(Bella szemszöge)

- A többiekhez hasonlóan én sem önszántamból választottam ezt a létformát – kezdett bele Edward a történetébe. – A mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon a sors akarta így vagy pusztán a véletlen műve volt. De az igazat megvallva már nem is nagyon érdekel a miértje. – elmerengett, majd megrázva a fejét folytatta. – Csakúgy, mint a legtöbb vámpír, én sem nagyon emlékszem az emberi életemre. Persze, nekem azért több minden maradt meg, mint Alice-nek, de az idő előrehaladtával az emlékek nagy része elhalványul, letisztul. Talán ez is segít nekünk abban, hogy gyorsabban alkalmazkodjunk az új helyzethez, könnyebben beletörődjünk a megváltoztathatatlanba és magunk mögött hagyjuk a múltat.
A másodpercekre beálló csendben elmerengtem. Vajon mi mindent kellett Edwardnak otthagynia vámpírsága miatt? Egy családot, testvéreket, szerelmet, boldogságot…
- Chicagóban születtem 1901-ben – mondta és megvárta, amíg összevakartam az állam a takaróról. Egy gyors fejszámolásba is belekezdtem, de megelőzött. – Idén nyáron töltöm a száznégyet.
- Csak szívatsz – bukott ki belőlem, mire felnevetett. – Nem látszol többnek, mint…
- Tizenhét – vágta rá. – Ennyi voltam, amikor Carlisle átváltoztatott.
- Nekem csak annyit mondott, hogy te voltál az első a családjában – hüledeztem. – Azt nem mondta, hogy ő maga változtatott át.
- Hát, igen. Ez jellemző rá. Úgy tartja, hogy senkinek sincs joga kikotyogni, ki hogyan lett vámpír és mit csinált hosszú létezése során. Ha jól sejtem, engem is ügyesen kihagyott a történetek többségéből.
Megzavarodva bólintottam.
- De térjünk vissza a kezdetekhez – mondta és egy gyors mozdulattal befeküdt az ágyba, a plafont bámulva. – 1918-ban kerültem a kórházba, ahol Carlisle dolgozott. Engem és a szüleimet is ő kezelt spanyolnáthával. – Felszisszentem és Edward szeme az arcomra vándorolt. – Nem nagyon tudom felidézni a betegség okozta fájdalom érzését… ellenben a méreg…
Jelentőségteljesen fúrta pillantását az enyémbe és tudtam, hogy ő is azokra a napokra gondolt, amit a legnagyobb kínok között kellett kiállnunk.
- A szüleim jóval előttem haltak meg, így nem volt senkim sem. Mindenki lemondott már rólam, ezért morbidan fogalmazva tökéletes alany voltam Carlisle számára. Tudom, most azt gondolod, milyen önző lépés volt ez a részéről, de meg kell értened valamit: egy magunkfajta csak akkor folyamodik ilyen eszközhöz, ha magányos, mint Carlisle vagy gyenge, mint én.
Elnéztem az ablak túloldalán elterülő erdő felett, mert nem akartam belekeveredni egy újabb vitába.
- Az átváltoztatásom után elfogadtam Carlisle-t és az életformáját és két megingással azóta is elkötelezett híve vagyok a vegetáriánus életmódnak.
- Kettő megingás? – kérdeztem csöndesen.
- Egyről te is tudsz, hiszen a saját bőrödön tapasztaltad – motyogta, majd hangosabban folytatta. – A másik a tipikus kamaszkori lázadásom idején volt. Emlékszel, az erdőben azt kérdezted, hogy mindig Carlisle-ékkal éltem-e? Azt válaszoltam, hogy nem. Ez azért volt, mert 1927-ben elegem lett abból, hogy az apám folyamatosan korlátozni akart és eljöttem tőle. Nem vagyok büszke arra az időszakomra.
Bánatosan sóhajtott és kezeit átfonta a feje alatt.
- Akár hiszed, akár nem, de én is éltem hagyományos vámpír módjára.
Elhallgatott, és félve várta, hogy nekem leessen, mire is gondolt. Halkan felsikkantottam és elkerekedtek a szemeim.
- De még mielőtt rám sütnéd a billogot, mentem, ami még menthető. A képességem miatt nem öltem ártatlan embereket. Az én áldozataim mindig bűnözők, gyilkosok vagy szökött fegyencek voltak. Tudom, ez már nem sokat segít a lelkemen, de ezt el kellett mondanom.
Felrémlett előttem egy kép. Edward, amint a sötétben suhan egy gyilkos után és szélsebesen lecsap rá. Aztán egy másik, ahogyan a konyhánkban áll, nedvesen csillogó hajjal és mohó tekintettel.
- És miért jöttél vissza? – Amint elhangzott a kérdés rájöttem, hogy ez eléggé kétértelműnek tűnt, ezért gyorsan korrigáltam. – Mármint nem azért, mert… Szóval nem úgy értettem, csak… Na, tudod, hogy mire gondoltam!
Megajándékozott azzal a féloldalas mosollyal, amitől „elhűlt ereimben a vér”.
- Aranyos vagy, amikor zavarba jössz!
- Baromi kellemetlen ám, hogy folyton bizsereg az arcom! – durcáskodtam.
Tudtam, hogy ezzel el akarta terelni a figyelmemet, de nem adtam fel. Dacos némaságba burkolóztam és vártam.
Edward homályos tekintete a falra révedt és idegesen túrt a hajába. Éreztem, hogy a hangulata megváltozott és nehezen ejtette ki a szavakat.
- Egy idő után megláttam a saját szememben a szörnyeteget. Rájöttem, hogy nincs jogom ítélkezni mások felett és főleg nem elvenni az életüket. És mit ér az, ha megölök egy gyilkost, de nem tudok segíteni az áldozatán… - Türelmetlenül masszírozni kezdte az orrnyergét. – Úgy döntöttem, hogy visszatérek Carlisle-hoz és próbálok beilleszkedni a normális emberek világába. Azóta csak rövidebb időszakokra válok el tőlük, ha valamit el kell intéznem, vagy egyszerűen besokallok a sok gondolattól, érzelemtől és magányra van szükségem.
Éreztem, hogy valamit titkol előlem, de nem akartam túlfeszíteni a húrt és már így is hálás voltam neki, hogy ennyi mindent megosztott velem.
A sötét égre felreppent az erdőből egy madárraj, amire mindketten odakaptuk a fejünket. Az én tekintetem tovább időzött a tájon, Edward az arcomat mustrálta figyelmesen.
- Amúgy miért akartál átöltözni? – kérdezte.
- Nem akartam, csak a holnapi ruhámat vadásztam volna össze, mert reggel képtelen lennék rá. – Döbbent arckifejezésére magyarázni kezdtem. – Ezt a ruhakombinációt is Rose kreálta, mert én egyszerűen képtelen vagyok ennyi cucc közül kihalászni valami viselhetőt.
Felnevetett.
- És mit terveztél éjszakára? – Vigyorogva nézte elhűlt vonásaimat.
- Semmit – dadogtam és nyeltem egyet. Nyugi Bella! – Miért?
- Csak mert Alice-nek dolga van veled.
- Velem? – rökönyödtem meg. – Ugyan mi?
Válaszolni már nem tudott, mert kivágódott az ajtó és a tünpír betáncolt egy fényképezőgéppel a kezében, amit azon nyomban el is kattintott.
- Na, Bella, készen vagy? – Alice arca csak úgy ragyogott.
- Tulajdonképpen mire is? – bizonytalanodtam el.
- Hát, hogy hivatalosan is Cullen legyél! – csilingelte és lerángatott a kuncogó Edward mellől a kényelmes ágyról.
A következő pillanatban belökött egy ajtón, ami a család könyvtárába vezetett. Soha nem láttam még ennél furább, és érdekesebb könyvtárat.

(Edward szemszöge)

Alice „ostroma” után még jó ideig ültem Bella szobájában és viaskodó bűntudatomat próbáltam csitítani. Egyszerűen nem tudtam neki elmondani bizonyos dolgokat, pedig joga lett volna tudni. Éreztem, hogy tudja, nem voltam vele őszinte, de nem faggatott, nem kérdezősködött. Csendben hallgatta történetemet és nem szólt közbe. Nem úgy, mint Alice.
„Edward, gyere már! Lemaradsz a jó részről!” – kuncogta.
Kelletlenül felkeltem és a könyvtár felé battyogva azzal vigasztaltam magam, hogy legközelebb majd mindent kitálalok neki, de előbb tisztáznom kell néhány dolgot.
Nagy sóhaj kíséretében belöktem az ajtót és természetesen egész családomat a helyiségben találtam.
„Na végre, hogy idetaláltál!” – háborgott Emmett, de a képéről feszítővassal sem lehetett volna levakarni a vigyort.
Elhaladva mellette nem éppen szalonképes kézmozdulattal jutalmaztam megmozdulását, mire röhögni kezdett.
- Ti soha nem nőtök fel? – kérdezte lezseren Rose.
- Hé, mit vártál két kamasztól? – vágott vissza Em és odahajolt, hogy megcsókolja feleségét.
Rosalie kibújt az öleléséből és tettetett undorral legyintett oda.
- Fúj, egy kiskorúval szűrtem össze a levet?
Mindenki dőlt a nevetéstől a színjáték láttán. Alice leültette Bellát egy székre, és távolabb állt, hogy a kezében lévő géppel képeket készítsen.
- Alice, már nem azért, de mit művelsz? – Zavarodottsága kiült az arcára is.
- Hogyhogy mit? – értetlenkedett húgom. – Képeket a dokumentumaidhoz!
„Szegénykém, hogy meglepődött!” – mosolygott Esme Carlisle mellett.
Bella álla szinte már a padlót súrolta.
- Miért, mégis mit gondoltál? – nézett ki két polcsor közül Jasper vigyorogva. – Csak kell neked is igazolnod magad, ha elkap a rendőr!
- Ja-ja! – kontrázott Emmett. – Nem elég csak bájosan mosolyognod és rebegtetned a szempilládat a flancos A… aúúúú!
Emmett felkiáltott és elugrált Jasper mellől, aki elegánsan leporolta a kezeit és vigyorgott.
- Ezt most miért kaptam? – durcáskodott Em és a tarkóját tapogatta. – És miért mindenki a fejemet bántja?
- Egyszerűen csak ingerenciám támadt – vonta meg a vállát Jazz. – És a fejedben már több kárt nem tehetek!
- Mert? – nyíltak ki bátyám szemei, de én már tudtam a választ, mielőtt Jasper kimondta volna.
- Mert az észt már nem tudom kiverni belőle! – húzta az agyát Jazz. – Ami nincs, azt nem rongálhatom meg!
Alice sem láthatta előre a reakciót, amit Jazz szavai váltottak ki Emmettből, így csak az utolsó pillanatban kapcsoltunk. Emmett hatalmasat lökött az egyik szekrényen és csak a fürgeségem volt az, ami megmentette a házat a renoválástól.
Egyszerre mozdultunk Bellával és támasztottuk meg az ominózus polcot, majd finoman visszabillentettük a helyére.
- Emmett, ez nem volt szép tőled! – szidta Esme szigorúan. – Kérj bocsánatot!
- De… hát… ő… - dadogta melák bátyám. – Ő kezdte!
Mutatóujját Jasperre szegezte, aki fölényesen vigyorgott.
- Tudtommal te voltál az, aki majdnem elszóltad magad – mondta Jazz diadalittasan.
- Upsz! – kapcsolt Em és rácsapott a szájára. – Bocsi!
Ismételt nevetésben törtünk ki, csak Bella forgatta a szemeit. Egy perc múlva feladhatta a harcot, hogy megértse, mi is folyik körülötte, ezért Alice-hez fordult:
- Szerintem lenne csak egy kicsit furcsa, ha a személyimen vörös szemeket meresztenék a rendőrre?
Mindeni elcsendesült.
„Oké, szerintem most csak szívat!” – gondolta Rose felhúzott szemöldökkel.
„Na, ne már, hogy nem tudja?!” – bámult Emmett.
„Azt hiszem, most lesz meglepetés a javából!” – mosolygott Carlisle.
- Bella, mikor néztél tükörbe utoljára? – kérdeztem.
Vállat vont és a földet mustrálta.
- Nem szokásom magamat nézegetni – motyogta az orra alatt.
- Jó, de mégis mikor? – nógatta Alice.
- Azt hiszem akkor, amikor az átváltozás után felébredtem – adta meg a sokkoló választ.
- Ezt most nem mondod komolyan? – hüledezett Rose.
Bella nem válaszolt, csak a padlóra „rajzolt” furcsa jeleket a lábával. Rém idegesítő!
- De, szerintem komolyan gondolta – erősítette meg Jasper Bellát. – Bár nem érzem őt, de az arca most mindent elárul.
Alice elkapta újdonsült húgát és a könyvtár legvégén elhelyezkedő hatalmas állótükörhöz ráncigálta.
- Akkor ezt nézd meg! – mondta és kimasírozott a képből.
Bella kelletlenül és elcsigázott lassúsággal felemelte a fejét és elakadt a lélegzete. Arca másodpercekig hitetlenkedést tükrözött, majd édes mosoly suhant át ajkain és szinte ragyogott. Soha nem volt még ilyen gyönyörű, ahogyan világos karamell szemei megcsillantak gesztenyebarna haja által keretezett arcában.
Elnézegettem volna még egy darabig – az örökkévalóságig? –, de halaszthatatlan dolgom volt.
- Én lelépek, ha nem baj – súgtam oda Esmének.
- Persze, menj csak – szorította meg a karomat, majd utamra engedett.
Még vetettem egy utolsó pillantást Bellára, mert nem tudtam, hogy mikor láthatom viszont, és kisiettem a könyvtárból.
Gondolataimba merülve léptem be a szobámba és automatikus mozdulatokkal pakolni kezdtem, miközben tervezgettem. Tervezgettem… Terv… Alice…
- Oh, hogy az a… - káromkodtam és próbáltam tanácstalan lenni, de már késő volt.
- Edward Anthony Masen Cullen! – kiabálta kivágódó szobaajtómból a dühös kobold.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.