Zihálok, gyorsan kapkodom az életben maradáshoz szükséges levegőt. Az izzadság, mint esőcsepp folyik végig a tarkómon. A szemem még mindig csukva, nem akarom kinyitni, mert akkor szembe kell néznem a rideg valósággal, az életemmel. Mégis megteszem, hiszen nyomós oka van, amiért hajnali kettőkor felkelek, mégpedig az, hogy a hallom a kislányom sírását, amint szívszaggatóan, ám könnyek nélkül felriadva engem vagy az édesanyját keresi. Az édesanyját, akinek a boldogságomat köszönhetem, s akinek az elvesztése után összeroskadtam, lelki nyomorékká váltam.
A kezem önkénytelenül a mellettem árválkodó üres helyre téved, ahol neki kellene feküdnie, de nincs itt, s most valami láthatatlan szörnyeteg a szívembe markol, jéghideg érzést maga mögött hagyva. Zsibbadt és elnehezült végtagjaimmal mégis átsétálok a hosszú folyosón, ahol a barackvirág színűre festett falon képek lógnak: az esküvői képünk, a kislányunk születése. Jobbra fordulva átjutok a másik szobába, ahol minden őrá emlékeztet: a tapéta, mely apró kis tündérkéket ábrázol és amit ő választott ki, a kiságy, a bútorok, minden őt juttatja az eszembe. De elsősorban apa vagyok, még ha elveszettem is a lenyomatom, az egyetlen nőt, akit valaha igazán szerettem. A fehér hópihékkel díszített baldachint elhúzom, s még most is, négy hónap után, őt látom a lányom tekintetében.
- Csss, Jasmee, nincs semmi baj, itt vagyok. – Azzal a kezembe veszem.
A hátát simogatom, de ő csak nem hagyja abba a sírdogálást. Hirtelen ötlettől vezérelve leülök abba a hintaszékbe, amiben annyiszor ringatta Jasmee-t. Talán, mintha csillapodni látszana, bár a bennem kavargó mérhetetlen fájdalomról és magányról ez nem mondható el. Újra becsukom a szemem, nem bírok a jelenben maradni. Mert ha teljes sötétség borul rám, akkor Ő az angyal, aki beragyogja fényével az éjszakámat. Miért ringatom magam ilyen illúzióba? Inkább szorosan magamhoz ölelem a kislányomat, már csak magam miatt is. Hiányzik neki az édesanyja, megértem, nekem is. Talán, ha mesélnék róla…
- Jasmee, kicsim, szeretnéd, hogy meséljek neked a mamiról? – kérdezem, bár választ aligha kaphatok, esetleg egy édes gőgicsélést. Mégis, ahogy ránézek, s látom a barna szempárt, ami értelemtől és vágyakozástól csillog, én készen állok, hogy az édesanyjára emlékezzek, akiről ő semmit sem tudhat. - Tudod, Jasmee, az anyukádat Renesmee Carlie Blacknek hívták, de én mindigis Nessie-nek szólítottam – mosolyodtam el keserűen.
A szemhéjam lecsukódik, ismerős sötétség borítja el az elmémet, és újra megjelenik előttem Nessie. Érzem, ahogy forró könnyeim áztatják az arcom, az érzékeim megbénulnak. Azt teszem most, amire azt hittem, hogy soha nem leszek képes. Visszaemlékezni Nessie-re, az együtt töltött önfeledt percekre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó