Elmélyülten figyeltem az asztalon lévő papírdarabot. A rajta lévő srác körülbelül 20 éves lehetett. Szikár, nyúlánk volt, de izmos. Sötét haja kócosan meredt szerteszét ugyanúgy, mint Edwardnak, csak neki egy kissé hullámosabb volt. Arca elárulta, hogy valahonnan délről jött – talán Olaszországból, vagy Spanyolországból –, de nem volt hivalkodó. Világos tekintete titokzatosan csillogott, ajkai apró mosolyra húzódtak. Ruházatát tekintve modernen öltözött: inge fölé egy csíkos pulcsit húzott és farmert viselt hozzá. Megnyerő külseje volt, olyan, aminek kevés nő tud ellenállni. Ez persze vámpír mivoltából is adódhatott…
- Ez meg ki a franc? – kérdezte Emmett és éreztem, hogy az utolsó szó előtt kissé tétovázott.
Síri csönd telepedett a szobára. Szinte megállt a kérdés a levegőben, majd végül megérkezett a válasz:
- Macario.
Mindannyian a hang irányába fordítottuk a fejünket.
- Hogy ki? – kérdezte Edward. Hangja valamiért zaklatottnak tűnt.
- Macario A’ngel Volturi – adta meg a választ ismét Carlisle és visszaült a kanapéra.
Carlisle szájából úgy hangzott ez a mondat, mintha énekelné. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk, egyedül csak Edward maradt állva. Idegesen függesztette tekintetét apjára, ujjait úgy mozgatta, mint mikor valamit pörget rajtuk az ember.
- Egy Volturi az Államokban? – Esme türelmetlenül karolt bele férjébe. – Mit akarhat itt? És egyáltalán: honnan ismered?
- Eleazar mesélt róla még régebben – mondta Carlisle. – Úgymond az ő felfedezettje volt a srác. Azt viszont nem értem, hogy mit kereshet itt – tűnődött.
Szerencsés vámpír! Ő csak ennyit nem ért! Én jelen pillanatban semmit sem vágok.
- Ha egy Volturi a közelben van, az soha nem jelent jót. – Rosalie maga elé meredt.
- Kivéve, ha egy jó kis csetepatét akar az ember! – dörzsölgette a markát Emmett, mire Rose adott neki egy taslit, így jobbnak látta befogni.
Zavartan néztem a padlót és próbáltam elrendezni magamban ezt a számomra kínai beszélgetést. Volturi? Eleazar? Felfedezett?
- Látom, egy kissé össze vagy zavarodva. – Carlisle hangjára összerezzentem.
Felnéztem, és egy jóságos atyai szempár nézett vissza rám.
- Hát, az nem kifejezés – motyogtam.
- Nemsokára elmagyarázok mindent, ha nekivágunk a családi történeteknek – mondta, és én megnyugodtam.
Carlisle Edwardra tekintett, aki csak biccentett egy aprót.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhívom a Denali-klánt. – Azzal felkapott egy ezüst kis telefont a zongoráról és eltűnt a hátsó ajtón.
Én pedig abban a pillanatban világosodtam meg! Persze, erre miért nem gondoltam? Hisz ő is Denali! Edward Tanyaért aggódik! Azért ilyen ideges!
Üveges szemmel bámultam az erdőben szertefoszló alak után és valami furcsa érzés lett rajtam úrrá. A sírásközeli állapot lehetett ilyen emberkoromban, csak nem értettem, hogy miért…
- Szerintem amúgy helyes. – Rosalie tűnődve ízlelgette a szavakat. – Csípem a kissé borostás pasikat!
Emmett cinikusan felhorkant.
- Ez a nyálgolyó? – nézett rá Rose-ra. – Mintha egy brazil szappanoperából lépett volna ki!
- Most ezt miért mondod? – kontrázott Alice. – Szerintem is cuki.
- Na, ne! – Jazz nem palástolta felháborodását. – Mi van ma? Minden nő megőrült?
- Ne légy féltékeny – csitította Alice, és odabújt hozzá.
- Bella, nyugtass meg, hogy neked nem jön be ez a latin szívtipró! – szólt hozzám aggodalmat színlelve Emmett.
- Hogy mi? – révetegen pillantottam bátyámra.
- Na tessék! – csattant fel Jasper. – Már Bellának is elvette az eszét!
- Ki? – kérdeztem vissza, mert éreztem, hogy nem teljesen fogtam fel a beszélgetést, akármennyit is hallottam belőle.
- Ez a Me.. Mi… Mac… A fene sem tudja a nevét már! – háborgott Emmett.
Ja, hogy a titokzatos vámpírról van szó? Ezt jó tudni…
- Macarionak hívják – mondta csak úgy mellékesen Carlisle.
- Ez most részletkérdés. – Emmett kajánul elvigyorodott és tudtam, hogy ha ki akarok bújni a kérdés alól, akkor most kell lépnem.
- Fent leszek a szobámban – jelentettem ki és nyugalmat színlelve elindultam a lépcső felé.
- Hé, ez nem ér! – Emmett csalódott képet vágott, de Rose lehurrogta.
- Majd utánad megyünk – mondta Esme gyengéden.
Edward éppen abban a pillanatban lépett be. Hűvös pillantással tekintettem szemeibe, amitől döbbenten torpant meg. Az lesz a legjobb, ha tartom majd a három lépés távolságot tőle. Csak tudjam megtenni…
Éreztem, hogy végig engem nézett, amíg felsuhantam az első emeletre vezető lépcsősoron. A második emeleten magamra csuktam az ajtómat és lefeküdtem az újonnan visszaszállított ágyamba.
A sötétítőfüggöny miatt a szobára lágy és kellemes homály borult. A késztetés megvolt bennem, hogy betegyek egy CD-t a lejátszóba, de nem engedhettem meg magamnak gondolataim elterelését. Józan ésszel, tisztán kellett átlátnom a helyzetet és mérlegelnem.
Nem szabad még közelebb engednem Edwardot, csak annyira, amennyire a testvéri kapcsolat megköveteli. Nem tudtam, hogy az a felkavaró látomás, amit Alice miatt láttam, meg fog-e valósulni valaha, de éreztem, hogy ha elkezdődik, akkor meg kell hiúsítanom.
Ennyire nem fajulhatnak el a dolgok, bármit is szeretnék én…
Halkan kopogtak kívülről. „Szabad” engedélyemre betáncolt Alice és becsukta az ajtót maga mögött.
- Hát, te? – kérdeztem elhűlve.
Teljesen másra számítottam. Azt hittem, hogy mint családfő, majd Carlisle kezdi a sort, erre betipeg ez a kis kobold.
- Gondoltam, mivel az én történetem a legrövidebb, ezért nyitom meg ezt a családi bulit én először – kacsintott s hasra vetett magát mellettem.
- Mert? – érdeklődésem kiülhetett az arcomra, így Alice csilingelve felnevetett.
- Ha jól figyelsz, megérted – mondta és belekezdett az ő „élettörténetébe”.
Az idő előrehaladtával egyik ámulatból estem a másikba. Megrendülve hallgattam, hogy nővérem semmire sem emlékezett emberi életéből. Megbabonázva csüggtem minden egyes szaván, amikor elmesélte, hogyan talált rá az örök szerelem Jasper képében. Kacagva dőltem le az ágyamról, mikor a különböző családi hecceket ecsetelte, amiket ő már jó előre látott.
Majd mikor a történet a végéhez ért, és én visszacsöppentem volna a nyers és hideg valóságba, ismét nyílt az ajtó és Jasper csatlakozott hozzánk.
És ez így ment megállás nélkül. A családtagok egymás kezébe adták a kilincset, én pedig úgy éreztem magam, mintha az Ezeregyéjszaka meséi kellős közepébe pottyantam volna.
Alice és Jasper távozása után jött Carlisle és Esme, majd Rosalie és Emmett.
Mindent megtudtam róluk, és bátran kérdezhettem. Jasper története felkavart, Carlisle-é derűvel öntött el, Esme-é keserű gondolatokat ébresztett bennem, Rosalie-é elborzasztott, Emmettén pedig ámuldoztam.
És végre megvilágosodtam a Volturi névvel kapcsolatban…
Odakint már sötétedett, mire az Emmett által viccesnek titulált grizzlys jelenet végére értünk és magamra hagytak kavargó gondolataimmal.
A kirakós minden darabja a helyére került már, kivéve ezt az egyet, ami a közepét, a szívét adta volna neki. Bár minden történetben elhangzott Edward neve, mégsem tudtam mit kezdeni azon információkkal, amiket róla tudtam meg.
Reményvesztetten és feszülten figyeltem az ajtó mögötti neszekre, hátha meghallom a puha lépteket, de semmi. Szinte már szuggeráltam a kilincset.
Nagy sóhajjal felkeltem és bementem a gardróbomba. Gondoltam, előhalászom a holnapi cuccomat, mert egy: nehéz menet lesz, kettő: addig sem agyalok azon, hogy miért nem jön…
Csalódottságomnak úgy adtam „hangot”, hogy a nyitott szekrényből a szoba bizonyos pontjaira hajkurásztam a hátam mögött a nekem éppen nem megfelelő cuccokat.
Az addigi áldozatom, akit az istenségek oltárán „elégettem” egy nyolc részből álló polcsor volt. Áttértem egy szekrényre.
- Túl világos! – Puff, egy top.
- Túl sötét! – Piff, egy garbó.
- Túl kék! – A blúzom keltette hang valamiért elmaradt – biztos fennakadt valamiben –, de túl elfoglalt voltam hozzá, hogy megnézzem.
A következő adaghoz nyúltam, amikor megszólalt az ajtóból, pontosabban mögülem egy hang:
- Nekem tetszik ez a blúz – mondta nemes egyszerűséggel az illető, mire megpördültem a tengelyem körül és rámeredtem…
Azaz rámeredtem volna, ha nem vagyok ekkora szerencsétlenség, és a lendülettől nem borulok be a szekrénybe. Természetesen a ruhák sem maradtak a helyükön – már miért is tették volna? –, így az egész szekrény tartalma rajtam kötött ki.
- Te jó ég, Bella! Jól vagy? – kérdezte Edward és éreztem, hogy a ruhatömeg eltűnik onnan, ahol az arcomnak kellett volna lennie.
- Nem – motyogtam. – Azt hiszem, eltört a vállam! – nyavalyogtam, mint egy hétéves.
Edward erre vigyorogva nézett le rám, és megcsóválta a fejét. Kezében ott virított a „túl kék” blúzom. Most már legalább tudtam, hogy kiben akadt fenn…
- Bella, vámpír vagy! Nem lehet csak úgy eltörni egyik csontodat sem!
- Az nem jelent semmit, hogy vámpír vagyok! – csattantam fel. – Elméletileg kecsesen kéne mozognom, ehelyett… – hagytam lógva a mondatot.
Próbálta visszafojtani a kacagását, de nem kínozhattam tovább:
- Rajta! – adtam meg az engedélyt, így kitört belőle a jókedv.
Percekig derült rajtam, én meg duzzogva csücsültem a szekrényben.
- Ha ez megnyugtat, soha életemben nem láttam még kecsesebb esést! – prüszkölte.
Nyelvet öltöttem rá, és kimásztam a kupacból. Lemondóan legyintettem a romhalmaz felé, és kicsörtettem a „hálómba”.
-Hé, ne dühöngj! – duruzsolta mellettem, mire felkaptam egy párnát az ágy végéből és hozzávágtam.
A gyenge anyag nagyot reccsenve megadta magát, és apró tollpihék szálltak szerteszét, megrekedve a hajunkban.
- Tényleg irtó vicces volt, ahogy beszédültél a szekrénybe! – kuncogta és lesöpörte a vállán megpihenő szöszöket.
- Nem tanítottak meg rá, hogy kopogj, mielőtt belépsz valahová? – kérdeztem sértődötten és felhúzott térdekkel leültem az ágy szélére.
- Kopogtam – csillant meg a szeme.
Nagyon rondán nézhettem rá, mert megvonta a vállát, odasétált hozzám és apró mozdulatokkal szedegetni kezdte a pihéket a hajamból.
- Hagyd csak! – morogtam. – Volt már ennél rosszabb is!
Edward rám sandított, de engedelmesen elhelyezkedett a földön, hátát az ágy oldalának vetve, pár centire tőlem.
- Hallom, mesedélutánt tartottatok – jegyezte meg mellesleg.
- Aham. – Próbáltam nyugodt maradni, de izgatottságom a tetőfokára hágott.
Végre! Most talán összeáll a kép!
- És szeretnéd hallani az én történetem is? – kérdezte tűnődő hangon.
Nem tudtam megszólalni, ezért felém fordult. Szemeiben félelem tükröződött és hiába próbáltam volna enyhíteni gyötrődésén, tudtam: nem lesz még egy ilyen alkalom…
- Szeretném meghallgatni – mondtam, majd gyorsan hozzátettem. – De ha te ezt persze nem akarod…
Keserűen felnevetett.
- Aranyos vagy, hogy megadod a választás lehetőségét, de ezt a jogomat már régen elveszítettem.
Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de aztán csendben az ajkamba haraptam.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem lesz valami szívderítő sztori. És a happy end is elmarad.
Edward megtámasztotta állát kezével az ágyon, én pedig elhelyezkedtem hason fekve a hosszú meséhez. Arcunk körülbelül 30 centire lehetet egymástól egy magasságban, de azt a tényt, hogy ilyen közel van hozzám – ismét – most ki tudtam zárni.
Aranybarna tekintete egy pillanatra elrévedt, mielőtt megtalálta az enyémet és belekezdett a történetébe…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó