Fájdalmas grimaszba fordult arcomat újra a tenyerembe temettem.
Legszívesebben felordítottam volna kínomban. Bellának fájdalmat okozni, rosszabb volt a halálnál is.
Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, ami meglepetésemre sikerült is.
Újra felnéztem és újra találkozott Bella és az én tekintetem. Szinte magához láncolt.
Megláttam mögötte Jaspert és azonnal, rájöttem, hogy ő segített megnyugodnom. Biccentettem neki, mert megszólalni nem tudtam.
Koncentrált. A fejében láttam, hogy nem csak engem nyugtat. Egyszerre engem és Bellát is.
Lassan feltápászkodtam a földről és Alicehez fordultam.
- Mikor jön? - kérdeztem komoran.
Alice felmutatta a mutatóujját és behunyta a szemét.
A szobában lévők mind körénk gyűltek. Rosalie Alice mögött állt és most az ő arcán is láttam az aggodalmat. Mellette Emmett kíváncsi szemekkel. A szoba másik felén az ablak előtt Carlise ácsorgott Esmevel az oldalán. Utóbbi arca szintén aggodalmas volt. Jasper pedig egyre közelebb és közelebb jött hozzám és Bellához, mígnem megérintett mindkettőnket. Engem a vállamnál, Bellát pedig a karján, ugyanis a még fejemen lévő kezét az arcomra csúsztatta. Én is megfogtam az arcát, miközben Alice kutató arcát vizsgáltam. Néhány másodperc múlva kinyitotta a szemeit már meg is szólaltam.
- Értem.
- Hé, minket is avassatok be. - nyafogott Emmett.
- Alice, mikor jön? - kérdezte nyugodtan Carlise, ezzel megmentve Emmettet egy veréstől.
- Még nem döntötte el. Mindig meggondolja magát. Először pár napra, utána pár hétre, majd hónapokra. - rázta a fejét.
- És az okot, tudjuk? - szólalt meg Bella keményen.
- Hát bizonyára a mi kis öcsikénket jön meglátogatni. - viccelődött Emmett mire Bella felmordult.
- Hagyd az idétlen vicceket, Emmett. - szólt rá Jasper.
- Mi lenne, ha elmondanád, ki is az a nő? - kérdezte Rosalie.
Bellára néztem, kinek arca újra eltorzult a fájdalomtól. Úgy döntöttem nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy elmondjam. Mikor már mindenki megnyugodott, főleg Bella és felkészült rá, hogy újra végig hallgassa a történetet, elmondom nekik. De addig semmiképpen sem.
- Majd inkább máskor, ha nem gond. - feleltem és Carlisera néztem, aki bólintott.
- Rendben. - szólt anyám. A hangja még mindig teli aggodalommal. Nem tudtam, hogyan nyugtassam meg, mert még magamat sem tudtam. Ha nem lett volna itt Jasper, már rég a diliházban lennék.
- Hol van Renesmee? - kérdezte Bella, még mindig az arcomat fogva.
- Odafent alszik a szobánkban. - felelte Rosalie és a hangja most megtelt gyengédséggel.
Ha Nessieről volt szó, mindig felengedett és ilyenkor jobban szerettem. Tudtam, hogy nem egy könnyű eset, de ha a lányomról volt szó, azonnal ott termett segítőkészen.
- Köszönöm, Rosalie. - mondta Bella.
- Érte bármit. - felelte mosolyogva, mire Bella is megeresztett egy mosolyfélét.
- Nem bánod, ha felmegyek? Nem szeretném felébreszteni őt. - mondta Rosaliera nézve, aki bólintott és az emelet felé vette az irányt.
Mielőtt Rosalie után mehetett volna egy pillanatra felém nézett, és azt tátogta ’ szeretlek’.
Miután már nem láttam egyikkőjüket sem a lépcső tetején a kanapéhoz sétáltam és lerázva Jasper kezeit magamról, leültem rá. Jasper is mellém ült és rám nézett. Eközben Carlise és Esme beszélgetni kezdtek a holnapi műszakjáról, míg Alice felment Belláék után. Emmett pedig, mint kisgyerek módjára beleült a hatalmas fotelba és bekapcsolta a Tv-t.
Éreztem Jasper folytonos nyugtató hullámait magamon, de ez most idegesített mintsem megnyugtatott volna. Próbáltam a Tv-re összpontosítani, de a fülem mindig az emelet irányába húzott. Rögeszmésen próbáltam kihallgatni, hogy miről beszélhetnek odafenn, de a Tv-től csak duruzsolást hallottam.
Feladtam. Ha akarják úgy is, megosztják velem. Sokkal jobban lekötött az, hogy mit érezhet most Bella. Feszengtem tőle, hogy nem mondja el, miért ilyen merev. És szörnyen bántott, hogy látnom kell a fájdalmat az arcán. Vajon mennyi ideig lesz így? Már végleg elveszítettem a bizalmát? Valószínűleg.
Hirtelen ötlettől vezérelve Jasper felé fordultam, aki mindeközben feladta a megnyugtatásomat és ő is a Tv-t bámulta és azon gondolkodott, miért állok ellen.
- Magam sem tudom, Jasper. - szólaltam meg.
Jasper felém nézett és láttam az arcán, zavarják a körülötte lévő érzelmek.
’ Bella, szenved. Fáj neki. Próbálja elrejteni, de nem megy neki. Szeret téged és nem haragszik rád, de fáj neki. ’ - mondta gondolatban. Hát hogyne fájna neki. Csak az én hibám. Miattam, szenved és még segíteni sem tudok rajta. Bárcsak megtehetném. De nem tudom. Most már akármit teszek is az csak rosszra, fordul.
Kinéztem az ablakon, ami most még sötétebbnek hatott, mint általában. A kint lévő fák meghajlottak az erős fuvallattól és mintha kísértetek lettek volna, úgy hajoltak egyik irányból a másikba.
Az erdei mókusok sem futkostak a fák lombja alatt, visszahúzódtak odúikba és várták, hogy a szél csillapodjon.
Bella egész éjjel Nessievel volt és nézte, ahogyan alszik. Én is szerettem volna nézni, de nem tartottam jó ötletnek, hogy bemenjek hozzá. Én addig odalent sétáltam és csak gondolkodtam.
Valóban helyesen döntöttem? Jól tettem, hogy elmondtam neki? Megérte ez?
Magam sem tudtam. Újra és újra átgondoltam, hogy tudnék enyhíteni a szenvedésén, de csak egy valamire jutottam: Ha hagyom, hogy elmenjen.
De erre képtelen voltam. Önszántamból nem tudnám elhagyni. Biztosan nem. Ha úgy dönt, elhagy, nem állok az útjába, de mindig ott leszek a közelben, hogy tudjam, jól van-e.
Az éjszaka meglepetésemre gyorsan véget ért. Túl gyorsan és mire észbe kaphattam volna, lányom eszeveszett sebességéggel rohant le a lépcsőn. Én a lépcső alatti üres helyen álltam és figyeltem, ahogy össze-vissza rohangál a házban. Engem keresett.
Az összes családtag érdeklődve figyelte tevékenységét és én megsajnálva kiléptem a lépcső alól. Azonnal, mint egy hurrikán söpört végig a nappalin és egyenesen a karjaimba rohant. Szorosan magamhoz öleltem. Csak úgy, mint Bella, ha itt volt a közelben megnyugtatott.
- Apa, minden rendben? Amikor nem jöttetek haza én… - kezdett volna aggodalmaskodni, de félbeszakítottam.
- Semmi baj, édesem. Minden rendben, csak anyával meg kellett beszélnünk pár dolgot. - nyugtatgattam és akkor eszébe villant, hogy nem voltam ott mikor felébredt reggel.
- Miért nem voltál ott reggel? - adott hangot kétségeinek. A hangja félelemmel teli.
Aggódott, hogy valami probléma van köztem és az anyja között.
Még nem álltunk készen arra, hogy elmondjuk neki. Ha Bella úgy dönt, elmondja neki, eleget teszek a kérésének.
- Anya egyedül szeretett volna lenni veled egy kicsit. - válaszoltam a féligazságot. Gyűlöltem neki is hazudni, csak úgy, mint mindenkinek. Ő ugyan olyan ártatlan és érzékeny, mint Bella. Senki nem tudta, mennyire gyűlölöm magam ezért.
- Mi történt? - kérdezte rémülten.
- Semmi, kicsim. - jött a hang a nappaliból.
- Alice néni! - kiabált és megfordult ölelésemben, hogy a már kifelé jövő Aliccel szembe nézzen.
- Itt vagyok, Nessie. - mondta mosolyogva.
- Mi ez az egész? Mondjátok el! - követelte.
- Nincs semmi gond. Csak anyukád szeretett volna eltölteni egy éjszakát csak veled. - mondta és láttam, hogy a szeme megrebben.
’ Nem mondhatjátok el neki, Edward! Még nem! Ha Bella felkészült, elmondja neki! Ebben a pillanatban Nessie a legfontosabb számára!’ - mondta gondolatban én meg bólintottam.
Nessie eltöprengett és gondolatban felidézte Bella arcát reggel. Bánatos volt, de Bella azt bizonygatta minden rendben. Nessie sem volt éppen buta. Jól látta, hogy valami nincs rendben és hála az öröklődésnek: pont olyan kíváncsi volt, mint az anyja.
- Éjszaka sosincsenek velem, Alice néni! - vágott keserű képet lányom.
- Elég, Nessie. - jött le az emeletről szerelmem és Nessie felé nyújtotta a kezét, aki rögtön kibontakozott ölelésemből és édesanyjához bújt.
- Anya, nem vagyok óvódás! Tudom, hogy valami nincs rendben köztetek! Mondjátok el! Látom! Ha elmondjátok, könnyebb lesz! - mondta kislányom félve, hogy kihúzza a gyufát.
- Nem. - zárta le a témát Bella és rám nézett.
Szemeiben kétség, félelem, fájdalom tükröződött. Engem is elértek érzelmei és már úgy éreztem, nem bírok egyhelyben állni.
A többiek csak zavartan elnéztek másik irányba, hogy még véletlenül se nézzenek ránk. A gondolataik pedig csak kíváncsiságot mutattak.
- Mindent megtudtok, hamarosan. - mondtam, miközben még mindig Bella szemeit néztem.
Elfordította a tekintetét és Nessiet a konyhába húzva elsétáltak.
Alice mellém lépett és meg fogta a vállam.
- Nem kellett volna elmondanom neki. - súgtam, hogy csak ő hallja.
- Helyesen tetted. Ha nem mondtad volna el, és akkor tudta volna meg mikor már megérkezett… ezerszer rosszabb lett volna. - magyarázta, és gondolataiban megmutatta, azt a variációt, ami mellett döntöttem volna.
Láttam Bella dühös és fájdalommal teli tekintetét, amint megvetően néz vissza rám, majd eltűnik a fák árnyékában és soha többé nem, látom viszont.
- Edward! - szólított meg anyám.
Azonnal elfordítottam Aliceről a tekintetemet és anyám aggódó arcába néztem. A gondolatai kiakasztottak.
’ Vajon mi lehet a gond? Talán összevesztek? Edward, már olyan boldog volt, az életem. Mi lehet ennél rosszabb? Ki lehet az a nő? ‘ Mindenki ezt találgatta gondolatban.
Emmett, mint mindig most is viccet csinált belőle.
’ Hát, ha már ilyen nagy franc volt az öcsi, remélem valami jó csajt nézett ki magának’ - gondolkodott el gondolatban, mire én rámorogtam. ’ Rendben, Bella sokkal sexibb! ’ - hárított mire még jobban elöntött a düh.
Hogy képes ezzel is viccelődni? Már éppen elindultam volna felé, mikor anyám újra szólt.
- Mi elmegyünk vadászni, apáddal. Remélem, nem csináltok butaságot! - mondta miközben Emmettre nézett, aki ártatlan tekintettel nézett vissza rá.
- Minden oké lesz, anya. - válaszolt Emmett kaján vigyorral az arcán.
Rosalie megelégelve Emmett folytonos viccelődését rámordult.
- Emmett, fejezd be! Nem látod, hogy Edward se senki más ebben a szobában nem kíváncsi a hülyeségeidre? - kérdezte fröcsögve.
- Bocsánat. - húzta be a nyakát, de arcán még ott virított a vigyor.
- Ebből elég! Gyere fel! Hagyjuk őket! - mondta Rosalie és megfogva Emmett kezét az emeletre, kezdte húzni. Emmett mint egy nyafogós kisgyerek, úgy vonszolta magát utána.
’ Neharagudj, Edward, de Emmett már csak ilyen. Gondoskodok róla, hogy megkapja a magáét!’ - ígérte gondolatban Rosalie, miközben eltűntek a lépcsőnél.
Alice megveregette a karomat és a nappaliba sétált Esmevel és Carliseval.
Eközben én a konyha irányába néztem, ahonnan éppen Nessie sétált ki bűnbánó arccal és gondolatban szidta magát.
’ Hogy lehettem ekkora, hülye? Nem kellett volna szóba hoznom. De mi lehet a probléma? Olyan szomorúak mindketten. Valahogyan segítenem kell nekik…’ - tanakodott gondolatban miközben eltűnt a nappali ajtajában.
Én újra a konyhaajtó felé néztem és nagy levegőt véve elindultam felé. Vajon hogy fog reagálni, ha bemegyek? Elküld? Egy próbát megér, mindenképpen.
Lélegzet visszafojtva léptem be a hatalmas konyhába és szemeim azonnal meglátták, azt, akit keresetek.
A konyha nyitott ablakánál ácsorgott, kifelé bámulva. Megtorpantam az ajtóban. Talán nem akarja, hogy itt legyek. Már éppen fordultam volna meg, mikor lágy, selymes hangon megszólalt.
- Nem jössz be? - kérdezte miközben felém, fordította a tekintetét. Szemeiben láttam megcsillogni a sírás könnyeit, amik nem gördülhettek le tökéletes arcán. Azonnal az ölelésembe akartam zárni, de még nem tehettem. Annyira fájt látnom, hogy szenved.
Lassan, bizonytalan léptekkel lépkedtem közelebb hozzá. Mikor már csak egy lépés választott el attól, hogy megérintsem megálltam.
Nem szólaltam meg. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Végül ő törte meg a csendet.
- Elmegyek Carliseal és Esmevel vadászni. - mondta szemeimet fürkészve.
- Meddig maradtok? - kérdeztem. Nem tudtam mást kérdezni. Minél előbb beszélnem kell vele.
- Csak két nap. - válaszolta.
- Igen már mondták, hogy mennek. - tereltem el a beszélgetést, remélve, hogy többet beszélhetek vele. Ha már nem is merem megérinteni.
Hirtelen olyan közel volt hozzám, hogy a lélegzetét éreztem az ajkamon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó