Nem tudtam hol vagyok, merre megyek a koszos úton. Itt-ott eldobott dobozok, műanyag papírok hevertek szanaszét. Az út, amelyen haladtam, egyszerű földút volt, tele kisebb-nagyobb mélyedésekkel. Ha ember lennék, már régen orra buktam volna. Nem járt senki erre felé, igazából még én sem járnék erre felé, hogyha a Victoria nevezetű vámpír rám nem ront este. A látogatásának emlékképei a szemem előtt játszódtak le újra és újra. Képtelen voltam szabadulni tőlük, s tudtam, hogy ezeknek a dolgoknak nem kellett volna megtörténniük. Talán ha emlékszem a múltamra, nem hittem volna el James-nek, amiket hazudozott nekem. Talán akkor most nem mennék egy poros, elhagyatott úton, azt sem tudva, hogy hová megyek.

De most már mindegy, ami megtörtént, az megtörtént, nem változtathatok rajta. Nem tehetem meg nem történtté azt, hogy James megharapott, hogy leestem az emeletes ház ablakából… Nem, nem estem le sehonnan. Vagyis lehet, hogy ebben az egy dologban James nem hazudott, de nem hiszem. Mondott nekem mindenfélét, hogy mi történt velem, míg ember voltam, de abból valószínűleg semmi nem igaz. Azt sem tudom, miért lettem vámpír, mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Hogy elfelejtettem az életemet, és ezt kihasználva persze rögtön becsapnak, kihasználnak, aztán pedig a végén természetesen én járok a legrosszabbul. Miért, miért, miért? Legalább az emlékeimet had kapjam vissza…

Nem volt kedvem a futáshoz, és egyébként sem tudtam, mi haszna. James-nek fogalma sem lesz arról, hogy hova tűntem, mikor rájön, hogy nem vagyok ott. Nem fogja tudni, hogy pont erre jöttem, és véletlen egymásba ütközünk. Akkor James-nek nagy szerencséje lenne, márpedig én nem hiszek a szerencsében.

Reggelre már rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerős a hely, ahol járok. Végül is sehol nem tudnék úgy tájékozódni, mint aki ott lakik, ugyanis James-szel mindig elmentünk egy-két nap után a „lakóhelyünkről”, és mire megszokhattam volna a környéket, mentünk is másfelé. James menekült.

És ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a vörös hajú vámpír, Victoria elől. A nő úgy beszélt James-hez, mint aki valami óriási bűnt követett el. Talán Victoria nem akarta, hogy vámpír legyek? Az pedig gondolom csak még jobban feldühítette, hogy James menekült előle. De miért akart megölni engem? Én mit ártottam neki? Egyedül azt követtem el, hogy leestem arról az emeletes házról…

Vagy mégsem. Hiába próbálom magam elhitetni azzal, hogy James igazat mondott, nem így van. Nem estem le semmilyen emeletes házról. Valami más miatt harapott meg, és talán emiatt volt rá annyira mérges Victoria. De miért? Talán ember koromban ártottam neki valamit? Megsértettem?…

Gondolataimba merülve sétáltam az úton, mikor zajra lettem figyelmes. Megdermedtem. Tisztán hallottam a neszt, márpedig a halláson igen jó, nem kételkedtem benne. Valaki van itt.

Az út mellett, bal oldalon fák sorakoztak sűrűn, mint egy kisebb erdő, mely kimondottan az út irányához van igazítva. Jobb oldalt csak kopár talaj, melyre lustán lesütött a nap fénye. Végig néztem a fákon. Annyira sűrűn voltak egymás mellett, ráadásul mindent elborítottak kisebb bokrok, s egyéb növények levelei, ágai, hogy alig láttam valamit. Bárki meglapulhat a növények rejtekében, nem venném észre.

– Van itt valaki? – kérdeztem fakó hangon. A menekülő ösztönöm bekapcsolt, bár semmi mozgást nem láttam. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és tudtam, hogy rossz fele nézek…

Ekkor hátulról két erős kar ragadott meg, és a földre kényszerített. A lábát a mellkasomra tettem, jelezve, hogy ne álljak fel. Én pedig csak néztem, amint felém magasodik, és megpillantottam az arcát…

James. Tehát mégis megtalált. De honnan tudhatta, hogy erre jövök?

– Merre voltál eddig, kicsim? – kérdezte gúnyosan. Háta mögül előlépett a vörös hajú nő. Ő is gonoszul végig mért. – Hát persze, elfelejtettem, hogy nem emlékszel semmire emberkorodból… Tudod mindig is nagyon jól jött, hogy elfelejtettél mindent, de most… Fantasztikus! Akkor biztos nem rémlik neked, hogy én nyomkövető vagyok, vagyis nagyon könnyen megtalálok és követek akárkit? Téged pedig egyszerűen… unalmas volt figyelni, annyira ügyetlen és lassú vagy! – mondta.

– Ni csak, elment a hangod drágám? – kérdezte gonoszan Victoria is. Gúnyosan nevetett.

– Nem ment el a hangom! – szedtem össze a bátorságom. Halálra rémülten feküdtem a földön, miközben azért imádkoztam, hogy James ne öljön meg olyan kíméletlenül, mint ahogyan az áldozatait szokta vadászat közben. – Nem értem, miért kellett követned.

– Ugyan, kicsi Olly-m, remélem nem gondoltad, hogy egyszerűen hagyom, amint kisétálsz az ajtón. Még el sem köszöntél – folytatta lekicsinylően, mintha egy óvodáshoz beszélne. – És nem azért változtattalak át, hogy utána itt hagyj. Nos, ő itt Victoria.

– Már volt részem megismerni… - morogtam.

James felnevetett. Nem őszintén, hanem gúnyosan, mint aki élvezi, hogy ő van fölényben. Talán így is van.

– Ő az én párom. A mindenem. Érted? Ha nem viselkedsz jól Victoriával, engem dühítesz fel! – magyarázta nekem, miközben az említettet nézte, és megcsókolta. Elegem lett… Csókolózzanak akkor, mikor én már elmentem. – Te pedig velünk jössz. És nincs vita.

– Miért kellene veletek mennem? Jól ellesztek kettesben, én pedig… - kezdtem, de tudtam, hogy gyenge a rábeszélő képességem.

James közbevágott.

– Nem kérdeztelek. Victoria, gyere kicsim – mondta, megfogta a nő kezét, és így kezdtek el sétálni. Nem futottak, gondolom féltek, hogy otthagyom őket, vagy elmenekülök. Lassan lépkedtek egymás mellett, én pedig nyomottan ballagtam utánuk.

Tudtam, hogy itt kell hagynom őket.

– James, fürdeni van kedvem – mondta Victoria nyávogva. James visszahúzta a fejét, mert megint meg akarta csókolni, helyette válaszolt:

– Rendben, kincsem. Nem messze van egy folyó, vízeséssel. Van kedved hozzá

– Persze – mosolygott elégedetten Victoria.

Miközben mentünk, gyakran hátranéztek, megvagyok-e még. Én persze tudtam, hogy még nem jött el a megfelelő pillanat a menekülésre, úgyhogy úgy döntöttem, egyenlőre játszom a jó kislányt, akkor legalább egyre kisebb lesz a gyanújuk, hogy szökni akarok.

Út közben Victoria valamilyen erdei bogyó illatát érezhette meg, mert meg kellett állnunk, míg ő megnézi mi az.

– Nagyon ismerős – mondta. – Talán ember koromban éreztem. Muszáj megnéznem, mi az!

– Persze, rendben kicsim! – felelte James, és ő is utána ment. Én pedig egyedül maradtam.

A gyomrom ugrott egyet. Tudtam, hogy sokáig nem lesz ilyen jó lehetőségem arra, hogy itt hagyjam őket. Gyorsan körülnézetem, láttam, amint egyre beljebb mennek, miközben egymást csókolgatják, rám se hederítettek. Talán annyira lekezeltek, hogy nem nézik ki belőlem a normális gondolkozás lehetőségét.

Futni kezdtem. Talán még sosem futottam ilyen gyorsan, mint most. Mindenesetre minden erőmet beleadtam, hisz tudtam, hogy az életem forog kockán. Ha James újra elkap, bizonyára megöl. Nem tudom, hogy lehet egy vámpír megölni, de biztos van mód rá. A fölút porzott utánam, ez megnehezítette a dolgomat. Olyan, mintha valami szemmel látható nyomot hagynék magam után. Így könnyű lesz követni.

Lépteket hallottam magam mögött. Egyetlen másodpercre pillantottam hátra, nehogy nekimenjek valaminek, de csak egy vörös foltot láttam. Talán Victoria haja? Meglehet. Ez is csak arra ösztönzött, hogy gyorsítsak.

De hiába adtam bele mindent, egyre hangosabban hallottam magam mögött a lépteket. Hátra nézni nem mertem, de nagyon féltem. Az ösztönöm hajtott, remélem, hogy ez nem az én rovásomra megy. De a rémülettől képtelen voltam tiszta fejjel gondolkozni.

Ekkor azonban vízcsobogást hallottam meg. A víz elmossa a szagot, így nem tudnak majd követni. Rögtön a hang felé vettem az irányt, bekanyarodva így az erdőbe. Ha ember lennék, már bizonyára szétkarmoltak volna az ágak, tövisek. Így szerencsére ezzel nem volt gondom. Azonban nehéz volt a gallyak között áttörni, így lassultam. A hangok mögöttem halkultak. Hátranéztem ismét.

Victoria és James alakja tűnt fel mögöttem, bár messzebb voltak. Bizonyára őket jobban akadályozták a gallyak, mint engem. És nekem az is plusz erőt adott, hogy tudtam, miért futok előlük. Az életemért. És ez több erőt adott, mint bármi más.

Elértem a folyót. Bal oldalt vízesés volt, nem nagy, csak egy kisebb. A víz föntről jött lefelé, a vízesés a barlang miatt keletkezett. A barlangon folyt le a víz. Azonban ha nem nézzük meg elég jól, észre sem vesszük, hogy bizony ott a barlang. Szerencsére én észrevettem. Ha lenne időm, megcsodálnám, amint a víz csobog, beszívnám a friss levegőt, most azonban gyorsan a vízbe ugrottam. Nem sokat gondolkoztam, belevetettem magam a vízbe, és úszni kezdtem a vízesés felé. Szerencsére levegőre nem volt szükségem. Éreztem, amint átúsztam a lefelé csobogó víz alatt, és csak a barlangban dugtam ki a fejem a víz alól. Sötét volt, és alig láttam ki.

Azt azonban észrevettem, hogy Victoria (csak a tűzvörös haja miatt láttam meg) és James (fénylett a bőre a nap fényétől) végigmérik a vizet. Nagyon remélem, hogy nem vették észre a barlangot, ugyanis akkor nekem végem. De szerencsére rövid időzés után úgy dönthettek, lemondanak rólam.

Victoria és James beleugrottak a heves folyású folyóba, és úszni kezdtek az árral. Remek, most itt ragadtam.

Nem fáradtam el, míg a vízben voltam a barlangban. Ha nem lennék vámpír, teljesen átfagytam volna a vízben, de most nem éreztem ezt. Némán tartottam magam a víz fölött, miközben a barlang falának egy kiálló részébe kapaszkodtam, és a tűzvörös pacát figyelmet a vízesésen keresztül. Láttam, ahogyan kimászik a vízből, a fénylő foltot nem találtam, talán, mert idő közben sötét lett, így James bőre nem fénylett. Csak arra számíthattam, hogy Victoria haja továbbra is tűzvörös marad.

Nem tudom, mennyi idő telt el, láttam, amint eltűnnek a víz közeléből. Nem mertem előjönni, féltem, hogy ez egy csapda. Így továbbra is a vízben maradtam, kifelé figyeltem, ahol azonban semmi sem látszott. Időközben besötétedett.

Az ég teljesen fekete lett, a fényesebb csillagokat láttam is, bár mindent a vízesésen keresztül figyelmet, és így nehéz volt bármit is kivenni. Sötét lett, este. Te jó ég, nemrég ilyenkor még minden rendben volt. Vagyis csak én hittem ezt. Mindegy, örülök, hogy ez megtörtént. Jobb, minthogy hazugságok közepette éljem az életemet egy olyan vámpír mellett, aki egyik napról a másikra így eldob magától.

Úgy döntöttem, előjövök. Lassan és hangtalanul úsztam elő. Mikor kimásztak a vízből, rájöttem, hogy ruháim teljesen átáztak. Ezeket a ruhákat még az első „lakóhelyemről” loptam, ugyanis régi ruháim, melyekben még ember voltam, csupa vér voltak. Mostani darabjaim szét voltak szakadva, mert miközben menekültem az erdőn keresztül, nem figyeltem rá.

Megérte, legalább szabad vagyok, és élek.

Némán elindultam kifelé az erdőből, a földút felé. Nem tudtam, hova visz, de úgy döntöttem, azon fogok menni. Remélem, nem bánom meg.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.