Ez a két nap olyan volt, mint a pokol. Mintha tüzes vassal égették volna a szívemet, és mikor enyhült a szorítás, egy újabb követte.
Mind a két nap csakis Bellára tudtam gondolni. Arra, hogy mi lesz, ha visszajön. Mi lesz, ha már csak ketten maradunk, és ami a legaggasztóbb: mit fog mondani. Talán a fejemhez vágja, milyen mocskos vagyok? Vagy elküld? De, ami a legrosszabb lenne, ha megbocsátana. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, sose teszi azt, amit én gondolnék vagy tennék az ő helyében.
Ebben a két napban szinte csak két dolgot csináltam: esténként őriztem kislányom álmát, és ha épp nem aludt, akkor is őt néztem. Hogy miért? Mert túlságosan is hasonlított az édesanyjára.
Ha ránéztem csak Bellát, láttam magam előtt. Igaz a haja olyan, mint az enyém és a személyisége is inkább rám ütött, de ha kívülről nézi a ’ vámpír’, pont olyan, mint Bella. Egy csepp különbség sincs kettőjük közt.
Míg Nessiet figyeltem minden nap és próbáltam nem odafigyelni húgom túlbuzgó gondolataira, addig Emmett újra kihívta Jaspert egy meccsre, de miután ismét vereséget szenvedett, feladta és morcos képpel felment az emeletre, ahol Rosalie szokásához híven a ruháival volt elfoglalva.
~
Délután három óra. Még mindig nem jöttek meg. Idegességemben már felavattam a ház legkülönbözőbb pontjait, de még mindig semmi.
Míg Nessie Emmettet nyúzta, Alice Rosalieval együtt elkezdte megtervezni kislányom legújabb ruhakollekcióját. Jasper engem figyelt fancsali képpel.
- Edward. Nem hagynád abba? Az idegeimre mész a járkálással, az érzelmeidről pedig nem nyilatkoznék. - fakadt ki Jasper és megfogva a vállamat megállított. Én sajnálattal teli szemekkel néztem rá, mire sóhajtott és elengedett. Folytattam a járkálást. Folyamatosan azon járt az eszem, vajon mikor jönnek meg. Bella haragszik-e még? És állandó kérdésként rögződött bennem: mit fog mondani?
Újabb egy perc telt el, mikor meghallottam lerobogni a lépcsőn Alicet széles mosollyal arcán.
Mögötte jött Rosalie valami sárga anyagot tartva a kezében. Miközben én még mindig járkáltam fel alá ők belibegtek a nappaliba, ahonnan Emmett megjátszott fújtatása hallatszott.
- Nessie, te aztán erős vagy. Még kész csoda, hogy nem töröd el a csuklómat. - jajgatott Emmett.
- Aj, Emmett bácsi, ne színészkedj. Mindenki tudja, hogy nem fájt, de azért köszi. - nevetett Nessie.
- Elég a játszadozásból Emmett, Nessienek fel kell próbálnia az új ruháját. - szólt rá Alice.
Ha ruhákról volt szó, úgy viselkedett mintha a főnökünk lenne. Bár ez így is volt ilyen téren. Mióta velünk élt nem engedte meg, hogy akár kétszer felvegyünk egy ruhát, ha mégis meglátta valakin kétszer ugyanazt, az illetőt nem lehetett látni egy hétig.
- Húgi, ez csak ruha. - mondta Emmett ridegen, mire, ha jól hallottam Alicetől kapott egy nyaklevest.
- Menj ki! - mondta Alice és kitessékelte az előszobába.
Emmett vigyorogva mellém lépett és megfogva a vállam szembefordított magával.
- Mi van öcsi? Mehetnéked van? - kérdezte vigyorogva mire Jasper elnevette magát.
Rosszalló pillantást lövelltem felé, de csak nevetett.
- Talán, ha levezetnéd a feszültséget… - kezdte volna, de nem volt kedvem az idétlenségeihez.
- Felejts el. Nem fogok verekedni veled. Ma nem. - mondtam komolyan.
Vigyora alább hagyott és gondolatban próbált meggyőzni.
’ Na, neked is kell valami feszültség oldó. És gondolj bele. Ki tudja, mikor jönnek meg? Itt akarsz járkálni, akár éjfélig?’ - kérdezte, mert tudta, hogy a gondolatait nem tudom kizárni. Elfordultam tőle és választ sem adva a nappaliba siettem.
- Edward, menj ki! - szűkültek össze Alice szemei mikor látta, hogy leülök a kanapéra.
- Miért? Szabad országban élünk. Akkor jövök be, amikor akarok. - morogtam, cseppet sem kedvesen.
- De most Nessie próbál. - sipított. A hangja mintha egy sípot fújtam volna meg.
Nessie zavarban volt. Nem szerette, ha ő van a beszélgetés központjában. Pont, mint Bella.
Hogy kimentsen, megszólalt:
- Hagyd, Alice néni. Nem vagyok szégyenlős. - mondta rám nézve.
Alice értetlenül meredt rá, majd bosszankodva sóhajtott egyet.
- Rosalie, szerintem tökéletes lesz rá a ruha, nem kell többet igazítani rajta. - mondta és kivette nővérem kezéből a tűt, miközben gondolatban csak annyit mondott ’ A meglepetésnek lőttek’. Nem tudtam mire vélni, de arra következtettem ebben a ruhában lesz akkor, amikor átadják nekünk. Szemeim kislányomra siklottak és csak most néztem meg igazán milyen ruhát, visel.
Egy fekete-fehér kockás, térdígérő amisu ruha volt rajta, amit a derekánál egy piros szalaggal kötöttek át a jobb oldalán. Hozzá illő mangó magas sarkú, minek a sarka, barna csíkos.
A ruha színe kiemelte bőrének fehérségét és feldobta zavart mosolya. Káprázatosan nézett ki.
Ámulva bámultam lányomat és csak most fogtam fel igazán, hogy már nem kislány többé.
Olyan hiányérzet tőrt rám, amit életemben talán csak Bellánál éreztem. Ez valami olyasmi érzés volt, mint amikor valamid megvan és később már nem ugyanaz. Ez így volt Nessienél is. Eddig kislányként néztem rá, de csak most látom igazán. Sokkal több egy kislánynál.
Míg Nessiet néztem Alice óvatosan, lefejtette róla a ruhát és karon ragadva a csodáló szemekkel néző Rosaliet kiment a nappaliból.
Lányom lassan, kecsesen lépkedett közelebb hozzám és leült mellém.
Egyik kezemmel végig simítottam az arcán és elmosolyodtam.
- Annyira hasonlítasz az édesanyádra. - mondtam neki.
- Hát, az már igaz. De a belsőmet tőled örököltem. - mosolygott büszkén. - És tudom, neked gyönyörű lelked van. - mondta már komolyan.
Sóhajtottam.
- Sajnos, nekem nincs gyönyörű lelkem, de még a belsőm sem szép, de büszke vagyok rá, hogy te az én lányom vagy. - adtam egy lágy puszit a homlokára.
- Én meg büszke vagyok arra, hogy te vagy az apám. - nézett szemeimbe.
- Köszönöm. - mondtam és magamhoz öleltem.
- Anya, mesélte nekem hogy mit gondolsz a lelkedről. - mondta hirtelen. - De én is egyet értek vele. Neked van lelked. Nem is akármilyen. - nézett fel rám ismét.
- Anyukád másképp látja, mint én. Ő sokkal pozitívabban áll a fajtánkhoz, mint bármelyikünk is a családból.
Néhány pillanatig gondolataiba merült, de aztán újra folytatta.
- Talán, mert azt akarja látni, ami a valóság. És igaza van. Attól, hogy vámpírok vagyunk, nem vagyunk szörnyetegek. Talán a többiek igen, de amíg emberéletet hiába nem vettünk el, addig semmi okunk így gondolni. - mondta céltudatosan.
Túl jól ismert, de mégsem eléggé. Ő is pont olyan éleslátó volt, mint Bella és a gondolatai inkább Renééhez hasonlítottak. Könnyen meg lehetett rendíteni a gyanúját, de ennek hatására mindent észrevett.
- Te most vitába akarsz szállni velem? - kérdeztem ráhunyorítva, mire elvigyorodott és a fejét rázta.
- Nem, csak azt mondom, ha megölsz valakit, csakis azért teszed, mert ez a természeted. A hibák becsúsznak, és ezért senki nem ítél el. - nézett rám csokoládébarna szemeivel, amik most rendíthetetlenséget tükröztek.
Nem feleltem.
- Úgyhogy, a lelked gyönyörű. - szögezte le a tényt, és mint a beszélgetést lezártnak tekintette, visszahajtotta fejét mellkasomra.
Gondolataiban nem merült fel többet a lelkemről való hit. Nem kívántam vele is erről beszélgetni, de hogy mit gondolok a lelkemről, az már nem változik meg. De a furcsa viselkedésünk Bellával igenis fel keltette a figyelmét. Meg akarta tudni miért, de szóba hozni nem akarta, mivel úgy gondolta, ha valami nincs rendben, megosztanánk vele. Ezzel egyet is értettem. Ha túlestem a Bellával való beszélgetésen, és felkészült rá, akkor mindenki megtudja a látomás okát és a benne szereplő nő kilétét.
Az utóbbi négy órát csendben töltöttük. Én Nessie gondolatait figyeltem, ezzel is elterelve saját gondolataimat, míg ő azzal volt elfoglalva, mit kell még beszerezniük az ajándékunkhoz, meg persze Jacobot sem hagyta ki belőle. Neki is szánt valamit, de csak úgy, mint az én és Bella ajándékát nem mondta el gondolatban. Ehhez nagyon értett. Úgy gondolkodni valamiről, amit nem akar az orromra kötni, hogy el se mondja mi az.
Éppen ott tartott, hogy melyik helyet kell felhívniuk Aliccel, hogy megfelelő legyen a gravírozás mikor meghallottam valakit leszáguldani a lépcsőn.
Természetesen Alice volt az, ragyogóan mosolyogva.
Be akartam lesni a gondolataiba, de megelőzött.
- Hamarosan megérkeznek. - mondta boldogan.
Azonnal a gondolataira összpontosítottam, hogy megtudjam pontosan mikor, de nem engedte.
- Alice.- mondtam neki felállva és az ablakhoz sétáltam, hogy minél előbb észre vegyem őket, amint kilépnek az erdőből.
- Nyugalom, Edward. Már csak 5 perc. - mondta mellém lépve.
Nessie is mellénk lépett és vállamnak dőlve nézett kifelé ő is. Bár már sötét volt, tökéletesen láttunk mindent.
Türelmetlenül vártam azt a pillanatot, mikor lépnek a látókörömbe.
Már azon voltam, hogy kimegyek, és eléjük futok, mikor egyszer csak megláttam Carlise alakját, amint kivágtat a fák közül, Esme kezét fogva. Utánuk nem sokkal Bella haladt és amint megláttam hátat fordítottam az ablaknak és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem utamat.
Rögtön kinyílt és Esméék léptek be rajta. Egy ölelés után tovább léptem és vártam, hogy Bella is belépjen.
De nem jött.
Félve néztem ki a félig nyitott ajtón. Szemeim azonnal meglátták alakját a sötétségben és egy percet sem habozva kimentem. Nekem háttal állt a lépcső tetején. Meg akartam ölelni, de nem tudtam, hogy reagálna. Ezért inkább csak megérintettem a haját és beszívtam a számomra legcsodásabb illatot.
Odabent mindenki értetlenül fordult Esmehez és Carlisehoz, de ők sem tudtak válaszolni a kérdéseikre.
Bella még mindig háttal állt és még csak meg sem szólalt.
- Szia. - köszöntöttem. - Üdv, újra itthon.
Lassan megfordult és szemeit le nem véve az ablaküvegről, ahol bizonyára mindenki kíváncsian leste mi fog történni, így szólt:
- Köszönöm. Én is örülök, hogy már itthon vagyok. Hiányoztatok. - mondta lágyan.
Egy másodperc töredékéig így álltunk, mikor egyszer csak újra hozzám szólt.
- Tudom, hogy már nagyon szeretnél beszélni velem. Akárcsak én. De mielőtt mindent elmondanék, hadd mondjam el, hogy nem haragszom. - nézett rám komoly szemekkel.
- De nem kellett volna csak úgy azt mondanom. - ráztam a fejem utálva magam.
- Nem, de megtetted. És nem hibáztatlak érte.
- Sajnálom, annyira sajnálom. Ha kéred térden állva, könyörgök, hogy bocsáss meg nekem. Ha tudnád mennyire, gyűlölöm magam azért, mert így bántalak. Ha tudnád, hogy… - kezdtem volna esdekelni, de közbe vágott.
- Nem megyünk el a rétünkre? Ott mindent megbeszélhetünk. - kérdezte csillogó szemekkel.
Nem mondtam semmit csak bólintottam.
Bella megfordult és egyenesen az erdő belsejébe futott. Követtem.
A rétig tartó utón nem beszéltünk. Gondolom ő is, összeszedte a gondolatait, hogy hogyan kezdje el. Mivel az egész két napban nem sikerült semmi magyarázattal előrukkolnom, ezért marad az igazság, amit akkor kell elmondanom, ha kérdez.
Negyed óra múlva már a rét közepén álltunk, velem szemben Bella elszánt tekintettel.
Nagy levegőt vettünk mindketten. Eljött a pillanat. Most választ kapok mindenre. Meg tudom, hogy érez, és ami a legfontosabb, akar-e még.
Mélyen egymás szemeibe néztünk. A külvilág, ami szinte ilyenkor mindig most is megszűnt és csak ő volt, csak mi senki más.
- Edward, ami a múltadban történt… nem hibáztatlak érte… - kezdte.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó