- És ugyan miért lenne az? – morgott Rosalie. – Aki marad, marad, aki nem, nem. Menjetek, ha akartok, de nem kényszeríthettek rá mindenkit!

- Egyetértek – szólalt meg Jacob váratlanul. Hitetlenkedve meredtem rá, de nem csak én. Mi?! Hogy Jacob egyetért Rosalie-val, ráadásul pont akkor, amikor nincs is igaza?! – De tényleg. Ez a vérfarkasok problémája. Nem kérhetlek arra titeket, hogy velem gyertek. Nekem valóban távoznom kell egy időre, de igyekszünk hamar megoldani a…

- Jacob, te címeres ökör! – fojtottam belé a szót. Hirtelen felindultságomban kis híján széttörtem a kanapé karfáját, ami nem lett volna túl bölcs cselekedet, mert Esme biztosan kitekerte volna a nyakam. Na, jó, ez így nem igaz, de biztosan nem repesett volna a boldogságtól… - Mi ez a hülye duma, hogy ez a vérfarkasok ügye?! A Volturi van ott, Jacob. Nem egy másik vérfarkas-csoport, vagy akármi. A Volturi, a vámpírok fejedelmi családja. Nyilvánvalóan nem miattatok csörtettek oda, hanem a Culleneket keresik. Bennünket. Ez sokkal inkább a mi ügyünk, mint amennyire a tietek. Samék csak rosszkor voltak rossz időben.

- Szerintem is Bellának van igaza – felelt Carlisle. – a vérfarkasoknak ehhez annyi közük van, mint a forksi jónépnek. Itt mi vagyunk a célpont, így a mi dolgunk elsimítani az esetet. De szavazzunk, csak hogy Rosalie lelke megnyugodjon – tette hozzá békítőleg.

- Felesleges, Carlisle – mosolyodott el Edward ismételten. – Egyrészt kiolvastam a gondolatokból az álláspontokat. Rosalie-n kívül mindenki Forksba akar menni, hogy véget vessen ennek a kis bakinak. Másrészt Alice már régen kihirdette, hogy ő menni akar, és ha tudná, hogy az ő által elfoglalt vélemény megbukik a választáson, nem ment volna bele a közjátékba.

Most mondanom kell, hogy miért is imádom Edwardot annyira?

- 10pontos, Apu – jegyezte meg Nessie vigyorogva. Láthatóan megkönnyebbült, hogy nem hagyjuk Jake-et a pácban.

- Nem mondjátok komolyan, hogy mindannyian menni akartok! – hördült fel Rose. – Legalább a miértjét mondjátok meg! Ha már másodszor is pusztulásveszélybe sodorjuk az egész családot, jó lenne átlátni az egész szituációt.

- Azt ne mondd, hogy az első eset hiba volt, Rosalie – suttogta Edward fenyegetően halkan. Akkor esett le, mire is gondolt Rose az imént.

- Természetesen nem, erre sosem gondoltam – emelte fel védekezően kezeit a felszólított. – Úgy értettem, hogy ha már egyszer megúsztuk, nem ildomos kísérteni a sorsot.

- Jó, elég volt. Kérlek, ne kezdjétek el elölről! – zárta le a feltorlódó vitát Esme kedves, de határozott anyai szigorral. – Rendben, Rose. Én azért akarok visszamenni Forksba, mert egyetértek Bellával. Ha a Volturi miattunk jött, úgyis megtalál, Demetri ide vagy oda. Jobb lenne, ha minél hamarabb letudnánk az ügyet, aztán a vérfarkasok, és mi is nyugodtan éldegélhetünk tovább.

- Pontosan. Ne aggódj, Rosalie, hamar elintézzük az ügyet. Nem eshet senkinek sem bántódása, hisz múltkor sem volt. Pedig akkor az egész Volturi ott volt, most pedig pár vámpírra számíthatunk – fejtette ki véleményét Carlisle.

- Úgyis untuk már ezt a nyugodt életet, nem, cica? – kuncogott Emmett, majd meglátva Rose sötét fintorát, gyorsan visszakozott. – Úgy értem… ugyan, jövő héten ilyenkor már itthon is leszünk!

- Nem látok semmi veszélyt, közvetlenül. Minden olyan homályos – panaszolta Alice. – Már el is felejtettem, milyen idegesítő, ha semmit sem lát az ember… khm, vámpír.

Jacob halványan elmosolyodott. Még ilyenkor is imádta froclizni Alice-t képességére gyakorolt hatásával. Kutyából nem lesz szalonna… és vérfarkasból sem vámpír.

- De ti is tudjátok, hogy mennünk kell. És menni is fogunk, méghozzá Rosalie-val együtt. Úgyhogy felesleges húzni az időt, megyek pakolni. Jazz? – kérdezte Alice, s mire felocsúdtunk, már az ajtóból fordult vissza.

- Máris megyek – kuncogott Jasper, és miközben emberi tempóban felállt, és az ajtóhoz masírozott, Rosalie kérésének is eleget tett. – Én biztosan megyek. A vámpír-háborúk után valahogy nem tud megijeszteni pár Volturi-katona – jegyezte meg félvállról véve az ügyet, és kimasírozott felesége után.

- Az én véleményem úgyis tudjátok. Nem hiszem, hogy tudnék újat mondani – mondta Edward könnyedén, és maga mellé húzott. Készségesen igazodtam hozzá, és igyekeztem nem teljesen elkábulni a közelségétől, mert most következett Nessie véleménykinyilvánítása, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki.

- A Volturi el kezdhet félni – jelentette ki sommásan Renesmeé, és magabiztosan elvigyorodott. Nem mintha odaengedném őt a Volturi közelébe… csak akkor, ha nagyon, muszáj.

- Nos, Rosalie, elégedett vagy? Íme, minden véleményt meghallgathattál, és tudom, hogy megláttad az igazságot az érvekben, hiába is tagadnád – mosolygott Edward gúnyosan. – Ha nem lennél ilyen szuperficiális, be is ismerhetnéd… de persze olyasmire nem kérhetlek, ami meghaladja a képességeid…

Rosalie dühödten felszisszent, majd vámpírsebességgel felrobogott a szobájába. Emmett fejcsóválva követte őt, pont, mint általában.

- Ez, hm… jól ment. Azt hiszem – mormolta Nessie zavartan. Kíváncsian vizslatta Edwardot, mintha tőle várt volna megerősítést.

- Igen, Rosalie, saját magához képest még nem is csapott nagy patáliát – bólintott Edward kuncogva. Rose hisztijein mindig jókat derült, és gyakran direkt ő maga tört borsot nővére orra alá.

- És te sem – leplezte köhögéssel megjegyzését Jacob. Lerítt róla, hogy szándékosan tett félhangos megjegyzést.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem volt őrült nagy felelőtlenség tőled az, hogy titkolóztál, Jacob – intettem le. De komolyan, hogy juthatott ilyesmi az eszébe, fel nem foghatom…

- Nem akartalak bajba keverni Benneteket. Elvégre a,

- De Jacob! Te már a családhoz tartozol. Ami téged érint, az ránk is hatással van – dorgálta őt Esme lágyan.

- Oké, Nessie, kérlek, neveld meg a kutyádat – villantott fel egy lehengerlő, pimasz félmosolyt Edward. – Bellával van egy kis elintéznivalóm.

- Úgy lesz, apu – kuncogott Nessie, miközben Edward karon fogott, és kivezetett a nappaliból, egyenesen a szobánkba. Értetlenkedve pillantottam rá, mikor elővette az utazóbőröndjeinket, és nekilátott kidobálni a cuccainkat, totális, kaotikus rendetlenségben.

- Edward, te most, tulajdonképpen mit is csinálsz? – kérdeztem óvatosan.

- Miért, minek látszik? Pakolok. Alice épp Last Minute jegyeket foglal a holnapi járatra – világosított fel Edward. – Ajaj, Rosalie ennek nem fog örülni. Lehet, elkiabáltam a botránymentességet.

- Jó, oké, értem én, de… miért pakolsz el mindent? Mármint… jövünk vissza hamarosan, nem? – Csak nem adtam fel. Bár imádtam Forksot, nem tartottam jó ötletnek, hogy ott maradjunk huzamosabb ideig. Elvégre ott engem a baj mindig utolér, és ez nem csak rám van hatással.

- Úgyis fontolgattuk a költözést, Bella. Most pár hónapig elidőzünk Forksban, majd irány Alaszka, a Denali klán, vagy épp valamilyen más esős, sötét város.

- Remek… és ott a gimnáziumot is újra kell majd kezdenünk, ugye? – sóhajtottam lemondóan.

- Először még találjuk ki, hová menjünk. Mi több, először jöjjünk rá, mit akar a Volturi. Bár van egy-két tippem… - Ezúttal ő sóhajtott, és nem volt nehéz kitalálni, miért.

- Nem adjuk oda Nessie-t, Edward. Egyszer már sikerült, másodszor sem jelenthet akadályt, főleg így, hogy már ő is majdnem felnőtt – suttogtam bíztatóan, és lepkeszárny-finoman végigsimítottam karján.

- Na, persze. Úgy, mint múltkor, igaz? Amikor kis híján beleegyeztél, hogy téged vigyen el a Volturi, Nessie helyett – sötéten felnevetett, majd szembefordult velem, és megragadott. – Bármi történjék is, Bella, szavadat kell adnod, hogy nem teszel őrültséget. Ígéred?

- Mit látott Alice? – ütöttem el kérdéssel az ígéretet. Nem tudtam nem észrevenni a változást a nappaliban cinikus, vidám hangulatú Edward, és a mostani komor, feszült hasonmás között.

- Semmit – felelt megütközve, és hittem neki. Tekintetéből sütött a meglepettség, majd a villanás, mi szerint átlát rajtam. – Ó, Bella, dehogyis! Ne aggódj. Nem lesz semmi probléma. Csak jobb felkészülni minden eshetőségre, mert nálad… - Csúnyán néztem rá, amennyire tudtam. Azaz nem eléggé. – Sajnálom. De még mindig tartozol nekem egy ígérettel.

- Na, szép. Ha most felemlegetjük, ki mivel tartozik a másiknak, sosem indulunk el Forksba – fújtattam. Edward felnevetett, és ravaszdi mosolyra húzta ajkait.

-Kompromisszum? Az nekünk nagyon megy… - vetette fel az ötletet, és mosolyából ítélve máris láttam, hogy az ő javára fog billenni a mérleg.

- Hallgatlak – igyekeztem szenvtelennek tűnni, feleslegesen.

- Ha te megígéred nekem azt, hogy bármi történjék, nem lesz semmi partizánakciód, akkor cserébe én is megteszek valamit, amivel tartozom neked. – Javaslata teljesen racionális és jogos volt, aranyszín szemei pedig úgy bűvöltek… csoda, hogy nem kezdett csorogni a nyálam… soha nem fogom megszokni…

- Rendben – böktem ki kényszeredetten. – Megígérem, hogy nem csinálok semmi veszélyes, őrült, és felelőtlen dolgot. – Nagy sóhaj. – Most elégedett vagy?

- Nem igazán. De kezdetnek megteszi – vont vállat, majd áthidalta a köztünk lévő távolságot, és megcsókolt. Ajkai lassan, lágyan mozogtak az enyéimen, és úgy éreztem, mintha víz alá kerültem volna. Nincs levegő, nem tudok érzékelni, mindent csak Ő tölt ki, s az, amit iránta érzek.

Nem is tudom, mennyi idő telt el, milyen hosszú időn keresztül csókoltuk egymást, de nem tarthatott túl sokáig, mert egyikőnk mindig hevesebb volt a másiknál, és sosem volt neki elég, amit kapott. Általánosítva, ráadásul, mert mikor melyikünk nem bírta tovább fékezni magát. Most Edward volt a „soros”, de mielőtt teljességgel leteperhetett volna, eltoltam magamtól, és hátráltam egy lépést. Többet nem lehetett, mert karjai bilincsként zárultak körém.

- Hé… a te tartozásoddal mi lesz, hmm? – vontam fel a szemöldököm, bár még mindig levegő után kapkodtam. Kész röhej, bele is szédültem, pedig vámpír vagyok!

Edward lélegzetelállító mosolyt villantott fel, és derűsen megjegyezte.

- Éppen azt próbálnám… beszolgáltatni, de kegyed gátolja a behajtást.

- Ó! – Csak ennyi tellett tőlem, és nem hátráltattam többé Edwardot tartozásának ledolgozásában…