Reggel nagyot ásítva felébredtem. Nem emlékeztem pontosan az álmom menetére, de biztos voltam benne, hogy Edwardról szólt. Mosolyogva értem el a mosdóig, ahol piruettezve néztem végig magamon. Frissen és üdén nézett velem farkasszemet tükörbeli énem. A világon nincs annyi alapozó, amivel el lehetne rejteni arcomról a csillogást – gondolkoztam magamon, míg fel nem öltöztem szokásos ruhakölteményembe. Boldogan ugráltam le a lépcsőn a konyháig, ahol összeállítottam egy bőséges reggelit kettőnk részére. Könnyed ételeket szerettem reggelente enni, így magamnak csak egy kis müzlit öntöttem ki egy tálkába. Sietve töltöttem magamba az egészséges reggelit. Egyrészt Lisa nénivel most korántsem volt felhőtlen a viszonyunk, és nem volt kedvem vele vitatkozni. Másrészt találkozni akartam Edwarddal és a testvéreivel.
Amikor meghallottam a jól ismert padlózörgést, beledobtam a koszos tálat a mosogatóba és felkaptam a táskámat kabátommal együtt. Kissé furcsállottam, hogy Lisa néni késve ébredt fel. Nem volt szokása, hogy elkéssen. Miután Edward elment még percekig kint álltam a hidegben, de nagymamámat még ezután sem érkezett meg. Furcsállottam is, hiszen már későre járt. A piknikes ötletet most egyre inkább éreztem jó ötletnek, ott sikerülhet tisztázni a helyzetet. Elhanyagolva éreztem magam, de nem róhatom fel, hiszen felnőtt és sok munkája van. Mégis rosszul esett, hogy egymáshoz sem szóltunk.
A parkolóba érve beálltam a Volvo mellé, ahol Alice valamit erőteljesen magyarázott családjának. Edwardot és a vörös hajú lányt nem láttam, félelemérzetem súlyosan gyarapodott a másodpercek múlásával. Mire kiszálltam a kocsiból mosolyogva rám néztek, de csak Alice maradt itt, a többiek besiettek az iskolába.
- Jó reggelt – köszöntem vidáman. Reméltem Edward is hamar felbukkan. – Miért mentek el a többiek?
- Szia, Bella. A fiúknak testnevelése van, át szeretnének időben öltözni. Rosalie meg tudod milyen – forgatta meg a szemét - szeret minél több időt Emmettel tölteni.
- Aha, megértem – hümmögtem egyet. - A helyében én ugyan ezt tenném – hallgattam el egy pillanatra. - Edward nem tudod, hol van? – kérdeztem rá, mert furdalta az oldalam a kíváncsiság.
- Kivett egy kis szünetet és elment Alaszkába világot látni. Nem mesélt neked róla? – lepődött meg.
- Nem, nem hozta fel – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Erről elfelejtett tájékoztatni. Egy aggasztó kérdés látott bennem napvilágot, amit nem tudtam hogyan tehetnék fel a legfinomabban. – Mond csak Alice, Tanya is vele ment? – szorult össze már a kérdéstől a gyomrom. Szívem mélyén biztos voltam a válaszban, de szükségem volt a megerősítésre. Alice lehajtotta a fejét a szemeivel egy pontra összpontosítva.
- Igen, együtt mentek el. Sajnálom – nézett fel rám. Lerítt róla, hogy neki sem tetszik az ötlet.
- Nem a te hibád – értem hozzá hűvös kezéhez. Kissé rosszul érintett a belőle áramló hideg, de most a lelkem is ugyan így érzett – Köszönöm, hogy őszinte voltál.
Mivel csönd telepedett a beszélgetésünkre, így jobbnak láttam, ha inkább bemegyek az órámra.
– Most mennem kell. Szia – intettem és indulni kezdtem az épület felé.
- Várj Bella – csilingelt hátam mögül hangja. Felvont szemöldökkel fordítottam vissza fejem. – Szívesen látunk a házunkban. Bármikor átjöhetsz – eresztett meg egy félmosolyt.
- Még megfontolom – feleltem a kelleténél fagyosabban. Úgy éreztem a szívemből egy újabb darabka tört le. Egy apró, de annál is fájdalmasabb részlet.
- Bella, hé! Várj meg – futott utánam Mike a folyosón. Eszem ágában sem volt bevárni, ahhoz most túl feldúlt voltam. Sietősen beléptem a tanterembe és helyet foglaltam az üres széken.
- Nem hallottad, hogy kiabálok? – vont kérdőre, miután ő is beért. Nem akartam megbántani, ezért csak megráztam a fejem. – Ide ülhetek? Jessica mondta, hogy a Cullen fiú most elment a barátnőjével. Gondolom, nem akarsz egyedül ülni és örülnél egy kis társaságnak.
Egy másodpercig úgy éreztem, menten képen törlöm. Kezemet ökölbe hajlítottam, végül letettem róla. Már az első héten az igazgatóiban kikötni nem tűnt jó taktikának.
- Persze, nagyon figyelmes vagy – fortyogtam tovább magamban.
Az órák gyorsan elteltek. Mike hamar belátta, hogy nem vagyok valami jó társaság. A beszélgetésünk annyiból állt, hogy én hümmögtem, ő pedig megállás nélkül beszélt. Magamba fordulva vártam az életmentő csengetéseket. Az órákon csak testileg vettem részt, lelkiekben teljesen más dimenzióban szárnyaltam. Buta ötleteléseim akadtak Edwardról és Tanyáról. Nem tudtam eldönteni mit gondoljak róluk. Tegnap kifejtette, hogy nem érdekli a vörös démon, erre most Alaszkába tartanak kettesben. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre! Már az is elég gyanús volt, hogy rájuk nyitottam egy félreérthetetlen pillanatban, mi több, Tanya még velük is élt abban a hatalmas házban. Ennyi véletlen már nevetségesen hihetetlen volt.
Szívemből már a hajamat téptem volna egy csomag zsebkendő társaságában. Teljesen hülyét csináltam magamból a Cullen család előtt…
Az ebédszünetben lassan indultam le a földszintre, a nagy zsivaj központjába. Az ebédlő zsúfoltan megtelt a diákok harsány nevetéseitől. A büféstől csak egy almát és egy üveg ásványvizet kértem, nem volt szükségem több kalóriára. Szemeimmel a Cullen család asztalát mértem fel, ahol két szék üresen tátongott. Alice mosolyogva intett, hogy üljek oda. Nemlegesen megráztam a fejem és leültem egy üres asztalhoz. Nem akartam társaságban lenni, nem akartam a hangokat hallani, a szagokat érezni. Az almámra meredten néztem, körmömmel mintákat véstem a finom gyümölcsbe. Kinyitottam az ásványvizet és kortyoltam párat a jeges vízből. Ahogy lecsurgott nyelőcsövemen jóleső fagyos érzést váltott ki belőlem. Edward érintése is ilyen érzést gerjesztett bennem… A megcsonkított almát bedobtam a legközelebb eső kukába a vízzel együtt. Egy falatot se tudtam volna megenni.
Már csak egy szörnyű órát kellett kibírnom, ami testnevelés volt. Minden óra közül talán ezt utáltam legjobban. Két ballábas életemben a sebeim és zúzódásaim visszatérő rokonok voltak testemen. Önszántamból sosem kényszeríteném magam sportolásra, de nem maradt sok választásom változtatni. Próbáltam megvédeni magam az újabb sérülésektől. Az óra végéig csupán egyszer estem el, de akkor egy jókorát. Furcsa burkommal körbeöleltem magam az utolsó pillanatban, így megúsztam egy fenékre huppanással, amit tompított a ruganyos anyag.
Fellélegezve léptem ki a friss levegőre és siettem a kocsimhoz. Egy ismerős alak állt nekem háttal, a pólóján keresztül is felfedezni véltem izmos hátát.
- Jacob? – ejtettem ki furcsállva nevét.
- Bella? – nézett rám mosolyogva és közeledni kezdett. – Vigyem a táskádat?
- Hagyd csak, nem vészes – hárítottam el kezét, de reflexszerűen kicselezett. Ujjaink összeértek a táska pántjánál.
- Nagyon forró vagy Jake. Nem vagy véletlenül lázas? – nyugtalankodtam.
- Semmi bajom Bells, kicsattanó formában vagyok. Te viszont nem tűnsz túl vidámnak, mi a baj? – nézett rám hatalmas rozsdabarna szemeivel.
- Az élet – sóhajtottam egyet.
- Hát ez nem hangzik valami bíztatónak – húzta el a száját.
- Nem igazán – értettem egyet vele. – Mond csak, nem akarsz sziklaugrásra tanítani? Megjött a kedvem hozzá.
- Halasszuk ezt egy másik időpontra. Most el szeretnélek vinni a házunkba. Én már láttam a házatokat, igaz csak kívülről. Te viszont nem tudsz rólam semmit.
- Nem hiszem, hogy te többet tudnál az én életemről – mosolyogtam rá.
- Az a helyzet, hogy túl sokat tudok – beszélt szórakozottan, míg a motorjához nem ment. – A sápadtarcúakkal nem jó ötlet barátkozni – ezt már csak suttogva mondta, de meghallottam.
- A kikkel? – rándult össze a gyomrom. Nem értettem mire akar kilyukadni.
- Próbálj olyan emberekkel barátkozni, akik nem veszélyesek rád nézve – fűzte össze pillantását a sajátoméval.
- Kösz a tippeket, de nincs szükségem a tanácsodra – vágtam dühös arcot. Ő ezzel mit sem törődve szállt fel a motorjára, a táskámat a kormányra dobta rá.
- Akkor talán induljunk – bőgette fel a rozsdásodó járművet. Beültem a saját kocsimba és kikanyarodtam az útra. Jacob előttem próbált kaszkadőrmutatványokat mutatni, így megcsodálhattam, ahogy egy keréken egyensúlyozik. Visszafojtott lélegzettel néztem, féltem, hogy elveszti az irányítást a jármű felett és a kocsim alá zuhan. Leszakadozva követtem a partig, ahol már ismerősen fogadtak a sziklák. Innen már nem tartott sokáig, míg elértünk egy hosszúkás, pirosra festett házhoz.
- Ez lenne az otthonom – mutatott végig az erdő szélén árválkodó házon. – Gyere, menjünk be. Billy már szeretne megismerni – terelt az ajtó irányába.
Belépve a házba egy hosszú, fekete hajú férfi mosolygott rám a tolószékből. Próbáltam mosolyogni, de nem igazán ment sorvadó lábaira pillanatra.
- Áh, te lennél Bella. Jacob folyton rólad mesél, most már tudom miért - szólalt meg mély hangon és rám mosolygott.
- Ön pedig Billy, ha jól értesültem – ráztam meg a kezét üdvözlésképp. A hanglejtése olyan tiszteletet csalt ki belőlem, hogy elfelejtette velem a kezdetleges ellenérzéseimet.
- Remélem csak jókat mesélt a fiam – nézett kettőnkre.
- Rólad nem is lehetne rosszat mondani apa – tolta be a nappaliba Billyt kerekesszékében. – Most viszont ha nem haragszol, elvonulnánk a szobámba beszélgetni.
- Menjetek csak, mindjárt kezdődik a meccs, nem akarok lekésni róla – kapcsolta be a korosodó tévét. Jake szobája alig pár méterre helyezkedett el a bejárati ajtótól, így nem kellett sokat mászkálnunk.
- Aranyos az apukád – csuktam be magunk mögött az ajtót. Végigvizslattam az apró szobán. Az ablak előtt terült el hatalmas ágya. A kis szekrény és íróasztal eltörpülhetett mellette.
- Kész a leltár? – tört fel belőle a nevetés.
- Kíváncsi természet vagyok, mentségemre szóljon – raktam magam elé kezeimet védekezőn.
- Ezzel eddig is tisztában voltam – huppant le a bevetett ágyra.
- Akkor remélem nem zavar, ha megkérdezem, hogy a családod hány tagú – haraptam be alsó ajkam a válaszra várva. Szemei a megszokottnál sötétebben cikáztak, féltem, hogy lápos talajra érkezett beszélgetésünk.
- Két nővérem van: Rachel és Rebecca. Ők most főiskolára járnak és nem laknak itthon. Anya pedig már nem él - ereszkedett lefele mosolygó szája.
- Nagyon sajnálom, én nem akartam felhozni – ültem le mellé, kezére téve az enyémét.
- Semmi baj, ez már régen történt. Most viszont te jössz.
- Nem azt mondtad, hogy már elég sok dolgot megtudtál rólam? – hagytam abba vigasztalását.
- De nem eleget. Úgy fair, ha te is mesélsz magadról – bátorított.
- Hát.. ő… - akadtam el. Nem akartam még megnyílni előtte. Tudtam nem igazságos, ha én nem mondok magamról semmit, de még nehezemre esett a szüleimről beszélni. Éreztem, ahogy a szemeim könnyektől telnek meg.
- Bells, hé – suttogott Jake. Éreztem, ahogy a teste közelebb helyeződik hozzám. – Mi a baj?
- Semmi – feleltem gyorsan.
- Nekem nyugodtan beszélhetsz róla. Itt vagyok, meghallgatlak – simogatta hátamat. Parázsszikrák pattantak ki belőlem érintései nyomán.
- Én egyke vagyok – kezdtem bele megadón. – A mindig meleg Jacksonvilleben éltünk szüleimmel, ahogy azt már egyszer elmondtam. A szüleim különböző vállalatokba vágtak bele, bár apám tulajdonképpen rendőrfőnök volt. Nagyon sok pénz folyt be a családi kasszába.
- Miért sejtem úgy, hogy most jön a fordulópont a történetben? – kíváncsiskodott. Betapasztottam a száját, ezzel is jelezve, hogy ne szakítson félbe. Nem volt annyi energiám, hogy darabokban mondjam el a történteket. Sokkal jobb volt egyben kiadni magamból.
- Anyáék úgy döntöttek, egy kis időre elmennek nyaralni…
- De soha többet nem láttad őket viszont – fejezte be helyettem a mondatot. Bólintottam egy aprót és folytattam tovább.
- Balesetet szenvedtek és meghaltak – zokogtam fel az utolsó szónál. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, szorosan ölelni kezdtem Jaket és megállás nélkül sírtam.
A szüleim halála és Edward elköltözése együtt annyira erős gyászt keltett bennem, hogy nem tudtam megszabadulni a miértektől. Miért mindig engem tesz próbára az élet? Mit tettem, amivel ezt értem el?
A percek csendesen teltek, a záporozó könnycseppek már nem marták olyan mértékben Jacob pólóját. Egy kósza gondolat suhant át megfogalmazás nélkül agyamon. Érdemes-e ezen a világon mindenki céltáblájaként tovább vezekelnem? – tettem fel magamnak a kérdést, de választ nem kaptam rá.
- Bella azt hiszem, jobb lenne, ha most hazavinnélek – szólalt meg türelmesen. Nem szólaltam meg, hagytam, hogy ő irányítson. Megrökönyödve vettem észre, hogy kint már jócskán sötétedett.
- Hány óra van? – beszéltem karcos hangon.
- Lassan hat – nézett a faliórára. Pislogva néztem én is oda, azt hittem csak viccel.
- Sajnálom a kiborulásomat, mostanában nem vagyok túl jó passzban.
- Ne kérj bocsánatot, nem tehetsz róla – húzott fel óvatosan az ágyról. A nappaliba kiérve köszöntem Billynek, igaz csak tisztes távolból.
Kint már alkonyodott. A füvet átszelve értünk el a kocsimig, amiben szörnyen hideg volt. Most nem foglalkoztatott semmi, csak otthon akartam lenni. Jacob gyorsan feldobta a rakodótérbe motorját és már indulhattunk is. Egész úton az ablakon lestem kifelé, nem akartam feleslegesen locsogni.
- Hát akkor, jó éjt Bella – vetett rám egy utolsó pillantást.
- Szia – sóhajtottam fel. Végignéztem, ahogy belökte a motort és gázt adott. Az utána maradt füst marón égette tüdőmet. Gyorsan besiettem a házba a kellemetlen szag elől. A villanyt felkapcsoltam és ledermedtem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó