A történet a Twilight azon részétől folytatódik, mikor Bella azt hiszi, James elkapta az anyját. Elmegy a balett terembe, ahol James már várja. Edward azonban nem értesül Bella eltűnéséről, így későn ér oda. James megharapja Bellát, de rájön, hogy nem a vére illata miatt üldözte őt, hanem a szépsége miatt. Ezért nem öli meg. Mikor Edward értesül, hogy Bella megszökött, és a balett terembe ér, már James elvitte onnan Bellát. Edward (és vele együtt mindenki más) azt hiszi, Bella meghalt, de Edwardnak családja segítségével sikerül túllépnie a történteken. Alice pedig különös módon nem lát semmit, ami Bellával kapcsolatos. Bella nem emlékszik a régi életére, így azt hiszi, James a párja. Így végül is minden egyszerű lenne, azonban a gond az, hogy James-nek már volt párja, aki nem nézi tétlenül, hogy szerelme egy új nővel van együtt…
(Bella szemszöge)
Az életem nagyon megváltozott, rövid időn belül. Talán a legkellemetlenebb az, hogy semmire nem emlékszem a múltamból. Végig nézek magamon: egy tizenhét éves lányt látok, de számomra csak nemrég születtem meg. Pontosan két hete. Nem tudnék semmit mondani eddigi életemről, hiszen a kisbaba sem emlékszik azokra az időkre, mikor az édesanyja hasában volt. De az mégis más. Nekem kéne emlékeznem arra, ami velem történt. Muszáj. Hogy miért, azt nem tudom. Ez csak amolyan megérzés, mintha nemsokára mindenképp szükségem lenne az emlékeimre. De hiába gondolkozok, semmi. És lassan hozzá is szokok ehhez.
A legelső dolog, amire emlékszem, a szörnyű fájdalom, ami több napig is kínzott. Azokban a napokban a vágyam az volt, hogy meghaljak, legyen vége a szenvedésemnek. Ezek a gondolatok még mindig a fejemben járnak, mintha tegnap történt volna. Talán sosem fogom elfelejteni.
Az a pár nap számomra heteknek, hónapoknak tűnt. Aztán kezdett csillapulni a fájdalom, és lassan-lassan magamhoz tértem. Az égetés elmúlt, az agyam kitisztult. De semmi nem jutott eszembe. A földön ébredtem fel, fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda.
A nevemet sem tudtam. De hamar észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Mellettem egy férfi állt. Haja össze volt fogva, vörös szemeivel rám nézett és elégedetten mosolygott.
-Hát felébredtél! – mondta. A hangja is idegen volt számomra. Nem tudtam, honnan ismerem őt, és ő honnan ismer engem.
Aztán elmondta, hogy James-nek hívják és hogy mi történt velem. Csak nagyon nehezen tudtam felfogni, hogy mi történt. Hamar kiderült az is, hogy semmire sem emlékszem. Szerinte ez nem normális, mármint hogy nem emlékszem semmire. Ez csak még jobban megijesztett.
Persze nem is kellett mondania, egyszerűen éreztem, hogy James az én párom. Bár nem emlékeztem rá, valahonnan éreztem, hogy ezt akarja sugallni nekem, miközben beszél. Gondoltam, biztosan igaza van, hisz elmondta, hogy három napig itt ült mellettem és nézte, ahogyan szenvedek. Én pedig tudtam, hogy ez mekkora áldozat tőle, hiszen ha szeret, nehéz nézni, ahogyan szenvedek. Ő mégis itt maradt mellettem.
Elmondta a múltamat is. Hogy a nevem Olivia Williams és tizenhét éves vagyok, most már örökké. Vámpírrá kellett változtatnia, mert különben meghaltam volna. Persze ahogyan mondta, hogy balesetet szenvedtem – kiestem egy emeletes ház ablakán – és ő elvitt az erdőbe, elrejtett, és megmentette az életemet, rájöttem, hogy mennyi mindent tett értem.
Azt mondta, amíg ember voltam, szerettem. Érdekes, mert most, vámpírként, nem biztos, hogy a párja szeretnék lenni. Talán, mert még olyan kevés ideje ismerjük egymást. Kedvelem, és tényleg sok mindent tett értem, de a szívem nem az övé. Ez ellen nem tehet semmit. Mintha a szívem tudná, hogy nem ő az az ember (vagy vámpír), akit nekem szánt a sors. De ha ember koromban tényleg annyira szerettem, amennyire ő azt elmesélte, akkor biztosan csak az emlékezetkiesésem miatt érzem ezt.
Elfogadtam, hogy nekem vele kell élnem. És mivel nem ismertem senkit, aki után a szívem sóvárgott volna, ez nem is volt annyira nehéz.
– Olly, elmegyek vadászni. Majd hajnalban jövök – mondta James. Hiába, nagyon szeretett vadászni, főleg, hogyha nem volt olyan egyszerű megszerezni magának a prédáját. Két napja voltunk együtt vadászni, így én nem tartottam vele. Nem szerettem szórakozásból embereket ölni, ahogyan James, talán ez volt a legellenszenvesebb vele. Sokszor eszembe jut: én szerettem valaha ezt az alakot? De hát biztosan nem hazudott nekem, így amilyen hirtelen jött a gondolatom, olyan hirtelen el is tűnt.
Kezembe vettem egy könyvet a könyvespolcról. James-szel nincs állandó lakóhelyünk, ugyanis túl feltűnő lenne, hogyha egy bizonyos környéken állandóan emberek tűnnének el. Jelenleg egy házaspár házában lakunk, akik elmentek a rokonaikhoz látogatóba. Könyveik azonban vannak, és én mostanában is nagyon szívesen olvasok.
Könyvvel a kezemben a kanapéhoz mentem és kényelmesen elhelyezkedtem. Kinyitottam a könyvet, és olvasni kezdtem.
Csakhamar rájöttem, hogy egyáltalán nem figyelek a betűkre, azon jár az eszem, hogy hogyan szerethettem én valaha James-t. Tényleg jól néz ki, és tényleg megfordulnak utána a lányok, de nem illik hozzám. Legalábbis így érzem. A szívem mélyén tudom, hogy nem szeretem őt. Hanem valaki mást – akire azonban egyáltalán nem emlékszem, már ha létezett egyáltalán.
A múltamon járt az eszem, és hogy James miért mondott olyan keveset róla. Erről a témáról nagyon szűkszavúan beszél. És amióta vámpír vagyok, sosem viselkedett úgy, mint aki tényleg élvezi, hogy velem lehetett. Szenvedélynek nyomát sem éreztem benne, csókot sosem adott. Vadászni elmehettem vele, de semmi több. Mintha egy tárgy lennék, akit menekít valamiért. Mert menekültünk, ez nyilvánvaló. Sosem maradtunk egy helyen pár naptál több ideig. Lehetnénk a szabadban, minek nekünk ház? De mindenhonnan el kellett mennünk.
– Miért nem maradunk még itt? – kérdeztem egyszer.
– Nem akarom, hogy a lakók itt találjanak minket – felelte. Mindig ezt mondta, hogyha elmenekültünk a „lakóhelyünkről”. – Nem tudom, meddig utaztak el.
Ezen járt az eszem, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Megijedtem a hirtelen hangra, mivel eddig néma csend volt a házban. Csak nem betörő az? Azt legalább könnyen el tudom intézni.
Az ajtóban azonban egy nő állt. Vámpír volt, látszott rajta. A bőre hófehér, szeme fekete. Tűzvörös haja furcsán állt össze-vissza. Szemében düh égett, miközben rám nézett.
– James hol van?! – kérdezte, már másodperccel később.
– Megtudhatnám, ki vagy, és mit keresel itt? – kérdeztem vissza.
– Hol van James?!? – ismételte meg még egyszer kérdését. Úgy tűnik, nem nagyon érdekelte, hogy nem ismerjük egymást, és hogy csak rám rontott, majd James után faggatózik.
– Vadászni ment. De megtudhatnám…
– Vadászni?! – kérdezte dühösen a nő.
– Jól hallotta – mondtam. – És most végre megtudhatnám a nevét?
– A nevem Victoria. És a tiéd bizonyára Isabel…
– Olivia. – feleltem. Nem tudom mit akart mondani, nem is érdekel. – És mit keres itt? Mit akar James-től?
– Ezek szerint nem te vagy James új társa, úgyhogy elmondom. Ő és én évekig együtt éltünk, aztán jött az az új lány, akit James minden áron meg akart ölni. Isabellának hívták. Úgy volt, hogy James meg is öli őt, de helyette magával vitte és együtt élnek. Én pedig semmit sem tudtam. Ezt is csak pár bizalmas forrásból tudom. Ezért azt akarom, hogy James megkapja a méltó büntetését. De előbb a társát ölöm meg… Isabellát… Vele ment?
A szavam elállt. Ez a nő James igazi párja. Engem pedig becsapott… Azt mondta, hogy együtt éltünk, de közben végig hazudozott…
– Nem. Egyedül ment – mondtam az igazat.
Már bántam, hogy nem hazudtam azt Victoriának, hogy együtt elmentek vadászni. Ugyanis neki hamar leesett, hogy ha én vagyok egyedül James házában, akkor…
– Te vagy a párja? Eddig vele éltél? – kérdezte, és láttam, amint gyűlik a harag a lelkében. Pedig én tényleg semmiről nem tehetek.
– Megmagyarázom… - kezdtem, de késő.
Victoria gyors mozdulattal rám vetette magát, akár egy vadmacska, és ott karmolt, ütött, vagy tépte a ruhámat, ahol csak érte. Én csak feküdtem, az agyam egy része nem fogta el, hogy mi történik. De az ösztönöm erősebb volt. Újszülött létemre csak arra tudtam támaszkodni. Hamar kitéptem magam Victoria alól, és szemben vele álltam fel. Nagyon lassan jártunk körbe, végig egymással szembe. Ha elég gyors voltam, sikerült villám gyorsan arrébb ugranom, mikor rám akart támadni. Kizárólag az ösztöneimre támaszkodtam, de sikerült megúsznom élve.
Hirtelen azonban egy hang hallatszott az ablak felől:
– Victoria, engedd el őt! – mondta James.
Victoria azon nyomban otthagyott engem és James-hez rohant.
– Hol voltál?! Hol voltál eddig?! – kérdezte dühösen.
Tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Ösztönöm azt súgta, hogy menjek innen, amíg lehet. Úgyhogy futni kezdtem, ki az ablakon, egyenesen a sötétségbe. Este volt, a holdat sötét felhők takarták. Szerencsére a szemem jó volt, így láttam magam előtt az utat. Villámgyorsan, mégis teljesen hangtalanul futottam. Magam sem tudtam, merre.
Egy dologban azonban biztos voltam: él egy férfi, akit igazán szerettem ember koromban, és ez a férfi nem James. Annyit hazudott nekem… Szükségem van az emlékeimre.
És hogy honnan éreztem, hogy vámpírrá válásom előtt már megtaláltam az igaz szerelmet? Szinte sehonnan. Semmire nem emlékeztem, ember koromból. Csak erre az egy dologra.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó