- Szeretlek, Edward. - suttogta lágyan.
Felemeltem hátát simogató kezemet és ujjbegyeimmel megérintettem márvány sima arcát.
- Szavakkal ki sem lehet fejezni mennyire, szeretlek. - válaszoltam és mindvégig a szemébe néztem.
- Tudom, és legalább annyira nehéz, ha nélküled, kell eltöltenem egy egész napot. - sóhajtotta.
- De már itt vagy, és egyet biztosan tudok. - mondtam töretlenül, néztem szemeibe, amik szinte mindig hipnotizáltak.
- Mit? - kérdezte.
- Hogy sem Alice, sem senki más nem fog elráncigálni mellőlem, hacsak én nem engedem. - mondtam, és a végén küldtem felé egy féloldalas mosolyt, aminek úgy sem tudott ellenállni.
Egy pillanatig elgondolkozott, de aztán széles mosolyra húzta száját és megszólalt:
- Azt ajánlom is. Nem tudnék még egy napot kibírni Alice mellett. - mondta savanyúan.
Hangosan felnevettem és két kezem közé vettem angyali arcát.
- Alice nem fog elráncigálni vásárolni még egyszer, ha nem te akarod, önszántadból, mert akkor mosom kezeimet! - ígértem.
- Rendben. És köszönöm. - mélyen felsóhajtott.
- Bármikor. - mondtam és szemeim ajkára vándoroltak, amik most mintha még jobban hívogattak volna.
Szinte forró lávaként öntött el újra az iránta érzett vágy és minél hamarabb csókolni akartam. Hogy újra biztonságot ölelő karjaimba zárjam és testemmel érzékeltetni vele, hogy többet ér nekem, mint a tulajdon életem.
Észrevette a változást az arcomon és kacér mosolyt villantott fel. Fejével közelebb hajolt hozzám és ajka már szinte súrolta az enyémet.
- Nem is vagy kíváncsi rá, mire gondolok? - kérdezte szemembe nézve, amik nagy valószínűséggel éjfeketén csilloghattak. De nem a szomjúságtól, hanem az iránta érzett szerelmemtől és vágytól.
- Tudod jól, mindig tudni szeretném, mire gondolsz.
- Biztosan? - kérdezte hunyorogva.
- Igen. - suttogtam érzékiem, miközben kezeimet hátára simítottam.
Egy percig csak csillámló szemeivel perzselt, de végül erőt vett magán és megszólalt:
- Arra gondolok, ha bármit kérhetek, bármit a világon, ami már úgy is megvan. Csak azt kérem, soha ne hagyj el! - kérte és ajka érzékien vándorolt oda-vissza az enyémen.
Egy pillanatig némán figyeltem.
Mégis, miért hagynám el? Egyszer megtettem és hatalmas lyukat ütöttem ez által a szívébe. Miért fosztanám meg magamtól? Hogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki?
- Többet soha nem hagylak el, ígérem! - mondtam fájdalmas hangon, mert vissza idéztem emlékezetembe, azt a napot.
Azt a napot, amikor búcsút mondtam neki, és meghazudtolva érzelmeimet elhagytam.
Attól a naptól kezdve mikor megbocsátott nekem, százszor megbántam, amit akkor tettem és mondtam neki. Nemcsak őt árultam el azzal, hogy elhagytam, hanem magamat is. Tudtam jól, hogy nélkülem, nem tud élni. De azért reménykedtem benne. Mindhiába.
Nélkülem üres az élete. Akárcsak az enyém nélküle.
- Sajnálom. - szólalt meg hirtelen szemeimet fürkészve.
- Ugyan mit? - kérdeztem.
Láttam a szemében a fájdalmat, a szégyenkezést és a megbánást. Csak azt nem tudtam, mi hozta ki belőle.
- Hogy szóba hoztam. Tudom ez neked sokkal fájdalmasabb, mint nekem. - mondta, és szemeit elrejtette előlem, és így nem tudtam kiolvasni belőle semmit.
- Nem, Bella. Nehogy magadat hibáztasd. - előztem meg.
- Mindketten tudjuk, hogy az én rossz döntéseim miatt szenvedtél, ezt ne próbáld tagadni. És egyébként sem tehetsz róla. Ha nem vagyok önző, már akkor elmentem volna, mikor még tudtam volna, de nekem túl nagy szükségem volt rád, minthogy elmenjek. - mondtam őszintén.
Magam is meglepődtem milyen mély érzéseket vittem bele a hangomba, mire Bella újra felnyitotta lesütött szemeit, így megmutatva nekem érzelmeit.
Szemein a félelem egy szikrája nyilallt át.
Még mielőtt bármit is mondhatott volna, megelőztem.
- Nem mintha megbántam volna bármit is. Ezt te is tudod. Nekem te vagy az életem, Bella. Nélküled olyan vagyok, mint egy lélektelen szörnyeteg. Te hoztad az életembe a csillagokat, és ha te nem lennél, nem lennék én sem. - a hangom nem volt több suttogásnál, de tudtam így is jól hallja.
Csak némán nézett rám. Nem szólt semmit. Már kezdtem aggódni, hogy valamit rosszul mondtam, de akkor hirtelen nyakamba csimpaszkodva szorosan magához ölelt. Én is azonnal ölelésembe zártam és hanyatt dőlve az ágyon öleltük egymást.
Néhány perc elteltével a szorítás enyhült és fejét mellkasomba fúrva beszélt:
- Soha nem gondoltam volna, hogy így gondolod. És igen, tudtam. De ez neked nagyobb fájdalom, mint nekem. Mert nekem csak addig fájt még nem voltál velem, de neked ezerszer rosszabb, te jobban emlékszel arra, napra, mint, én valaha is fogok. - magyarázta.
- Igazad van, de neked nem kell hibásnak érezned magad. Szeretlek és soha az égvilágon nem foglak elhagyni! - mondtam és fejét felemelve mellkasomról választ, sem várva magamhoz húztam és megcsókoltam.
Lassan magam alá gördítettem. Egy kezemmel a feje mellett megtámaszkodtam, míg másikkal végig simítottam az oldalát. Ő addig kezeit hátamra fektette, míg lábait széttárta, hogy könnyebben hozzáférjek.
Követtem testének minden egyes tökéletes vonalát és mikor combjához értem halkan felnyögött.
Számat nyakára tapasztottam és végig csókoltam egészen az álla vonaláig, mielőtt elérhettem volna ajkait, halkan mormolva a szavakat ezt mondtam:
- És ha te nem lennél, nem lenne egy tündéri kislányom. Sőt, a családból se lenne senki olyan, mint most.
- És ha te nem lennél a szívem örök kárhozatra és magányra lenne ítélve. - suttogtam, közben már elértem ajkait és már csak egy milliméter választott el attól, hogy újra eggyé váljunk, mikor egy ismerős hangot hallottam meg:
’ Apa, ha hallasz! Kérlek! Haza jövök! Nem akarok semmit sem látni! Érted? Semmit!’ - sugallta felém Nessie. A háztól nagyjából 51 méterre, kocogva haladt.
Egy gyors puszit nyomtam szerelmem ajkára, majd legördültem róla és felhúzva őt is az ágyról, az ajtó felé vettem az irányt.
Bementünk a nappaliba és megálltunk a kanapé előtt.
- Renesmee. - mondtam ki lányom nevét, amiből Bella azonnal megértette, miért hagytam félbe az előbbi tevékenységünket.
Nessie pár perc múlva lépett be az ajtón. Gondolataiban csak azt hajtogatta, hogy ’ ne akkor, ne akkor, ne akkor’. Ezen mosolyogtam. Jobban félt ő attól, hogy rajta kap bennünket, mint mi.
Félve lépett a nappali irányába, de miután elégedetten konstatálta, hogy nem kapott rajta minket, megeresztett egy halvány mosolyt.
- Sziasztok. - Köszöntött szégyenlősen.
- Szia, kincsem. - lépett oda szerelmemNessiehez, aki ölelésre nyitotta karjait.
- Anya! - borult karjaiba kislányom.
- Remélem nem zavartam meg semmit. - mondta rám nézve és zavartan elmosolyodott.
- Még szerencse, hogy azt hajtogattad, hogy jössz, különben furcsa élményben lett volna részed. - vigyorodtam el mire fellélegzett.
Bell elengedte Nessiet és kézen fogva a kanapéhoz, vezette.
- Edward! - mért figyelmeztető pillantást rám.
- Nem mondtam semmit! - vontam meg vállamat.
- Nyugodj meg, anyu! Semmi gond. Ha ez neked kínos, akkor nem beszélünk róla. - mosolygott rá Nessie.
’ Apu, nem hiszem el! Nem vagyok 5 éves! Tudom, mit csináltok! Hiába leplezitek…’ - rótt meg gondolatban.
- Tudom Nessie, tudom! - mondtam neki miközben én is melléjük, ültem a kanapéra.
- Valamiről lemaradtam? - kérdezte Bella.
Ilyenkor nem nagyon tetszett neki, hogy kihagyjuk a beszélgetésből, de Nessie kérlelő tekintete láttán, nem is kívántam beavatni.
- Csak Nessie mondott valamit, ami szerinte nem nagydolog, de te nem szeretsz róla beszélni. - mondtam inkább az okot, mintsem a valódi mondatot.
- Oh. - mondta. - Ez igaz.
- Szóval mit csináltatok, míg én Emmettet pofoztam? - kérdezte kíváncsian Renesmee.
- Csak olyan felnőttes dolgokat. - vágta rá Bella rögtön, amitől én is és Nessie is hatalmas nevetésben törtünk ki.
Bella csúnyán nézett mindkettőnkre, mi, meg mint akik szörnyű bűnt követtek, el úgy néztünk rá.
- Hé, anyu csak vicceltem. - hárított lányunk.
- Huh. Ez nem volt jó vicc, édesem. - mondta Bella és felém nézett.
Én csak elvigyorodtam és ő sem tudta megállni visszavigyorgott.
- Oké, nem húzlak vele többet! - ígérte Nessie huncut mosollyal ajkain.
- Na, persze! - bökte oldalba Bella, mire Nessie teste oldalra fordult és hangos nevetés közepedte ugrott nyakamba. Eközben Bella is követte, és szakadatlanul csikizte.
Én meg csak öleltem és öleltem. Bella nem hagyott fel támadásával, tovább ostromolta védelmező karjaimat. Sikertelenül.
Végre Nessie is ki bújt védelmező ölelésemből és édesanyjának ugrott.
Nevetve estek le a földre és én is melléjük feküdtem. Magamhoz húztam szerelmem, míg kislányom rajtam keresztülmászva a másik oldalamat foglalta el.
Így telt el az egész nap. Nevetésben és mérhetetlen boldogságban.
Már csak a nap halvány fénye világította meg a hatalmas égboltot, ami fölöttünk terült szét, mint egy hatalmas takaró.
Még mindig a földön feküdtünk és csendben élveztük a minket körül vevő nyugalmat és szeretetet.
Szinte egész nap hol a házban rohangáltunk, hol a földön feküdtünk a nevetéstől.
Hol én voltam a célpont, hol Nessie, és még Bella sem menekülhetett édes bosszúnk elől.
A nap csupa mókában és nevetésben telt.
Nessie gondolatban végig futtatta az egész nap eseményeit és egy-egy vicces résznél el is mosolyodott. Eközben Bella végig kislányunkat nézte, amint újra meg újra ránk mosolyog.
Engem sem tett még jobban boldoggá kislányom boldogsága, akárcsak Bellát.
Megfeledkezve az időről az órára pillantottam, ami 7 órát mutatott.
Felsóhajtottam és elkezdtem feltápászkodni a földről.
Beszélnem kell Carlise-al. A tegnapi nap nagyon megviselte és bár Esme már biztosan beszélt vele. Úgy gondolom velem is meg szeretné osztani.
Carlise-t mindig is második apámnak tekintettem és soha egy percre nem csalódtam benne.
Tudtam jól, már új életem kezdetén is, hogy mindenkinek jót akar, és ha csak a remény utolsó szikráját is látja, azonnal belékapaszkodik.
Két életem értelme értetlenül pislogtak rám, de egy mosoly után ők is felkeltek a földről és szembe álltak velem.
- El kell mennem, beszélni Carlise-al. - mondtam.
- Rendben, mi is átmegyünk. Hátha már Jacob is megjött. - mondta szerelmem automatikusan.
Bólintottam és lányomat kézen fogva elindultunk az ajtó felé.
Kiérve hosszan beszívtam az esti levegő friss illatát és néhány perc múlva már a Cullen ház előtti lépcsőn mentünk fel.
Miután benyitottunk, én azonnal felmentem az emeletre Carlise-hoz, míg Bella Alice-t látogatta meg. Renesmee pedig Jacobot ment megnézni, hogy megjött- e már.
Tudtam, hol van. A gondolatait követve a hálószobájuk felé vettem az irányt, ahol pillanatnyilag csak ő tartózkodott.
Tudta, hogy jövök, de azért az illem kedvéért halkan kopogtattam és egy ’ szabad ’ után benyitottam.
- Zavarlak, apu? - kérdeztem.
- Nem, éppen egy beteg kórlapját tanulmányozom. Miben segíthetek, fiam? - kérdezte.
A lényéből szinte áradt a nyugalom. Nehezen lehetett kizökkenteni nyugalmából, hacsak nem volt az a valami igazán komoly ok.
- Arról a betegről lenne szó, aki tegnap meghalt. - kezdtem, de nem akartam folytatni, hátha nem szeretne róla beszélni.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megláttam fejében az Esmevel folytatott párbeszédüket. ’- Ugyan, drágám! Nem a te hibád volt! Az a beteg, saját hibája miatt halt meg! - nyugtatgatta Esme. - Tudom, de mégis felelősnek érzem magam, ha egy kicsivel erőszakosabb lettem volna…- sóhajtott apám lemondóan. - Akkor sem segíthettél volna neki! Meghalt volna, akár most akár pár éven belül. - mondta Esme nyugodtan, miközben a kezét simogatta. - Igen, ez valóban igaz, de olyan kár érte… - csóválta a fejét Carlise. - Egy ember élete mindig kár, édesem. - mondta Esme és vigasztalóan átölelte párját.’
Még mielőtt megszólalhatott volna már le is intettem.
- Rendben van. Minden rendben van már? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mert gondolatban újra meg újra lejátszotta a beteg elvesztésének pillanatát.
- Igen, már minden. Köszönöm fiam. - mondta hálás pillantással.
Én csak mosolyogva bólintottam és kiléptem a szobából.
Lefelé menet meghallottam Jacob gondolatait. Az erdőn át jött.
Most már szinte vakon is megbízott bennünk és a Volturi elleni ’ harc ’ következtében igaz bajtársak lettünk. Már nem úgy, mint egymás ellenségeire, inkább, mint barátokra tekintettünk egymásra.
Miután leértem a nappaliba megláttam Emmettet, amint épp Nessiet hámozza le a hátáról és egy kaján vigyorral az arcán a földre dobja.
Hangosan felmordultam. Nem szerettem, ha ilyen durván bánik vele, még ha nem is sérülhet meg.
Emmett nem figyelt a figyelmeztető morgásra ezért hangosan is kimondtam:
- Csak óvatosan, Emmett! - fenyegettem.
- Á, apu. Semmi baj! - nyugtatott két nevetés közt Nessie.
Ezzel nem nyugtatott meg. Emmett nem valami finoman bánik az ellenfeleivel, de, még ha tudja is hol a határ Nessienél, hajlamos elfelejteni, bár ez lehetetlen.
- Jacob, 1 perc és itt lesz. - mondtam Nessienek, aki amint meghallotta Jacob nevét rögtön kibújt Emmett karmai közül és az ajtóhoz sietett.
Emmett morgolódva lehuppant a kanapéra és bekapcsolta a Tv-t. Ma már vagy huszadára.
Jacob csakugyan 1 perc múlva már az ajtóban állt és Nessiet hosszan ölelve belépett a nappaliba.
- Hello, Jacob. - köszöntöttem udvariasan.
- Edward. - biccentett még mindig lányom derekát fogva.
- Hé, Emmett! - emelte fel kezét egy pacsira.
- Szevasz, pajtás! - köszönt Emmett teli szájjal vigyorogva és megpaskolta maga mellett a helyet.
Igen. Mára Emmett és Jacob, szinte jó barátok lettek. Annak ellenére, hogy folyton kisgyerekek módjára verekszenek, mindkettejükben benne van az a természetes védelmező ösztön, ami veszély esetén felszínre tőr. Akárcsak bennem.
Jó két órája beszélgetünk fesztelenül, amikor meghallottam, ahogy Bella és Alice lefelé jönnek a lépcsőn.
Felálltam és szerelmem elé siettem. Elmosolyodott mikor meglátott és beleborulva karjaimba nekem bújt.
Én egy puszit lehelve hajába Alicehez fordultam, akinek arca, mint mindig hatalmas vidámságot tükrözött, eltáncolt mellettem, miközben megérintette a karomat.
- Nos milyen volt Aliccel? - kérdeztem.
- Nagyon jó! - mondta Bella boldogan.
- Akkor jó! - mondtam és a nappali felé indultunk.
Alice leült az egyik fotelba és fejét rázva nézte Emmettet és Jacobot, amint azon civakodtak, melyik növényevőnek édesebb a vére.
Nessie, mint egy rémálomba csöppent árva, úgy ült ott köztünk és megelégelve a vérről való vitatkozást közbe szólt:
- Most komolyan a vérről vitatkoztok? - kérdezte gúnyosan miközben elfojtott egy mosolyt.
- Dehogy. - vágták rá a fiúk egyszerre.
Nessie csak megforgatta a szemeit és átült Alice mellé, ahol kellemes beszélgetésbe elegyedett nénikéjével az őserdőbe való utazásról.
Én és Bella pedig leültünk a szomszédos kanapéra és vártuk, hogy Jasper és Rosalie hazatérjenek a vadászatból.
Láttam a szemén, hogy már igazán szomjas, ezért is szerettem volna, ha már minél hamarabb haza érnének.
Imám meghallgatatott, mert Alice szeme elhomályosult, és a látomásban látta, amint Jasper és Rosalie 2 percen beül belépnek az ajtón.
2 perc múlva már nyílt is az ajtó és beléptek rajta az említett személyek.
Rosalie egy csókkal köszöntötte kedvesét, míg Jasper mélyen belenézett Alice szemébe.
Gondolatai arról árulkodtak, hogy igazán hiányzott neki a húgom. Jót mosolyogtam rajta, mikor elképzelte mit fog vele művelni oda fent.
Én elégedetten néztem kedvesemre, aki bólogatva állt fel a kanapéról.
- Mi elmegyünk vadászni. - mondtam és kiléptem szerelmemmel az ajtón.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó