(Bella szemszöge)


Az eső halk kopogását hallgattam, az ablakpárkányomon ülve. 1 órája ment el, mégis úgy hiányzik! Nem, ezt ki kell vernem a fejemből! Nem érezhetek semmi iránt! Ő túl tökéletes, és sosem fogadna el egy olyan mutánst, mint én.
Valaki megérintette a vállamat.
- Rá gondolsz? – kérdezte anyu és leült velem szembe.
- Kire? – értetlenkedtem. Ő nem tudhatja, hogy én…
- Kicsim, nem vagyok vak! Tetszik neked, és ez nem baj! – mosolygott rám megértően. Ennyire átlátszó volnék?
- Még mindig nem értem mire, és kire gondolsz! Elmagyaráznád? – tetettem az ártatlant, mert nem akartam lebukni.
- Nem tudsz jól hazudni! – csóválta a fejét. Megsimogatta a fejem búbját és otthagyott. Szóval már anyu is tudja, mit érzek. Akkor lehet, hogy ő is? Az nem lehet! Nem, nem és nem!
Sírva ledőltem az ágyamra. Cullenék, sőt még a szüleim is tudják, hogy teljesen bele vagyok esve Edwardba. Most mit tegyek?
Megszületett bennem az elhatározás, de addig gondolkodtam rajta, amíg el nem aludtam.
Álmom Edwardról szólt és egy gyönyörű bronzbarna hajú kisfiúról. Egy pataknál voltunk és a kisgyerek ruhástul belegázolt a vízbe. Mosolyogva figyeltük Edwarddal, közben ő átölelte a derekamat.
- Szeretlek Bella! – fordított szembe magával. Rámosolyogtam.
- Én is! – épp megcsókolt volna, amikor a fiú hangját hallottuk meg.
- Anya! Apa! Nézzétek! – Edward kuncogva engedett el, és emelte fel a kisgyereket.
- Ed, vigyázz azzal a rákkal! Megcsíphet! – mondtam és kivettem a fiam kezéből az állatot.
- Bella drágám, ne feledd el, hogy ő majdnem vámpír! Ugyanolyan sebezhetetlen, mint mi! – kuncogott Edward, és megcsókolt a homlokomon.
A kép kezdett homályosodni, és végül a szobám falát láthattam magam előtt. Kinéztem az ablakon. A nap nem sütött – pont, ahogy Alice megjósolta – így suliba is mehetek. Szuper! Újra találkozhatok Edwarddal, hogy még több ember megtudja, mennyire belé vagyok esve. De ezt nem engedhetem! Nem szólok hozzá, nem érek hozzá és távolságtartó leszek vele. Nem hagyhatom, hogy az érzelmeim átvegyék az irányítást fellettem!
Morcosan mentem a fürdőszobámba átöltözni, és egy kicsit emberibb formába hozni magam.


Mikor leballagtam, anyu javában sürgött-forgott a konyhában.
- Jó reggelt szívem! – mosolygott rám.
- Helló! – motyogtam.
- Arról szeretnék beszélni, amit éjszaka mondtál… - kezdte.
- Éjszaka mondtam? – vágtam közbe.
- Igen, tudod, hogy beszélsz álmodban! Olyan előadásokat szoktál levágni! – kuncogott fel, aztán elkomorodott.
- De a viccet félretéve, állandóan Edward nevét motyogtad. – nézett rám jelentőségteljesen, mire én elpirultam. Létemben eddig, csak egyszer sikerült ilyen hatást kiváltani belőlem, de az akkor volt, amikor elmesélte valakinek, a borsóval való találkozásomat!
- Öhm…
- És azt mondtad, hogy szereted! – megadta azt utolsó döfést is. Megadóan lehajtottam a fejem az asztalra.
- Mit akarsz tudni? – kérdeztem.
- Elsősorban az igazságot – mondta komolyan. - Aztán meg minden mást! – kuncogott fel végül, és megölelt.
- Apa tudja már? – néztem rá reményveszetetten.
- Igen, apa tudja már! – jött be apu a konyhába és homlokon csókolt. – Tulajdonképpen csak azt nem értem, a szomszédok hogyan nem hallották meg, hogy beszélsz álmodban. Még szerintem az Európaiak is értesültek róla, hogy szereted Edwardot! – nevetett fel, anyával együtt.
- De mindenesetre, Edward rendes fiú! Áldásom rátok! – megcsókolta anyát és elment dolgozni. Az én állam meg valahol a padló felé volt. Azért mégsem tartunk ott! Főleg, hogy azt se tudom, hogy mit érez irántam!
- Áldása ránk? Anyu, ő nem szeret! És ezért távolságtartónak kell vele lennem! – susogtam.
- Rosszul gondolod! Én nem tudom, hogy ő mit érez, de nem biztos, hogy ez lenne a legjobb megoldás! – rakta le elém a reggelim. Csöndben fogyasztottam, egyikünk sem szólt egy szót sem.


Az iskolába menet csak rá gondoltam. Már mindenhol csak őt látom. Ez nem normális! Ki kell őt vernem a fejemből!
Kiszálltam a kocsiból. Alice meglátott és egyből felém táncolt. Mögötte a többiek sétáltak.
- Szia, Bella! – ölelt meg, aztán sorban a többiek köszöntek.
- Sziasztok! – köszöntem és próbáltam még véletlenül sem Edward felé nézni, ami elég nehezen ment, mert elém állt és ezt kérdezte:
- Hogy vagy? – ijedten néztem a többiek után, akik az iskola felé tartottak, kettesbe hagyva Edwarddal. Ez így nem lesz jó!
- Jól – motyogtam, és én is elindultam befelé. Könnyedén tartotta velem a lépést.
Nem tudom ki csinálta az órarendeket, de ha egyszer a kezeim közé kerül… Minden órám Edwarddal volt! Minden egyes órán mellette ültem! Ki volt az, az elvetemült?! Én Alicere gyanakszom, de végülis mindegy. Úgyis ma megyünk vásárolni, akkor majd kifaggatom.
Bár meg kell, valljam, közel sem volt rossz a közelében ülni, sőt… felemelő érzés, de nem szabad elragadtatnom magam!


Elérkezett az ebédidő. Most már nem egyedül ültem, de így is ugyanolyan pokoli volt, mint eddig. ,,Véletlenül” Edward mellé kerültem. Tudtam, hogy Alice keze van a dologban. Most már kezdtem úgy érezni, hogy inkább én látok jövőbe, mint ő. Viszont arra nem számított, hogy az utolsó órán eljátszom a beteget, ezért hazaküldtek. Magamban jót kuncogtam, hogy kicseleztem barátnőmet, de amikor megláttam bosszús arcát, azt kívántam, hogy inkább Edward mellett maradtam volna. Ez így nem igaz, mert mindenhogy Edward közelében lennék, de nem szabad!
- Miért játszottad el, hogy beteg vagy? – állt elém csípőre tett kézzel. Megrántottam a vállam.
- Mert untam az órát, és egyszer én is hiányozhatok. – válaszoltam lazán. Legalábbis próbáltam annak tűnni.
- Biztos? – húzta fel az egyik szemöldökét. Sosem összpontosítottam még így, hogy elhiggye a hazugságot.
- Biztos – mondtam. Nem hiszem, hogy meggyőztem, mert ezt súgta a fülembe.
- Bármennyire próbálod taszítani, úgyse sikerül.– azzal továbbment. Butikról, butikra jártunk és be kell vallanom – titokban – egész jól éreztem magam. Jobban megismerhettem Esmét és Rosaliet is. De azt elmondtam barátnőmnek, hogy soha többé nem rángat el vásárolni. Alice csak sejtelmesen elmosolyodott és hevesen bólogatni kezdett.


Visszafelé a kocsiban nagyon jól szórakoztunk. Olyannyira, hogy teljesen elfelejtettem, hogy a Cullen család férfitagjai is ott vannak nálunk, ezért nagy meglepetés volt, amikor az előszobában beleütköztem Edwardba. Szó szerint, ugyanis el kellett kapnia, nehogy közelebbről megismerkedjek a földdel. Belenéztem a szemébe és éreztem, hogy az ellenállásom fokozatosan elvész. Tőlem akár meg is ölhetne, csak ne engedjen el. Nem tudom mióta voltunk így, de kezdett kicsit zavaró lenni Emmett és a többiek kuncogása.
Megköszörültem a torkomat
- Köszönöm – mondtam kimérten. Szemlátomást meglepődött, de elengedett. Biccentett egyet, majd távozott. Szomorúan és vágyakozva néztem utána. Azt akartam, hogy visszajöjjön, ugyanakkor tudtam, ezt nem szabad remélnem. Örökre elhidegítettem magamtól, és ez ellen nem tudok semmit se tenni.
- Bella, beszélnünk kell… négyszemközt! – szólt egy hang a hátam mögül. Megfordultam és Jaspert pillantottam meg.
Az erdőben sétáltunk és vártam, hogy megszólaljon.
- Nagyon bonyolultak az érzéseid, már amennyit engeded, hogy érezzek! – mosolyodott el. Visszamosolyogtam.
- Tudom, hogy szerelmes vagy Edwardba, szóval ezt ne is tagadd! De lenne egy kérdésem: miért vagy vele távolságtartó? – fordult érdeklődve felém.
- Jó, nem tagadom az érzéseimet! De ő nem szeret! És én nem akarok egy szerelmes kis tininek tűnni! Nem akarok rohanni utána! Nem akarom, hogy lenézzen és megalázzon! – keltem ki magamból. Jasper csak megcsóválta a fejét.
- Teljesen rosszul látod a helyzetet! Edward sosem tenne ilyet! Gondolkozz el ezen! A titkok mindig kiderülnek! – azzal visszafordult, én meg bevetettem magam az erdőbe.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.