(Emmett szemszöge)



Már a kocsiban ültünk és hozzánk tartottunk, Lizzy, arról kérdezgetett, hogy miért nem tekézni megyünk.

- Mert sakkozni jobban tudok, mint tekézni – feleltem és őt néztem, nem pedig az utat. Gyönyörű volt.
- Akkor elmondod, hogy mi történt tegnap? – A fenébe, nem akarok neki hazudni.
- El – feleltem és leállítottam a motort. – De majd odabent – talán a testvéreim is segítenek.
- Én most akarom megtudni – mondta ő durcásan, és az ülésbe kapaszkodott. Olyan édes volt, mint egy kisgyerek. – Addig nem szállok kis a kocsiból, amíg nem mondasz el mindent – Hidd el, nem akarsz mindent tudni.
- Hát jó – felé fordultam, és belenéztem a hatalmas barna szemeibe. – Tegnap azért tűntem el olyan hirtelen, mert Edward és Jasper összevesztek, és már majdnem verekedtek. Alice jött fel szólni nekem, nem emlékszel?
- Az igazat megvallva, én csak egyvalamire emlékszem – hajtotta le a fejét, de láttam, hogy elpirul.
- Mire? – vigyorogtam szélesen.
- Hát… rád – lehelte halkan, és még vörösebb lett.
- Rám? Ezt, hogy érted? – tettettem a hülyét, hallani akartam a szájából, és megpróbáltam visszatartani a nevetést.
- Tudod te nagyon jól – hebegte. Nagyon zavarba hoztam, ez jó. – Egyébként, hogy jutottam haza?
- Elaludtál, és nem volt szívem felkelteni, ezért hazavittelek. De gyere már be! – mondtam egy szuszra. – Van itt még valami – fordítottam magam felé.
- Mi lenne az? – kérdezte, mire én birtokba vettem az ajkait. Megint csak megrázkódott, és hozzám bújt, de én eltoltam magamtól. Óvatosnak kellett lennem.

Egyenesen a nappaliba vezettem, ahol a fivéreim is voltak. Kihívtam egy sakkjátszmára, és meglepetten tapasztaltam, hogy nagyon jó játékos. Másfél óra múlva patthelyzet alakult ki és abbahagytuk.

- Na mi van tesó, patthelyzet? – bökött oldalba Edward vigyorogva. Hát ez az egész helyzet az.
- De még mindig jobb, mint te és Bella játszmája – morogtam grimaszolva. Még cukkol is. Megállj Edward, ezt még visszakapod!
- Miért, milyen a ti játszmátok? – kíváncsiskodott Lizzy Bellára nézve.
- Hosszú, és mindig én nyerek – ölelte meg Bella mosolyogva az öcsémet.
- Ez igaz, hisz a szívemet is elnyerted – felelte ő, és megcsókolta a feleségét.
- Lizzy, nem vagy éhes? – kérdezte Esme. – Főztem neked – mosolygott büszkén. Biztos, hogy jól főz, nem minta én megenném az emberi ételt.
- Nem, köszönöm – felelte udvariasan Lizzy, de amikor meglátta anyám szomorkás arcát, meggondolta magát. – Na jó, egy kicsit éhes vagyok – mosolyogta és rám nézett. – Eszel velem te is?
- Hogy mi? – kérdeztem meglepve. Jaj ne! – Mi is a kaja?
- Sült csirke, krumplival – felelte anyám mosolyogva, majd megindult a konyha felé.
- Azt pont nem szeretem – mondtam, és a hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy meg kéne ennem azt a sárízű vackot, amit ételnek neveznek
- Ti sem esztek velem? – nézett a többiekre, amikor beértünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz.
- Mi már ettünk – válaszolta Edward –, de neked jó étvágyat!
- Köszi – felelte ő, és nekiállt az ételnek. Jó volt nézni, ahogy eszik.

Evés közben nagyon elgondolkozott, láttam is Edwardon, hogy nem teszik, amit hall a gondolatai közt. Vajon mire gondol?

- Nagyon finom volt, köszönöm Esme – mondta Lizzy, miután befejezte. – Isteni szakácsnő vagy, habár anya már mondta, hogy irigylésre méltó a sütid.
- Ugyan már – mosolygott anyám szerényen.
- Lizzy, a telefonod – csúszott ki Alice száján. Megszokta már, hogy előre szól, de most rosszkor tette.
- Mi van vele? – kérdezte ő vissza, erre megcsörrent a mobilja. – Ezt hogy csináltad? – nézett húgomra kikerekedett szemmel.
- Szerintem vedd fel – morogta Edward, mert Alice még mindig transzba volt. Szuper Alice, most mi lesz?
Lizzy pár percig csak halkan hallgatta a vonal másik felén levő egyént, majd megszólalt.
- Angie, majd este beszélünk – mondta, és közben végig a húgomat nézte. – Honnan tudtad, hogy telefonom lesz? – kérdezte végül.
- Nem tudtam – húzta fel Alice a vállait. – Megérzés volt.
- Furcsa megérzéseid vannak – mondta elgondolkodva. A fenébe, Alice!
„Edward, ha felmentünk vedd kezelésbe, majd tőlem is megkapja” – céloztam a gondolataimat a tesómnak, majd felpattantam.
- Az egész lány furcsa – morogtam, majd kézen fogtam Lizzyt. – Gyere – húztam magammal, egyenesen a szobámba.

Leültettem az ágyra, és elé térdeltem, ő csak nézett maga elé, és nem szólt semmit. Most mi van?

- Lizzy, mi a baj? – kérdeztem. Most mire gondolhat?
- Rajtunk gondolkodik, tesó – jött Edward válasza, de olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
- Ez meg mi volt? Edward honnan tudja, hogy én mit… – pattant fel hirtelen Lizzy. A francba a méreg!
- Te halottad? – kérdeztem és lustán feltápászkodtam.
- Igen, halottam – felelte ő harciasan, és elém állt. – Emmett, most azonnal elmondod, mi folyik itt! – követelte, hisztérikusan és minden joga meg volt rá.
- Jó, akkor ülj le, kérlek! – mondtam, és gyengéden lenyomtam az ágy szélére, majd mélyen a nagy barna szemeibe néztem.
- Jaj, kérlek, mondd már! – sóhajtotta Lizzy.
- Mi nem olyanok vagyunk, mint a többi ember – kezdtem halkan, és az utolsó szót megnyomtam.
- Mert, ti milyenek vagytok? – kérdezte, és hátrébb csúszott.
- Én és a családom… – folytattam akadozva. – Mi vámpírok vagyunk, Lizzy – Tessék kimondtam.
- Hogy mi? – sikította ijedten, és átmászva az ágyon a falnak préselte remegő testét.
- Lizzy, kérlek… – álltam fel, és lassan megindultam felé.
- Ne bánts, kérlek szépen! – zokogott fel, mire én megtorpantam.
- És sosem tudnálak bántani – feleltem lehajtott fejjel. A fenébe, Emmett, mindent elrontottál.

Ekkor bejött a család többi tagja is, élen apámmal, közelebb lépett a zokogó Lizzyhez, és gyengéden megszólalt.

- Lizzy, nem kell félned tőlünk, mi nem bántunk – mondta Carlisle kedvesen.
- Én… én csak haza akarok menni – dadogta elcsukló hangon.
- Hazaviszlek – kaptam fel a fejem.
- Ne, nem kell – nézett rám rémült arccal. – Egyedül is menni fog, csak hadd menjek, kérlek titeket! – könyörögte remegve, mire mindenki elállt az útjából.
- Sajnálom – suttogtam, amikor elhaladt mellettem.
Kiment a szobából és futásnak eredt, csak az ajtócsapódást hallottam. Lerogytam az ágyra, és a tenyerembe temettem az arcom. Mindent elrontottam, milyen szerencsétlen vagyok! A lány, akibe szerelmes vagyok, most retteg tőlem. És most mi lesz?

- Ne csüggedj- tesó – ült mellém Bella és átkarolta a vállam.
- Megbékél majd, láttam – telepedett mellém Alice is. – Csak most fel kell, dolgozza, ennyi.
- Nem fog soha megbocsájtani – motyogtam magam elé. – Most lehetek egy picit egyedül? - néztem kérlelően a családomra.
- Persze, fiam – felelte Esme és kiterelte a többieket.
- Emmett, csak annyit, hogy szeret, ezt tisztán éreztem – fordult vissza az ajtóból Jasper.
- És mit érek vele, ha fél tőlem, Jazz? – kérdeztem vissza szarkasztikusan.

Miután mindenki kimet a szobámból, hanyatt dobtam magam, és a plafont kezdtem nézni, s közben ezernyi szitkot és rágalmat mormoltam el magamban. És az eső is eleredt, biztos Lizzy könnyei, csináltak ekkora égszakadást. Bárcsak sosem kezdtem volna ki ezzel a szegény lánnyal. Bárcsak sosem szólítottam volna meg, és bárcsak ne szerettem volna belé halálosan és visszavonhatatlanul.






(Lizzy szemszöge)




Csak futottam, nem is figyelve, merre, nem is érdekelt, csak el innen, abból a házból, azoktól a… vámpíroktól. Az eső is megeredt, villámlott és dörgött, de most erre sem tudtam figyelni. Édes istenem, Elizabeth, mibe keveredtél? – kérdeztem magamtól. Egy vámpírba szerettél bele, aki a véredre szomjazik, aki csak azért tette neked a szépet, hogy ihasson belőled. A könnyek elöntötték a szemem, és homályosan láttam, ezért megálltam és a földre rogytam.

- Miért? Miért pont én? – sikítottam a semmibe.

Mivel érdemeltem ki, hogy talán életem szerelme egy átkozott vérszívó legyen? Mondd istenem, mi rosszat tettem? Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem vettem észre? – a kérdéseimre nem vártam választ. Felálltam és körbenéztem, a La Push rezervátum tengerpartjánál voltam. Belemarkoltam a nedves homokba és zokogtam, mert nem értettem magam. Ugyanúgy szerettem Emmett Cullent, akkor is, ha egy szörnyeteg. Most mitévő legyek?
Ismét futásnak eredtem, és hamarosan haza is értem, egyenesen a szobámba mentem. Ledobáltam a ruháimat, és beálltam a tus alá. Nem tudom, hogy mennyit tölthettem a zuhany alatt, mert mindvégig zokogtam, és Emmett szerelmes csókjaira gondoltam, ami mind talmi kísérlet volt arra, hogy megszerezze a vérem. Kiszálltam és gyorsan megtörölköztem, Majd magamra kaptam az alvóingem és bemásztam az ágyba. Aludni akartam, nem akartam semmire sem gondolni, csak elmenekülni az álmok világába. Az eső egyre erősebben verte az ablakomat, és én szép lassan álomba sírtam magam.


Másnap reggel anya ébresztett, hogyha hamarosan nem kelek fel, akkor el fogok késni az iskolából.

- Nem akarok suliba menni – húztam a fejemre a takarót. Nem akarok velük találkozni.
- Pedig most felkelsz, és elmész kisasszony! – felelte anya, és leráncigálta rólam a takarót.

Nyögve kikecmeregtem az ágyból, és bementem a fürdőszobába, ahol megmostam az arcom, és a fogam. Belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy úgy nézek ki, mint akin átment egy busz és egy targonca egymás után. Gyorsan felöltöztem, felkaptam a táskám, és lebaktattam a konyhába, ahol már várt a reggeli müzlim. Éhesen nekiálltam enni, de a második falatnál elszorult a torkom, és letettem a kanalat. Olyan volt, minta földet ennék. Mi az isten van velem? – ráztam meg a fejem, és tüzetesen megvizsgáltam a reggelimet, aminek semmi baja nem volt. Nem tudtam megenni, ezért felvettem a kabátomat és a táskámat, majd adtam anyának egy puszit és kiindultam a garázsba. Direkt lassan vezettem, hogy ne kelljen összefutnom senkivel az iskola parkolójában. Szerencsére már senki sem volt ott, én pedig leparkoltam és bementem. Pár perccel a csöngetés előtt értem be az osztályba, és lehajtott fejjel a helyemre mentem.

- Elizabeth Evans – mennydörögte Angie hátra fordulva.
- Mi az? – néztem rá meglepve.
- Te meg hogy nézel ki? – kerekedett ki barátnőm szeme, amikor meglátta, hogy milyen állapotban voltam. – Mit csinált veled Emmett Cullen?
- Semmit, csak rosszul aludtam – feleltem egykedvűen. Nem volt kedvem most Emmettről beszélni.
- Elmondod, hogy mi történt? – érdeklődött Angie.
- El, de majd később – mondtam, és szerencsére bejött a tanár.

A tanár mögött jöttek a Cullen testvérek is, mind engem pásztáztak aranybarna szemeikkel. Lehajtottam a fejem, és nem néztem többet rájuk, senkire sem, csak csendben jegyzeteltem. Hamarosan kicsöngettek, és én megindultam a spanyol terem felé, beérve leültem padba, és mivel még volt pár perc a csöngetésig, bedugtam az iPodomat, és teljes hangerőre tekertem. Csak néztem ki a fejemből, miközben Leona Lewis mámorító hangja üvöltött a fülemben. Ekkor belépett ő, és a szívem majdnem megállt. Rögtön rám nézett, a szemében szomorúságot láttam és szégyent. Elkaptam a fejem, és az esőt kezdtem el nézni, ami megállás nélkül esett tegnap este óta.
Folyamatosan éreztem, hogy Emmett engem néz, nem akartam ránézni, mert ha megtettem volna, újra zokogni kezdtem volna. Már így is éreztem, hogy fojtogatja a torkom a sírás. Nagyokat nyeltem, és megpróbáltam az esőcseppekre koncentrálni. Hamarosan becsöngettek, és én kikapcsoltam a zenét, majd kinyitottam a könyvet. A betűk összefolytak előttem, hát azok az áruló könnyek mégis kiszöktek? - Sebesen letöröltem, ekkor egy hatalmas sóhajt hallottam, felkaptam a fejem, és megpillantottam Emmettet, amint maga elé bámul a semmibe. Szörnyű látvány volt, de szerintem én sem nézhettem ki jobban. Jaj, istenem, mennyire szeretem ezt a pasit – gondolkoztam magamban, mire Edward rám nézett. Na, most mi van? Csak nem gondolatolvasó vagy Edward? - kérdeztem magamban, de az állam leesett, amikor ő elmosolyodott és bólintott. A francba, francba, francba – szitkozódtam magamban, tehát azért vigyorgott mindig, mert látta a gondolataimat. Megráztam a fejem, mintha ezzel a mozdulattal ki tudnám rázni őt a fejemből. A tanárra kezdtem figyelni, de csak kósza hangfoszlányokat hallottam. Szerencsére hamar vége lett az órának, gyorsan felpattantam, és kirohantam az osztályból. De amint kiértem, máris vissza akartam fordulni, mivel biokémia következett, ahol közvetlenül mellettem ült. Nem, erre még nem készültem fel. Szerencsére ekkor ért mellém Angie.

- Szia! – köszöntem. – Angie, milyen órád lesz?
- Állami ismeretek – húzta el a száját barátnőm. – Miért?
- Nincs kedved lógni? – kérdeztem, reménykedve az igenben.
- Csak ha elmondod, mi volt Emmettel – vigyorgott rám Angie.
- Rendben – egyeztem bele, és a kijárat felé mentem.

Beültünk a kocsimba, és bekapcsoltuk a zenét, csak háttérzajnak, majd kiöntöttem a szívem.

- Mit mondott, hogy ennyire kikészültél? - kérdezte végül Angie, s közben vigasztalóan megsimogatta a vállam.

Nem mondhatom el neki, hogy Emmett és az egész Cullen család vámpír.

- Azt mondta, hogy nem akar tőlem semmit, csak azt… – Ami a vérem, de akármennyire is megbízom Angie-ben, nem mondhatom el neki.
- A szemét – morogta ő, kikelve magából. – Ne félj, barátném, ezt még visszakapja az élettől – vigasztalt kedvesen.
- Nem hiszem, de azért köszi – motyogtam, mert megint éreztem, hogy a torkom összeszorul a visszafojtott sírástól.

Nyeltem egy nagyot, és hangosan kifújtam a levegőt a tüdőmből. Majd elhatároztam magamban, hogy nem gondolok többet Emmettre, sőt, az egész Cullen család tehet nekem egy szívességet. Megint az leszek, aki voltam, és azon leszek, hogy minél hamarabb elmenjek ebből az átkozott városból.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.