|
7. fejezet
2010.02.04. 22:12
- Volt egy látomásom. - kezdte habozva.
Carlise eltöprengett és követte Alice pillantását. Egyenesen rám nézett. Nem tudtam mozdulni, az, amit láttam teljesen megdöbbentett. Még mindig az előszoba közepén álltam, Bellával az oldalamon, aki szintén aggodalmas pillantást vetett rám. Mereven előre néztem és próbáltam nem oda figyelni arra, amit Carlise és a többi családtagom mondanak.
- Szerintem jobb lenne, ha ezt az ebédlőben beszélnénk meg. - javasolta Carlise és elindult, Esmet magával húzva.
Lassan mindenki követte őket. Csupán Alice, Bella, Nessie és én maradtunk ott. Alice hitetlenkedő pillantást váltott velem és Jasper után iramodott. Nessie néhány perce küldte haza Jacobot, aminek kivételesen örültem. Pár perc néma csend után lányom tett felém egy bizonytalan lépést.
Rákaptam pillantásom, de ekkor hátrálni kezdett és bement Alice-ék után az ebédlőbe.
Bella némán nézett engem és mikor a szemeibe néztem csak zavart, és aggodalmat láttam. Nem szerettem volna így látni őt, de a sokktól még mindig nem tudtam megmozdulni.
- Edward. - hangja lágy tónusa, mint mindig most is megnyugtatott és sikerült elérnie vele, hogy testem kissé lazítson merevségén.
- Minden rendben. - erőlettem meg egy mosolyt, de túl jól ismert, láttam a szemeiben, hogy nem hisz nekem, ennek ellenére bólintott és megszorítva kezemet mi is leültünk a többiek közé, akik már elhelyezkedtek szokott helyükön. Nem fáradtam azzal, hogy a családtagjaim gondolataiban motoszkáljak, ezért próbáltam zavaró gondolataikat kizárni. Aránylag.
Carlise, miután elhelyezkedtünk türelmesen Alicere nézett.
- Most már mondhatod, Alice. Mit láttál, ami ennyire felzaklatott? - kérdezte Carlise gyöngéden.
Alice, aki eddig az asztallapot bámulta, most újra felém nézett és halkan megszólalt:
- Egy nőt láttam. - kezdte, és ha lehet a hangja még halkabb lett.
- És? - vágott közbe Emmett. A gondolataiból ítélve, már majd kiugrott a bőréből kíváncsiságában.
- Emmett, hadd fejezze be! - szólt rá Rosalie suttogva.
- Így van, fiam. - értett egyet Carlise is.
- Bocs, folytasd húgi.
- Éppen a baseball pályán voltunk. Játékhoz készülődtünk, amikor feltűnt. Egyenesen Edward nyakába ugrott és… - itt elhallgatott és tekintete ijedséget mutatott.
Visszatartottam a lélegzetemet. Nem akartam hallani. Főleg, hogy Bella is itt van. Nem tudnék még nagyobb fájdalmat okozni neki. Nem!
Hirtelen öntött el a pánik és nem törődve Jasper nyugtató hullámaival felpattantam ültömből és megragadva húgom kezét kifutottam vele a házból.
Befutottam vele az erdő sűrűjébe és mikor úgy láttam senki nem, hallhat meg minket megálltam és szembefordultam vele.
- Nem mondhatod el nekik, Alice! - mondtam komolyan és hangom fenyegetőbbre sikeredett, mint képzeltem.
- Miért nem? Joguk van tudni! A családod! - mondta dühösen.
- De nem így! - suttogtam lesújtóan.
- Akkor mégis hogyan? Van valami ötleted? Meg kell tudniuk. - mondta valamivel lágyabban, de még mindig dühös volt.
Jogosan. Hazudtam neki. Hazudtam az egész családnak. Még… Nehezemre esett kimondani az életet jelentő személy nevét, még magamban is.
Még… Bellának is hazudtam.
- Edward. Hogy tehetted ezt? Az nem számít, hogy nekünk hazudtál. Könnyen megbocsátunk. De Bella és Nessie… - nem kellett befejeznie a mondatot, ahhoz, hogy tudjam, hogyan végződne.
- Tudom. - csak ennyit bírtam mondani.
Nagyon is igaza volt. Még saját magamat is becsaptam, azzal, hogy azt hittem nem történt meg. De megtörtént. És ezen már nem tudok változtatni.
- Nem fognak rád haragudni. Egyikőjük sem. De Bella igen, ha nem mondod el most az igazat. - mondta békítőleg.
- Mégis milyen áron? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Azt nem tudom, sajnálom. - hajtotta le fejét.
Hangosan kifújtam a levegőt. Be kellett látnom. A húgomnak igaza volt. Ha most nem mondom el, akkor később megbánom. Semmit nem akartam elrontani. Főleg, hogy azt bántanám, meg akit a világon a legjobban szeretek. Féltem, hogy elveszítem emiatt és féltem, hogy nem bocsát meg. Persze jogosan tenné. Mi vagyok én? Egy szörnyeteg, aki csupa szenvedést okoz neki minden egyes nap.
- Igazad van. - szólaltam meg néhány másodperc múlva és szemeibe néztem.
- El kell mondanom. Bármi történjék.
Komoran bólintott és megfordult.
- Alice! - szóltam utána.
Megfordult és mást nem láttam az arcán csak aggodalmat.
- Köszönöm. - mondtam és átszelve a kettőnk közti teret ölelésembe zártam.
Visszaölelt. Csak néhány másodperc volt és utána, mintha nem is történt volna semmi, megfogta kezemet és elkezdett visszavonszolni a házhoz.
Araszolva bakattam húgom mellett, aki folyton csak húzott és húzott, de nem nagyon akaródzott bemennem. Féltem a családtagjaim vádló tekinteteitől, de nem ez volt a legnagyobb gondom. Bella reakciójától féltem a legjobban.
Habozva léptem egyik lépcsőfokról a másikra és beletelt jó pár percbe mire elértünk az ajtóig. Alice elengedve kezemet belibbent a nappaliba, én meg követtem.
Mindenki ott volt és amint beléptünk mindenki ránk szegezte tekintetét.
Alice leült Jasper mellé a kanapéra, aki szorosan átölelte. Renesmee Bella mellett ült és mikor meglátott a nyakamba vetette magát.
Bella is felállt és odasétált hozzánk. Hármasban ölelkeztünk így egy darabig, mígnem Alice meg nem köszörülte a torkát. Elengedtük egymást és elhelyezkedtünk a Carlise és Esme- vel szemközti kanapén.
- Szóval, mi volt ez az egész? Valaki megmagyarázná végre? - fakadt ki Rosalie 5 perc hallgatás után.
- Igen. - feleltem én is indulatosan.
Nem tetszett közönyös hangszíne, és ami végképp nem az, hogy újra komor és barátságtalan arccal nézett engem. Csak azt nem tudtam miért. A gondolataiban nem találtam okot viselkedésére, de nem is érdekelt igazán.
- Edward. Nem kell elmondanod, ha nem akarod. - Bella lágy hangja teli volt együttérzéssel és még mindig aggodalommal.
- Nem, el kell mondanom. - álltam varázslatos tekintetét.
- Akkor hát halljuk. - szólalt meg Carlise először, mióta beléptünk az ajtón.
- Alice látott egy nőt, amint a nyakamba veti magát és megcsókol. - ejtettem a szavakat lassan és érthetően. A levegőben minden lélegzetvétel abbamaradt és a szemem sarkából láttam Bella, döbben arckifejezését.
Nem mondtam tovább, úgy gondoltam a többit négyszemközt kell megbeszélnem Bellával.
Bella egyszer csak vett egy mély lélegzettet, majd kifújta.
- Folytasd. - mondta hirtelen.
Meglepődtem. Nem akartam tovább mondani, nem tudnám még jobban megbántani.
Nem válaszoltam. Ajkamat szorosan összepréseltem és kibámultam az ablakon. Nem tudtam még csak a szemébe sem nézni. A fájdalom, melyet látnék benne, csak még jobban előhozná a bűntudatomat.
- Tudni akarom! El kell mondanod, akármennyire is fájdalmas. - mondta, és fejemet magafalé fordította és nagy meglepődésemre, csak megértést és szerelmet láttam bennük.
Kezeinket összekulcsolva fordultam vissza apámhoz.
- Csak ennyi volt lényeges. - feleltem.
Minél kevesebbet tudnak, annál jobb nekik. Már így is nagy fájdalmat okoztam nekik, nem kell, hogy még a hazugságom és elboldogtalanítsa őket. Azt nem bírnám végig nézni.
- Még van valami. - állapította meg Jasper halkan, aki csak nézője volt az eddigi párbeszédekben.
- Így van. - értett egyet húgom rosszalló tekintettel.
- Úgy értem, amit nektek tudnotok kell a látomásról. - javítottam ki magam, de csak egy részét mondtam el a látomásnak.
- Miért még mi volt benne? - kíváncsiskodott Emmett.
- Semmi érdekes, csupán eljön velünk haza. - árulta el Alice és lesújtó pillantást mért rám.
Megérdemeltem. Ő kimondta azt, amit én nem mertem. Csak elfordítottam a tekintetem és Bella üres tekintetébe fúrtam az enyémet.
Arca kifejezéstelen volt és ezen még az sem segített, hogy nem hallom min gondolkodik. Nem tudom haragszik-e rám. Vagy talán már gyűlöl? Ebbe még belegondolni is fájt. Azt még elfogadnám, ha gyűlölne, de hogy már nem lehet az enyém, az még fájdalmasabb volt.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem.
Bólintott. Lassan felállt és kezét kinyújtva várakozásteljesen nézett rám. Rögtön megfogtam kezeit és én is felállva a kanapéról a bejárati ajtóhoz, lépkedtünk.
- Nemsokára jövünk. Ugye nem baj, ha… - mondta Bella mire mindenki, egyszerre mondta, hogy nem.
Még el is mosolyodtam volna, ha nem lenne ilyen feszült a hangulatom.
- Semmi gond, anya. Menjetek csak. - mondta kislányunk és eleresztett egy mosolyt.
Ha mosolygott mindig Bellát láttam magam előtt. Pont olyan önzetlen és csodálatos teremtmény volt, mint az anyja.
Lassan lépkedtünk a rétünk felé. Útközben nem szólaltunk meg. A sűrű zöld fák mindent körbe vettek a környéken. A kidőlt fatörzseket, az aljnövényzetet és még a növényzet egy nagy részét is.
Mire kiértünk a rétre már szürkült az ég. Pont ugyan olyan volt mikor utoljára jártunk itt. A virágok illatosan és színekben gazdagon terültek szét mindenfelé. A fű alig volt 10 centi. A rétet mindenfelől fák lobja vette körül és attól csodálatos ez a hely. Látványától mindig, úgy érzem egy mesebeli világba csöppentem, volna, ahol sem idő, sem a világ nem zavar minket.
Bella leereszkedett az esőtől kissé nedves fűre és megpaskolta maga mellett a helyet.
Elhelyezkedtem mellette és mióta elindultunk, most néztem bele szemeibe először.
- Szeretném, ha elmondanál mindent, amit Alice látott. - kezdte kissé félve, nem tudva mi lesz a reakcióm.
- Nem szeretnék még nagyobb fájdalmat okozni neked. - suttogtam.
- Edward, csak akkor okozhatsz fájdalmat, ha nem vagy velem. - suttogta ő is szemeimet keresve, de én kitartóan néztem el mellette.
- Nézz a szemembe, kérlek. - kérlelt.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Amint megkért rá szemeim megtalálták az övéit és onnantól kezdve nem, tudtam elszakítani róla őket.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó