(Emmett szemszöge)




Beléptem a házba, ahol mindenki a nappaliban volt. Dörmögtem valami köszönés félét, majd a konyhába siettem, szememmel jelezve Alice-nek, hogy jobban teszi, ha követ. Nem mintha a többiek nem hallottak volna mindent, de mégis egyedül akartam beszélni a húgommal.

- Emmett, nyugodj le – morogta Jasper.
- Majd ha megkaptam a válaszokat – feleltem síri hangon.
- Akkor én is megyek – pattant fel Bella, miután Edward a fülébe suttogott.
- Na jó, ennek így semmi értelme – mondtam mérgesen, és ledobtam magam egy fotelba. – Alice, hallgatlak – néztem rá az említettre.
- A boltban láttam meg, hogy megvárod Lizzyt – kezdte Alice, és visszaült Jazz mellé. – De amikor hazaértünk, akkor már azt láttam, hogy a karjaidba fekszik, te meg…
- Én sosem tennék ilyet – szakítottam félbe a mondatát. – És mi ez a mese maszlag? – kérdeztem, mire Alice kérdőn nézett rám.
- Ebben én vagyok a hunyó – szólalt meg Bella. – Elmeséltem neki azt, hogy amióta Rosalie elment, te nem vagy önmagad, és, hogy talán ő boldoggá tudna tenni.

Már értem, hogy miért mondta azt, hogy nem ő a főhősnő. Jaj, Emmett, mindent elrontottál, ott kellett volna folytatnotok, ahol abbahagytátok. Most mit csináljak? – kérdeztem magamtól.

- Menj el hozzá, nekem bejött – szólalt meg Ed, és megcsókolt Bella arcát.
- Persze Casanova, és miután frászt kapott szegényem, akkor mehetek a dutyiba, zaklatásért – gúnyolódtam keserűen.
- És ha felhívnád? – ajánlotta Esme a lépcső aljáról. – Az emeleten voltam, és mindent hallottam – mosolyogta szégyenlősen.
- Kösz, anya, hisz nem is tudom a számát – grimaszoltam.
- De én igen – csilingelte Alice, majd előkapta a rózsaszín mobilját, és behunyta a szemeit. Pár másodperc elteltével kinyitotta, és bepötyögte a számokat.
- Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem elbizonytalanodva, mire Esme mellém lépett, és megsimogatta a fejem búbját.
- Csak azt tedd, amit a szíved diktál – mondta kedvesen, mire én Alice felé nyújtottam a kezem, ő pedig belenyomta a telefont.

Fölpattantam, és kimentem a konyhába, pár csöngés után fel is vette.





(Lizzy szemszöge)

Miután már elapadtak a könnyeim, kimentem a fürdőszobámba, és beálltam a tus alá. Ahogy a vízsugár végigfolyt az arcomon, felidéztem magamban Emmett csókját. Vajon most Mirandát tartja a karjaiban, úgy, ahogy pár órája engem? A könnyeim megint patakokban folytak az arcomon, leültem a kabinban, és a térdemre hajtottam a fejem. Nem tudom, mióta ülhettem ott, de egyszer csak a telefonom csörrenésre lettem figyelmes. Csurom vizesen és meztelenül rohantam be a szobámba. Ránéztem a kijelzőre, ismeretlen szám volt. Biztos Angie az, gondoltam magamban, majd megnyomtam a zöld gombot.

- Igen? – szóltam bele, és visszaindultam a fürdőbe.
- Szia Lizzy, Emmett vagyok – hallottam meg a mély hangot, amitől a földbe gyökerezett a lábam is.
- Emmett? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen, Emmett Cullen, tudod, magas, vállas, fekete hajú – jött a válasz, amire elmosolyodtam.
- Miért hívtál? – tettem fel félve a kérdést. – És honnan tudod a számom? – mintha lényeges lenne.
- Az titok, de beszélnünk kell – felelt ő, és az én pici szívem nagyot dobbant.
- Jó, akkor beszéljünk – egyeztem bele, és közben egy kézzel magam köré tekertem a törölközőt.
- Nem lehetne személyesen? – kérdezte Emmett, erre azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéről.
- Jó – ennyire tellett, mert a tüdőm nem engedelmeskedett az agyamnak.
- Akkor tíz perc múlva a ház előtt – mondta Emmett.
- Nem lehetne húsz perc? Ugyanis törölközőben vagyok – kérdeztem felelőtlenül.
- Hmm… miattam abban is jöhetsz, sőt – felelte végül némi hallgatás után.
- Mennék én, de hideg van – vidultam fel hirtelen, mintha nem is sírtam volna órákon keresztül.
- Akkor öltözz fel jól, mert nem akarom, hogy megfázz – dörmögte atyáskodó hangon.
- Igen is apuci – feleltem nevetve. – Akkor húsz perc – mondtam, és kinyomtam, esélyt se adva, hogy meggondolja magát.

Gyors mozdulatokkal megtörölköztem, és visszamentem a szobámba, ahol elővettem egy barna farmerszoknyát, és egy fehér pánt nélküli toppot, meg persze az elmaradhatatlan vastag harisnyát. Miután a hozzáillő fehérneműt is kiválasztottam, felöltöztem, és kifésültem a hajam. Halvány sminket tettem az arcomra, és befújtam magam azzal a kókusz illatú parfümmel, amit anyától kaptam még múlt karácsonykor, majd felvettem a kedvenc sportcipőmet. Mielőtt kimentem volna a szobámból, belenéztem a szekrényemen levő egész alakos tükörbe. A szemeim csillogtam, talán a sírástól, de az ajkaimon ott volt a levakarhatatlan mosolyt. Lementem a konyhába, ahol anya volt, épp a vacsorát csinálta.

- Szia drágám! – köszönt vidáman. – De csinos vagy, mész valahova?
- Szia! – mondtam, és puszit nyomtam az arcára. – Igen, ami ezt illeti, elmegyek.
- Megkérdezhetem, hogy hova? – érdeklődött anyám.
- Meg – feleltem, imádom húzni az agyát.
- És hova mész, drága kislányom? – kérdezte végül mosolyogva.
- Hmm… randim lesz – mondtam mosolyogva.
- Hogy mi? – fakadt ki anya. – Egy fiúval? De még olyan fiatal vagy. Nem kéne neked még fiúkkal találkoznod.
- Anya, tizenhét éves vagyok – morcoskodtam. – Nem vagyok már kislány. De ha tudni akarod, nem fiúval lesz randim, hanem Angie-vel – hazudtam, csakhogy megnyugtassam anyámat, aki a szívroham szélén állt.
- Akkor jó – nyugodott meg ő, és visszafordult a vacsorához. – Érzed jól magad.
- Oké, szia! – morogtam, és felvettem a kabátomat. Hogy anya milyen hiszékeny, vagy túlságosan is megbízik bennem.

Ezen gondolkodva léptem ki a lakásból, de amikor megláttam a felhajtó előtt parkoló autót, minden kitörlődött az agyamból. Lassú léptekkel indultam meg a kocsi felé, nem is mertem gyorsabban menni, mert izgalmamban orra buktam volna. A szívem megint beindult, amikor megláttam őt. Talán ezt is megnézetem majd a dokival. Vagy csak a szerelem teszi? Megálltam a kocsi mellett, Emmett pedig kiugrott, és kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Hölgyem – mondta vidáman, és meghajolt.
- Milyen udvarias – feleltem és beültem, ő pedig eszméletlen gyorsan mellettem termett.
- Akkor beszéljünk – kezdtem és felé fordultam.
- Közönséggel – intett Emmett a fejével a ház felé, ahol anya kukucskált ki a konyhaablakon.
- Jó, akkor menjünk el valahova – egyeztem bele. Ennyit a bizalomról.

Emmett beindította a motort és elhajtottunk. Forks nem büszkélkedett sok kávézóval, ezért Port Anglesbe mentünk. Egy cukrászda előtt állította le a kocsit, majd segített kiszállni, beültünk egy csendes sarokba, ahol én le is vettem a kabátom.

- Ez tényleg jobb, mint a törölköző – kacsintott rám mosolyogva, mire én elpirultam.
- Jó estét! Mit hozhatok? – jött oda hozzánk a pincér, mire Emmett kérdőn rám nézett.
- Hmm… nem is tudom – néztem az előttem lévő lapra. – Talán egy franciakrémest.
- És önnek, uram? – nézett a pincér Emmettre.
- Én nem kérek semmit.
- Nem vagy édesszájú? – kérdeztem, miután magunkra hagytak.
- Ami azt illeti, nagyon is – nyalta meg ő az alsó ajkát, mire a szívem nagyot dobbant.
- Azt mondtad, hogy beszélnünk kell – mondtam, csak hogy a zavaromat palástoljam.
- Igen, méghozzá rólunk – felelte komoly arccal.

Te atya ég, azt mondta, hogy rólunk, tehát van olyan, hogy mi – ujjongtam magamban.

- Miért, van olyan, hogy mi? – kérdeztem, és közben mélyen a szemeibe néztem.
- Hát… ha… szeretnéd – válaszolta zavartan ő.
- Igen – vágtam rá hamar. – Vagyis, nem tudom – hajtottam le a fejem.
- Nézd, én sajnálom – fogta meg az asztalon pihenő kezemet. – Juj, de hideg a kezed – szisszent fel hirtelen, mire én az asztal alá süllyesztettem azokat.
- Szerintem nincs mit sajnálnod, mivel… – kezdtem halkan, és a kézfejemet tanulmányoztam.
- De én akkor is sajnálom, nem akartalak megbántani – vágott a szavamba Em. – És ami Mirandát illeti, már a parkolóban visszamondtam a kocsikázást…
- Te hazudtál nekem? – most én szakítottam félbe a mondatát, mire ő csak egy erőtlen mosollyal válaszolt.
- Nem szoktam hazudni – húzta ki magát, így még magasabbnak hatott. – Csak elferdítem a valóságot – dörmögte mosolyogva.
- Hmm… szóval hazudtál – erősködtem, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat.

Kihozták a sütimet, én meg nekiestem. Nem tehetek róla, imádom az édességeket. Emmett csillogó szemmel nézte végig, hogy falom fel a krémest. Megkérdeztem, hogy nem kérne-e egy falatot, de erre csak hevesen megrázta a fejét. Miközben ettem, beszélgettünk a családomról, majd az ő családjáról. Miután végeztem, ő fizetett, majd felálltunk és kimentünk a sötét utcára.

- Sétálunk? – kérdeztem.
- Miért is ne – felelte ő, és kézen fogott.
- Akkor… – kezdtem halkan.
- Akkor?
- Már nem havernak akarsz engem?
- Hmm.., az attól függ – állt meg, és maga felé fordított. – Egy haver csinál ilyet? – kérdezte, és nyomott a homlokomra egy puszit.
- Igen – feleltem, és a szívem megint nagyot dobbant.
- És ilyet? – siklottak le az ajkai az arcomra.
- Azt hiszem – feleltem remegő hangon.
- Ilyet is? – csókolta meg a nyakszirtemet.
- Aha – sóhajtottam.
- Na és ilyet? – vigyorodott el, majd magához húzott, és gyengéden megcsókolt.
- Hát, szerintem, még belefér a haver fogalmába – dadogtam, miután elváltak az ajkaink. – Csak nagyon közeli haverok.
- Hmm.., akkor mi nagyon közeli haverok vagyunk – kacagott fel Emmett, és megint az ajkamra tapadt.

Őrjítően csókolt, sokszor már azt hittem, hogy a szívem, kiugrik a mellkasomból. Visszasétáltunk a kocsihoz és beültünk, majd Em el akart indulni, de egy hirtelen ötlettől vezérelve átdobtam a lábam a combján, és az ölébe ültem. Vadul csókolni kezdtem, ujjaimmal a koromfekete hajába túrtam, erre ő csak a combjaimra csúsztatta a kezét, majd kínzó lassúsággal megindult felfelé. Kéjes sóhaj tört fel a mellkasomból.

- Ilyet is csinál egy haver? – leheltem a nyakát csókolgatva.
- Egy nagyon, nagyon közeli haver – suttogta rekedt mély hangon.

Kezei már a szoknyám szélét súrolták, majd gyengéden a fenekemre csúsztatta őket, mire én kiborsództam, és a nyakába fúrtam az arcom.

- Őrjítő vagy – suttogta a fülembe. – Egyszerűen megőrjítesz.

Erre a mondatra felbátorodva a pólója alá dugtam a kezem, kitapintva izmos hasát, és kőkemény mellkasát. A teste jéghideg és kemény volt, mint a márvány, de nem törődtem vele. Te atya ég, Elizabeth, mi ütött, beléd? – kérdeztem magamtól. Mit hoz ki belőled ez a pasi, hisz nem is ismered őt. Ekkor hirtelen dörögni és villámlani kezdett, amire és összerezzentem, leugrottam Emmettről, és a helyemen ülve magam elé bámulva ziháltam. Neki is kellett egy pár pillanat, hogy rendesen vegye a levegőt, majd mintha csak a saját légzésemet hallottam volna.

- Huh, szerintem, most haza kéne mennem – mondtam csendesen, de ránézni még mindig nem mertem.
Emmett szó nélkül beindította a motort, az úton egyikünk sem szólalt meg. Én azon gondolkoztam, hogy honnan jött az a hirtelen égszakadás, mikor pár perccel előtte még tiszta volt az ég. Előrehajtottam a fejem, és a hajam fátyla mögül Emmettre néztem. Ő mereven ült, és maga elé nézett. Vajon most haragszik rám? – kérdeztem magamtól.

- Emmett, én…
- Lizzy, én…

Egyszerre szólaltunk meg, de nem tudtuk folytatni, megint csak a csendbe burkolóztunk. Egyszer csak leállt a kocsi, én pedig feleszméltem, hogy már a házunk előtt vagyunk. Jaj, istenem, most mi legyen? – rettegtem magamban.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.