szelídült. Az agyam és a testem kimerült, az öntudatlanság felé sodródtam. Mindjárt vége – gondoltam megkönnyebbülten.

Idővel érzékelni kezdtem a külvilágot. Hallottam, mi történik körülöttem, apró neszezések vonták magukra a figyelmem. Furcsa szagok irritálták az orromat – olyanok, amilyeneket még soha nem éreztem. Talán Edward illatára hasonlított a legjobban, mégis… valahogy olyan más volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, de egyelőre nem is töprengtem ezen. Hasogatott a fejem, görcsösen összerándultam minden erősebb nyilallásra.

Meleget éreztem az arcomon. Napfény – ébredtem rá hirtelen, és rájöttem, hogy mindeddig ösztönösen szorosan lehunytam a szemem. Hunyorogni próbáltam, de a napsugarak éles tőrként hatoltak a szemembe. Oldalra kaptam a fejem, a nyakam nagyot reccsent. Már jó rég óta fekhetek – elmélkedtem – ha az izmaim ennyire megmerevedtek.

Hirtelen hűvös kéz simult a homlokomra. Megijedtem, belepréselődtem a párnába.

- Csss… - hallottam egy hangot. Először nem tudtam betájolni, kihez tartozik, csak abban voltam biztos, hogy ez a hang furcsa hatással van rám. Megnyugtat. A légzésem gyorsan lelassult – feltűnően gyorsan, de akkor ez még fel sem tűnt. Belesimultam az érintésébe, és legszívesebben hangosan tiltakoztam volna, mikor visszahúzta a kezét. De a hangomat még nem mertem használni, túlságosan bizonytalan voltam.

A szemem ellenben alkalmazkodott a fényhez, így nemsokára szemügyre vehettem a helyet. Azonnal felismertem. Ez Edward szobája. Hirtelen emlékképek törtek a felszínre: én és Edward a tisztáson… farkasszemet nézve Jamesszel… Edward, ahogy közli velem, hogy elmegy örökre… találkozás Amelie-vel… Innentől felgyorsultak az események, a képek villámgyorsan peregtek a szemem előtt, egészen az esküvőig. Ott viszont lelassult minden és André köré szerveződött. Újra végignéztem az első találkozásunkat, láttam, ahogy felcsábít az emeletre, és ahogy bezárja mögöttem a szobaajtaját. Emlékeztem arra a páni félelemre, ami eltöltött, mikor rájöttem, hogy egyenesen André csapdájába sétáltam. És a felcsendülő dallam térített magamhoz. Aztán Edward ránk törte az ajtót… Nem tudtam, mi történt azután. Sírás fojtogatott. Mindent elrontottam. Mindent.

A kéz ismét hozzám ért, a kezemre kulcsolódott. Óvatosan arra fordítottam a fejem. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, mikor az agyam feldolgozta az információt. Ez Edward. Az én Edwardom, amint mellettem ül, és feszülten engem figyel. Halványan elmosolyodtam az ismerős helyzeten. De azonnal elkomorodtam, amikor Edward szemébe néztem. Mintha… Mintha… undort láttam volna megvillanni a szemében. Nem tudtam mire vélni, az érzéseim felkavarodtak. Lehet, hogy mégis elvette Amelie-t és most visszatartom attól, hogy vele legyen? Nem, az nem lehet. Csalódottan hunytam le a szemem és a fal felé fordítottam a fejem. Nem tudtam elhinni. És nem is akartam.

- Bella – szólított meg óvatosan Edward. – Hogy érzed magad?

Fellobbant bennem a féltékenység. Csak azért kérdezi, hogy minél előbb visszamehessen a feleségéhez! Megmakacsoltam magam és nem voltam hajlandó semmiféle reakcióra.

- Bella – óvatosan végigsimított az arcomon. – Annyira sajnálom.

Nem tudtam, mit vár, mit reagáljak.

- Minden az én hibám – folytatta. – De hidd el, ha tehetném, visszafordítanám.

Hitetlenkedve fordultam felé.

- Visszafordítanád? – kérdeztem hitetlenkedve. A hangom még rekedtes volt, de az önzőségem a bizonytalanságom fölé kerekedett. – Akkor miért vetted el? – hiába próbálkoztam, a hangomból kihallatszott a csalódottság.

- Miről beszélsz? – kérdezte Edward zavarodottan.

- Amelie-ről. Arról, hogy feleségül vetted.

Egy pillanatra feloldódott a jeges hangulat, amikor Edward halkan felnevetett.

- Bella, félreérted! Én nem vettem el Amelie-t.

Elöntött a megkönnyebbülés hulláma. Mégse veszítettem el Edwardot. De akkor nem értem.

- Miért kértél bocsánatot? Mit akarsz visszafordítani?

Azonnal megbántam a kérdést Edward elkomoruló tekintete láttán.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét, és gyengéden felhúzott az ágyról. – Mutatok valamit.

Óvatosan talpra állított, derekamat átfogva vezetett.

- Mennyi ideig feküdtem? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy a járás is komoly problémákat okoz. Az amúgy sem túl stabil egyensúlyérzékem most még inkább cserbenhagyott, imbolyogva próbáltam haladni. Szerencsére Edward mellettem állt és támaszt nyújtott, de engem foglalkoztatni kezdett a kérdés.

- Három napja – felelte fogcsikorgatva és én nem értettem, mi baja van. Bár az tény, hogy a három nap az sok. Még a Jamesszes baleset után sem voltam ennyi ideig eszméletlen.

Edward egy tükör elé vezetett, de mivel az a szoba egyik sötétebb sarkában volt, eltartott egy ideig, mire minden részletet ki tudtam venni.

- Ez nem én vagyok – bukott ki belőlem.

- De igen – felelte Edward szomorúan. – Gyönyörű vagy.

Nem szóltam többet, némán vizsgáltam a tükörképemet, egyetlen szó lüktetett a fejemben. Átváltoztam… Átváltoztam…

Annyira… más lettem. Ha kisebb területekre koncentráltam szinte semmi különbséget nem láttam. A bőrszínem több árnyalatot világosodott, fehérebb voltam, mint bármikor. A hajam viszont sötétebb lett. Először észre se vettem. De a legfeltűnőbb a szemem volt. Koromfeketévé változott, a pupillám teljesen beleolvadt. Ez már nem én voltam…

Ijedten hőköltem hátra. Ez túl sok volt nekem, túl hirtelen. Nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel.

Edward látta, mi zajlik le bennem és védelmezőn körén fonta a karjait. Meglepődtem. Azelőtt soha nem ölelt meg. Tudtam, hogy most már szabad, de ez egyszerre hozta rám a frászt és nyugtatott meg. Szükségem volt a közelségére, ő volt az egyetlen biztos pont hirtelen felborult életemben.

- Annyira sajnálom – ismételte Edward. Hallottam a hangjában bujkáló keserűséget, tudtam, hogy azzal hibáztatja önmagát, hogy elvette a lelkemet.

- Nem kell – suttogtam halkan, arcomat a mellkasába temettem. Nem bántam, hogy vámpír lettem. Bár a szót egyelőre nem voltam képes kimondani még magamban sem, és új külsőm rémképként lebegett a szemem előtt, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Hogy mindenképpen bekövetkezett volna. Csak később. Sokkal később.

- Ezután mellettem maradsz? – kérdeztem tompán. – Mondd, hogy többet nem hagysz el! – követeltem kissé hisztérikusan.

- Soha többet – ígérte. Az állam alá nyúlt, óvatosan felemelte a fejemet. – Melletted leszek, amíg te úgy akarod.

- Örökre – feleltem elfúló hangon és rájöttem: már könnyeim sincsenek.

Nem tudom, meddig álltunk ott összeölelkezve, de én csak egy röpke pillanatnak éreztem. Úgy kapaszkodtam Edwardba, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Szükségem volt rá.

- Mi történt az esküvőn? – kérdeztem, miután kibontakoztam az öleléséből. Muszáj volt valamivel elterelni a gondolataimat. Nem akartam, hogy Edward lássa rajtam zaklatottságomat, nem akartam neki még több fájdalmat okozni.

Edward felsóhajtott és az ágy felé húzott. Leült rá, engem az ölébe vont és távolba meredő tekintettel mesélni kezdett.

- Az esküvőre készülődtem. Emlékszem, a tükör előtt álltam és alig vártam, hogy végre az oltár elé vezethessem Amelie-t. De abban a pillanatban, amikor kiléptem az ajtón, felcsendült egy dallam. Azonnal ráismertem a saját szerzeményemre, fellobbant a szívemben a szerelem. Ráébredtem, hogy Amelie mellett tart, az nem más, mint az ereje. A hatalma alá vont, úgy irányított, akár egy betanított kutyát. De az altató kirántott az ő valóságából. És amikor meghallottam a hangodat… - morogni kezdett. – André megpróbált megölni. Te lettél volna az ünnepi vacsora.

Úgy éreztem, szabadkoznom kell.

- Jaj, Edward annyira sajnálom! – Szégyenemben lehajtottam a fejem. – Minden az én hibám. Ha nem követem Andrét… Nem is értem, mi ütött belém! Olyan ostoba voltam! Nem is tudom…

- Csss… Bella, nyugalom. Nem a te hibád. Andrénak is van egyfajta képessége, úgynevezett delejező képesség. Hasonlít Jasper erejére. Képes bármilyen érzelmet ébreszteni az áldozatában – ennél a szónál elhalkult a hangja –, és képes azt huzamosabb ideig fenntartani. És nem lehet ellene védekezni. Még akkor se, ha tudsz róla.

Csendesen bólintottam, jelezve, hogy megértettem és hogy meséljen nyugodtan tovább. Pár pillanatra elnémult – talán azon gondolkozott, hol tartott – aztán folytatta:

- Rátok törtem az ajtót, de addigra már elkéstem. André megharapott. – Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. – Hozzád indultam, de utamat állta. Megküzdöttünk és André elmenekült. Kirohant a szobából, le a földszintre. Ahol már várta a drágalátos nővére. És innen már csak elmondásból ismerem a történet, én melletted maradtam. Addigra rengeteg vért vesztettél és nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha kiszívom a mérget, végleg elveszítelek. Ismét önző voltam és az öröklétre ítéltelek – fejezte be keserűen.

Még szorosabban hozzábújtam, ezzel mintegy jelezve, hogy én nem haragszom azért, amit tett és tovább faggattam.

- És mi történt lenn?

- Elszabadult a pokol. Mind Amelie-nek, mind Andrénak mentális képessége van, és együttes erővel sok mindenre képesek. Térdre tudták volna kényszeríteni az egész családot…

Megborzongtam.

- De szerencsétlenségükre Alice-t választották első áldozatnak. Soha nem hittem volna, hogy Jasper ilyen erős. Hatalmas pusztítást vitt véghez, szinte teljesen szétzúzta a nappalit. Kitört belőle az ereje, mikor látta, hogy a szerelme veszélyben van. Elvakította a dühe. Amelie és André meghátrált, majd menekülőre fogták a dolgot. Emmett utánuk akart menni, de Carlisle visszatartotta. Eltűntek az erdőben – fejezte be.

- És azóta mi történt?

- Az egész család arra vár, hogy felébredj. Nyilván már tudják Alice-tól, hogy magadhoz tértél, de nem fognak zavarni. Mindenki emlékszik még a saját átváltozására, hagynak időt, hogy feldolgozd a történteket. Számtalan új dolgot kell megszoknod.

Láttam rajta, mennyire marcangolja a tudat, hogy nem mentett meg. Úgy helyezkedtem, hogy vele szembe kerüljek és beszélni kezdtem.

- Edward, szeretlek. Ne – emeltem fel a mutatóujjam, és a szájára tettem –, ne szólj közbe. Hadd mondjam végig. Na, szóval… - próbáltam összeszedni a gondolataimat. Muszáj volt megértetnem Edwarddal, mit érzek iránta. – Amikor azt mondtad nekem, hogy elhagysz, összetörtem. Azelőtt észre se vettem, mennyire kitöltötted az életemet, de akkor ráébredtem. Hatalmas űrt hagytál magad mögött és én nem tudtam, miért mentél el egyáltalán. Aztán mikor megtudtam, hogy nősülni készülsz, majd’ belehaltam a féltékenységbe és a fájdalomba. Nem találtam a magyarázatot, sokáig Alice se tudta mire vélni a dolgot. Aztán szépen lassan tisztázódott minden… Megfejtettük Amelie képességét. Abban ugyan még így sem lehettem biztos, hogy nem magadtól szerettél bele, de úgy döntöttem, kockáztatok. Ez lett az eredménye. De nekem megérte. Hát nem látod? Értelmetlen lenne az életem nélküled. Szükségem van rád, akárcsak a virágnak a napfényre.

- De…

- Nem, Edward, tudom, mit akarsz mondani, de nincs igazad. Az életem szürke volt, mielőtt te megjelentél. Aztán megismertelek és minden megváltozott. És én jobban szerettem az új életemet. Kellettél nekem. Éppen ezért nem hagyom, hogy magadat hibáztasd. Mindketten szereztünk sebeket az elmúlt másfél évben, de együtt megbirkózunk a problémákkal. És csak ez a fontos.

Hirtelen rengeteg kérdés rajzott fel a fejemben azzal kapcsolatban, mi lesz ezután, de gyorsan eltereltem a gondolataimat. Végül is nem számított. Ha Edward mellettem marad, mindenre képesek leszünk… együtt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.