|
14. fejezet
2010.02.27. 20:53
Tudtam, a legnehezebb a családomnak lesz elmondani. Köztük talán, Nessinek és még belegondolni is szörnyű volt, hogyan fog rá reagálni.
Most, hogy már Bellával tisztáztuk, megkönnyebbültem, bár korántsem lett jobb a kedvem.
A seb, amit okoztam neki, mélyen a szíve közepébe fúródott.
Ha megbocsátok magamnak, csak akkor lehet az enyém, teljesen és visszavonhatatlanul.
Mindennél jobban akartam. Jobban, mint bármi mást. Ha kell, meghalok érte, vagy tűzbe vetem magam, de hogy megbocsássak magamnak, az teljesen kizárt.
Még nem megy. Túl nagy a bűnöm, ahhoz, hogy mindent elfelejtsek - mintha tudnék felejteni, de ha már itt lesz, ha ő is megbocsátja, amit vele tettem…
Miért ilyen nehéz dűlőre jutnom? Miért nem lehet egyszerű minden?
Az én boldogságom már nem számít, de legalább Bella és a családom, ők lennének azok. Háborgó lelkemnek elég lenne.
- Miért nem hagyod abba a magad iránti gyűlöletet és kezdesz el megbocsátani magadnak? - kérdezte Bella halkan.
Leült mellém az ágyra, ahonnan úgy látszik, már sosem fogok felállni.
- Egyszerűen nem megy. – hajtottam le a fejemet. – Mégis hogyan bocsássak meg magamnak, ha neked is és a családnak is mély sebet ütöttem a szívetekbe? És már arról nem is beszélek, hogy Kat… - elhallgattam, mikor észbe kaptam, hogy róla kezdek beszélni.
Arról a lányról, akit egykoron, otthagytam, magára hagyva, meghalni.
Fájdalmasan lüktetett az egyik szívem, de nem a szerelem miatti fájdalomtól, hanem mintegy árulástól.
Bella kíváncsian nézett rám. Arra várt, hogy folytassam, de nem voltam kész Katrineről beszélni neki. Igen. Katrine. Milyen rég nem ejtettem ki a nevét, még magamban sem.
Úgy éreztem, nem lenne illő még a nevét sem kimondanom, mert azzal megsérteném őt.
Félve néztem rá. Vajon helyes lenne elmondani neki mindent?
Egy percig ezen töprengtem és Bella nem zavart meg. Türelmesen várt, míg megszólalok.
- Nem hiszem, hogy megtudnék magamnak, bocsátani, még egy valakitől nem kérem ugyanezt. - mondtam és belefúrtam tekintetemet az övébe. A legcsodálatosabb szempár a földkerekségen és még vétség még ránéznem is.
- Meg fogsz tudni, garantálom. - mondta határozottan és kezét az enyémbe, csúsztatta.
Hálásan elmosolyodtam. Ebben a helyzetben ez volt a legkevesebb számára, hogy megérintett.
- Tudod… - kezdte. - Nem kell elmondanod, hogy kivolt ő, mert tudom, nem könnyű erről beszélni. Nem erőltetek semmit, de tudnod kell, melletted állok. - mondta és megszorította a kezében nyugvó kezemet. - És ha készen vagy rá, hogy elmond, meghallgatlak.
- Köszönöm. Mindent köszönök. Hogy itt vagy és hogy mellettem állsz. És a szerelmedet is köszönöm. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – sóhajtottam.
- Biztosan, ellennél. - próbálta elviccelni a dolgot, de csak egy lesújtó pillantást kapott tőlem.
- Úgy gondolod? – kérdeztem. - Valóban, azt hiszed, hogy tudnék nélküled élni?
Száját elhúzva sóhajtott egyet.
- Már megint a legrosszabbra gondolsz. - nézett rám fejét csóválva, de mosolygott.
Ha mosolygott, a világ felébredt és még a legborúsabb hangulatban lévő ember is csak őt csodálta.
Felhúztam az orrom.
- Mert rossz vagyok.
- Nem, nem vagy az. - ellenkezett. - Te vagy a legjobb lény a földön és nálad tisztább, nincs, mikor hiszed el végre? - mosolygott még mindig.
- Szóval, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy „biztosan ellennél”? - kérdeztem figyelemelterelés képen.
Nem akartam Bellával erről vitatkozni. Számára én minden voltam, csak nem gonosz. Teljesen elvakítja a szerelem irántam és a legnagyobb hibáimat sem nézi el. Vajon miért? Azt már az elején tudtam, hogy az ő agya nem a normális irányba mozog, de ez lehet káros?
Elnevette magát, először mióta kibékültünk. Őszinte boldogsággal töltött el a tudat, hogy végre nevet, és ha teljesen nem is, de boldog.
Nekem csak ez számított.
- Arra, gondoltam, ha most rögtön nem csókolsz meg… - de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
Ahogy kimondta a „amint nem csókolsz meg” mondatot, már nem éreztem, nem hallottam, nem láttam magam előtt senkit, csakis Bellát.
Ő volt az én világom középpontja, a csillag az égen, ami beragyogja minden egyes napomat.
Hosszosan csókoltuk egymást, míg nem Bella egyszer csak az ingem alá nyúlt. Meleg ujjai égették a bőrömet. Ahogy egyre feljebb haladt testem fokozatosan ernyed el, de mire elértem volna odáig, hogy én is megérintsem megállt és zavartan elhúzódott tőlem.
Kérdőn néztem rá, és azonnal megértettem miért.
Én is elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy ne legyen félreértetődő helyzet. Kezeinket összekulcsoltuk és egymást vizsgálgattuk.
Magamhoz öleltem és mélyen beszívtam az illatát, minek most sokkal jobban örültem, mint bármikor.
- Edward. - szólalt meg hirtelen. Nem ülhettünk itt egy perce sem.
A régi szobám ablakából néztük a napfény beáramlását. Most nem csillogtunk, mivel az ágyon ültünk, ahová nem érhetett el a napsugara. Régen voltam már itt. Hiányzott, bár a mi otthonunk, mindig is előrébb volt a listán.
A többiek odalent voltak és a gondolataik arról árulkodtak, nagyon mesterkednek valamiben, mivel mindenki gondosan elrejtette őket előlem.
Nem foglalkoztam vele, mi lehet az, sokkal inkább azt a személy néztem, aki a legfontosabb volt számomra.
- Igen, szerelem? – kérdeztem halkan és ráemeltem tekintetem.
- Szerintem ideje elmondanunk nekik. súgta, hogy odalent ne hallják.
A kellemes érzések, tovaszálltak és helyüket átvette egy nagyon rossz előérzet.
A családnak is tudnia kell. - ismételgettem magamban.
- Edward? – kérdezett Bella, miután nem feleltem.
- Igen.
Felemelte fejét mellkasomról, hogy ő is lássa az arcomat.
- Nem kell rájuk zúdítanod az egészet, csak légy őszinte.
- Igazad van, most nem futamodhatok meg. - bólogattam.
- Ne félj, mindvégig ott leszek veled! - ígérte és lágy csókot nyomott ajkamra.
Nem voltam kész rá. Semmire sem voltam kész. Alice úgyis tudni fogja, mikor akarom elmondani, és ha ő tudni fogja, már az egész család is. Jasper pedig érzi, amit mi és már szerintem, most kapizsgálja, hogy valami nincs rendben.
Mikor Belláék vadászni voltak, elhívtam és megkértem semmit, ne mondjon az érzéseimről senkinek, pláne ne Alicenek. Csak még jobban aggódnának és a húgomat ismerve nemcsak a kíváncsisága olyan nagy…
Az elején megkérdezte, mi az oka, de miután azt mondtam neki mindent, elmondok idővel, csak bólintott. Nem foglalkozott vele, Jasper nem sok mindennel törődött, csupán Aliccel és Nessievel, akivel valódi testvéri viszonyt alakított ki.
- Szeretlek! - mondtam és felálltam.
Ahogy itt állt előttem, már nem csak a szemnek volt lélegzetelállítóan gyönyörű. A teste még inkább csábított. Szemeimet végig futattam karcsú testén és már levegőt is „elfelejtettem” venni.
Egy sötétebb kék színű elasztikus ruhát viselt, rövid ujjú, nem túl V alakban kivágott dekoltázzsal, és derékban szűkítettel. A hozzá illő cipő csupán egy fekete velúr magas sarkú volt. Csinos, mégis ízléses összeállítás volt, bár az alkalmat senki nem árulta el. Alice csak annyit mondott vegyük fel ezeket és maradjunk itt, amíg nem szólnak. De változott a terv, akkor megyünk le, ha letelt a 2 óra. Mivel már jócskán elmúlt, nem féltünk Alice mennydörgő pillantásától.
- Káprázatosan nézel ki. - mondtam vagy már ezredszerre, mióta itt vagyunk fenn.
- Köszönöm. - sütötte a szemeit. Valahogy mindig zavarba jött a tekintetemtől vagy szavaimtól. Csak tudnám miért? Csak is szívből beszélek, de ezt ő csak elintézte annyival, hogy „ nem igaz” . Tiszta a látása, de magával szemben nagyon negatív volt.
- Fogalmam nincs Alice miért adta ránk ezeket. Nincs senkinek születésnapja. - húzta el a száját. Én csak mosolyogtam.
- Valami készül, mert a gondolataikat sem engedik, hogy lássam. - gondolkodtam el.
- Igen. - hagyta rám.
Lassú léptekkel elindultunk az ajtó felé, mikor kopogtattak.
Jól tudtam ki az, és hogy mit akar.
- Gyere. - mondta Bella.
Alice tárta szélesre az ajtót és vigyorogva így szólt gondolatban.
„Csak hogy tudd mindent hallottam és meg fogjátok nekem köszönni.” – vigyorogta.
- Hát persze, Alice, mint mindig. Elárulnád, miért díszítettél fel minket, mint a karácsonyfákat? - kérdeztem gúnyolódva.
Csak megvonta a vállát.
- Az alkalomhoz illően. - mondta magától értetődően.
Erőlködtem, ahogy csak tudtam, de a gondolataiban csak egy valami lebegett: „ csend, csend, csend”
Kicsit frusztráló volt, ugyanazt hallani, ennél még a szorzótábla is jobb, amit Emmett mond odalent.
- Gyertek már! Itt akartok megöregedni? - kérdezte türelmetlenül.
Én csak sóhajtottam és Bella kezét megfogva az ajtófele indultunk.
Mielőtt Alice eltűnhetett volna nyomott egy puszit Bella arcára és immár csak ketten sétáltunk, nyugodtan a folyosón.
Mikor a lépcső tetején álltunk vetettem egy pillantást kedvesemre, aki szorongva nézett vissza rám.
- Egy Újjabb ajándék? - szörnyülködött.
- Igen, sajnálom.
- uh. - nyögte és megcsókolta a kézfejemet.
- Gyere, menjünk. - fogtam meg derekát és lassú, ütemes léptekkel lelépkedtünk a lépcsőfokokon.
Leérve meglepő látvány fogadott. Mindenki egy kis félkörben állt.
Mindannyian ragyogtak. Hasonló ruhában voltak, mint mi. Csupán a család férfi tagjain volt egy-egy ing, fekete nadrággal.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy zongora helyén valami más foglalt helyet. Körülbelül akkora volt, mint maga a zongora és le volt takarva egy aranyszínű lepellel, ami igen hasonlított Rosalie ruhájának színéhez.
Elképzelni sem tudtam, mi lehet az. A családtagok fejében már rég, feladtam a harcot.
Bella mosolyogva ment oda Nessiehez, aki átölelte. Utána én is szorosan magamhoz öleltem őt és belecsókoltam a hajába.
Csodálkoztam, hogy Jacob is itt van. Azt hittem Jacobnak, La Pushba adja oda Nessie az ajándékát.
- Anya, apa. - köszöntött csilingelő hangján Nessie.
- Szia, drágaságom. - búgta Bella és újra hozzábújt kislányunkhoz.
- Hé, anya. Én is nagyon, de nagyon szeretlek, de ha még erősebben szorítasz, megfulladok. - köhögte Nessie.
Bella rögtön elengedte, de még mindig fogta a kezét.
Nessie egyik kezével Jacobot fogta, a másikkal engem és az anyját.
Mindenki hangosan felnevetett. Viccesen nézhettünk ki. Főleg, hogy Jacob még mindig nem nagyon jött közel hozzánk, egy lépésnél.
A szagunk a régi marad, akármit teszünk.
- Nos szeretném én kezdeni. - szólalt meg Carlise miután mindenki lecsillapodott.
Kíváncsian néztünk Bella is és én is, hogy mit szeretne mondani.
Mindenki elhalkult. Csendben vártuk Carlise mondandóját.
- Edward, amikor úgy döntöttem, olyanná teszlek, mint én, létezésem egyik legjobb döntése volt. Nem tudtam, milyen leszel vámpírként, de láttam benned valamit, ami arra késztetett, hogy társamul válasszalak. Tudtam, hogy jó leszel és most is, tudom. Az, hogy Bellára rátaláltál, hatalmas örömmel töltött el, mert míg nem volt veled a napjaidat, csak úgy élted, nem volt benne semmi örömöd, de már van! Ha bármi problémád van, már rájuk is gondolnod kell! Rám és az egész családra számíthatsz, mi veled vagyunk! - fejezte be és miközben beszélt sütött róla a büszkeség.
Én csak tátott szájjal álltam és néztem őt. Az apámat, aki nélkül sosem lennék itt. Lehet, átkoztam, hogy átváltoztatott, de semmi jogom ellenvetést mondani neki, mert akkor nem állnánk itt. Ezen kívül azt éreztem, mintha már tudná mit készülők elmondani. Valóban ennyire ismer?
Széttárt karokkal lépkedtem apám felé, aki szorosan magához ölelt.
- Köszönöm, apa. Ez… nem is tudok mit mondani. - kerestem a szavakat, de csak legyintett és Bellát is oda hívta hozzánk.
- Köszönöm Carlise, hogy megteremtetted nekem. - mondta Bella meghatottan, és szemei csillogtak a boldogságtól, ahogy az enyémek is.
- Én köszönöm, hogy itt vagy a fiamnak, Bella. - mondta és közben hátra lépett, hogy utat engedjen Esmenek is. Ő is megölelt minket. Jó szorosan.
- Olyan jó boldognak látni, kisfiam. - szipogott Esme. Újra megöleltem.
- Hidd el, téged is, anya. - suttogtam a fülébe.
Lassan elszakadt tőlem.
Alice visszainvitált minket Nessie mellé a félkör jobb oldali szélére.
Jacob, aki mellette állt megbabonázva nézte minden egyes mozdulatát és nem is érdekelte igazán mit fog kapni. Az ő gondolatai voltak a legértelmesebbek, ebben a percben, mert nem erőltette meg az agyát, inkább Nessien gondolkodott. Bár ez nem volt épp csodálatos apai szemmel nézve.
- Most én jövök. - lépett ki Emmett mellől Rosalie hatalmas mosollyal az arcán. Még mindig nehéz megszoknom, hogy már nem vág folyton dühös képet.
Kíváncsian meredtem az aranyszínű, mélykivágott laméruhában lévő szőke, nővéremre.
- Edward. - szólított meg. - Amikor átváltoztam, nagyon zavart, hogy nem kívánsz engem. Majd szétvetett a düh, hogy nem látsz olyan gyönyörűnek, mint a többi férfi. De belenyugodtam. Tudtam, neked senki nem kell, ezért nem is aggódtam amiatt, hogy versenytársam akadna. De egy napon – fordult most Bellához - megjelentél te Bella. Nem tudtam, elképzelni mit lát benned, ami annyira vonzza hozzád - leszámítva a véred különlegességét -, kacsintott rám és én elmosolyodtam.
- Nem tudtalak nem gyűlölni, de megbarátkoztam vele. Egy ideig. - csóválta a fejét még mindig mosolyogva. - Egészen addig, míg nem az az ostoba ötleted támadt, hogy olyan akarj lenni, mint mi. Nagyon dühös voltam rád, de ekkor Edward megkérte a kezed… már nem tudtalak utálni, ezért elhatároztam meggyőzlek, maradj ember - kevés sikerrel - mutatott végig rajta felnevetve.
- De azért, még mindig hálás vagyok, hogy a bátyámat kirángattad méla bús komorságából. És persze, hogy megszültél egy ilyen angyalt, akiért még most is nagyon hálás vagyok. - nézett Nessiere, aki küldött felé egy ragyogó mosolyt.
Bella a könnyeivel küszködve rohant Rosalie karjaiba és hosszas szorongatás után visszalépett mellém.
- Köszönjük, Rosalie. - mosolyogtam rá szélesen. Valahogy mi nem szoktunk testi kontaktust használni, elég volt, ha csak ránézünk a másikra, akárcsak Aliccel, de vele sokkal szorosabb volt a kapcsolatom.
Rose visszalépett a kajául vigyorgó Emmett mellé a sorba és megfogta kedvese kezét.
Emmett rákacsintott Bellára, mire ő mosolyogva rámnézett.
Alicere felé fordultam, mert feltételeztem, hogy ő következik a szónoklatban, de helyette Jasper lépett elő. Tőle szokatlanul mosolyogva.
Bellával váltottunk egy „Jasper? Ez érdekes.” pillantást, majd fivérünkre emeltük tekintetünket.
- Hát, először is, Edward. Ezekben az elmúlt években, kikészítettek az érzelmeid, vagyis, szinte semmilyen érzelmed nem volt. Kissé szokatlan volt, de tudtam, hogy a legtöbb vámpír mind ilyen. És amikor Bellával találkoztál, mintha kicseréltek volna. Bevallom, nem tudtam, mit eszel rajta - természetesen a vérén kívül -, ezért nem is nagyon törődtem azzal, mit kezdesz magaddal. Egyre jobban megismertem Bellát, a nálunk töltött ideje alatt és megértettem, miért olyan fontos neked. Nem csak, hogy csinos, de épeszű is. Nem volt olyan, mint egy hétköznapi tinédzser, és a vére… - gondolkodott el egy pillanatig, folytathatja-e és miután bólintottam, csakugyan folytatta.
- Számodra, mit a drog. Lehet, hogy tiltakoztam az ellen, hogy vele legyél, de döntöttél, és jól döntöttél. - mosolyodott el újra.
Egy pillanatra olyan fejet vágott, mintha elfelejtett volna valamit aztán, homlokát ráncolva így szólt:
- És másodszor, az érzéseitek kikészítenek. Akárcsak egy hullámvasúton ülnék. - lépett vissza a sorba Alice mellé, aki szájon csókolta őt.
Elmondhatatlanul megható volt, ahogy mindannyian előadták a saját szemszögükből látott eseményeket és hálás voltam érte, hogy kimondják hangosan is.
Már éppen köszöntem volna meg a kedves szavakat, mikor Nessie táncolt a kör közepére.
Nem gondoltam, hogy ő is meg akar valamit köszönni nekünk, de azért izgatottan figyeltem mit készül megosztani.
- Anya, apa. Nem sokat tudok a születéseim körülményeiről és arról sem mi vezetett idáig, de azt elmondhatom, milyen hálás vagyok az életemért. Úgy érzem, és ha nem néztek önzőnek, ez a család miattam is ilyen boldog, és az hogy én itt vagyok, az a ti érdemetek.
Köszönöm nektek. Szeretlek titeket. - mondta és ideszaladt hozzánk. Mind a hárman szorosan bújtunk egymáshoz. Talán így álltunk több percig is, mikor valaki megköszörülte a torkát. Jacob volt az.
Nessie mosolya még szélesebb lett, ahogy rá nézett. Azt hiszem az ő kapcsolatuk is különleges, akárcsak Jasperé és Alicé.
- Oh, anya. Elmondanátok egyszer nekem a történeteket? - kérdezte esdeklőn.
Bellával egyszerre vágtuk rá, hogy igen és még egy gyors ölelés után visszaállt Jacob mellé.
Mindenki zavarban nézett körbe. Valamire vártak. Ahogy követtem pillantásukat, mindegyikük Jacobra nézett és Alice megelégelve meglengette Jacob szeme előtt a kezeit.
- Hé, Jacob! Te jössz. - suttogta és hangja bosszús volt.
Jacob, mint aki most ébredt fel egy csodás álomból - mert a lányom tökéletes álom volt - , úgy lépkedett a félkör közepére és megállt velünk szemben.
Amint Bellára nézett tekintete majdnem olyan volt, ahogy Nessiere nézett.
- Bella, igazán sajnálom, de nem készültem hegyi beszéddel. - mondta a többiekre sandítva és felhúzta az orrát.
Bella elmosolyodott.
- Semmi gond Jacob. - mondta elnézően.
Rosalie mint mindig most is pufogott.
„Hülye korcs. Még egy nyavalyás beszédet sem képes összekaparni. Na most megnézem, mit eszel ki.” - kárörvendett gondolatban.
- Mond csak, ami a szívedből jön. - mondtam.
Jacob zavarosan nézett rám, de azért bólintott.
- Hát, amikor megismertelek, Bella. Én belészerettem, de már tudom az okát, hogy miért. - nézett Nessiere. - És mikor megmondtad, hogy egy pióca akarsz lenni, szörnyen dühös lettem, de a történetet te is tudod. Szóval, boldog vagyok, hogy végül Edwardot választottad, mert most látom csak ti mennyire egymásnak lettetek teremtve. És akkor én sem lennék Nessievel. - vigyorgott rám, mire én csak megforgattam a szemeimet.
Mondandója befejeztével ellépett a középpontból.
Rajtunk volt a sor. Bella derekát fogva a kör közepére sétáltunk és végig néztünk családtagjainkon.
Nessie és Jacob a félkör szélén álltak, nekünk balra. Mellettük Alice és Jasper, őmellettük pedig Emmett és Rosalie. Nekünk jobbra a másik szélen Esme és Carlise álltak.
Mindenki arcán szeretetteljes mosoly ült. Mi is mosolyogtunk és már bántam, hogy most akartam megosztani velük múltam szörnyű titkát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó