Költözni nekem az egyik legunalmasabb dolog. Minden várost egyformának látok, és mint már mondtam, mindenütt idegennek érzem magam. Az utazásokból csak egy-egy futó kép maradt meg bennem, ezekre mindig emlékezni fogok, de nem nagyon tudom, hogy mit kezdhetnék velük.
Akárhová csak megyek a családommal, mindig megbámulnak minket és mindenki oda van értünk. Úgy érzem magam, mint egy kirakatban.
Meg az a sok gondolat, mely a fejükben játszódik le mindig, hogy milyen szépek, de mégis milyen furcsák és sejtelmesek vagyunk. Ha az ember már vagy száz éve vámpír egy idő után megunja ezeket. Igaz csak én tudok olvasni mások gondolataiban, de azért a többiek se vakok. Az emberek arcáról oly könnyű olvasni akárcsak egy nyitott könyvből. Minden egyes kis mozdulatuk, arcvonásuk jelzi, hogy éppen mi játszódik le bennük. Frusztráló, néha mégis hasznos.
Csak a holdfényt sütött be az amúgy kivilágítatlan szobámba. A holdfény, mely eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Szerencsére én attól vámpírlátásomnak köszönhetően mindent láttam.
A hold piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és csak az volt az egyetlen, amit még elviseltem, mert csak ez hasonlított lelkemnek világához. Lelkemhez. Milyen furcsa egy szó. A számra sem vehetném, hiszen nem érdemlem meg. Nekem nincs is olyan.
Most éppen pakolok az én idegesítően imádnivaló húgom, Alice utasítására. Ugyanis volt egy látomása miszerint egy új házba költözünk. Mondanom se kell, hogy mennyire örültem neki, akárcsak Rose. De azért ő is kontrolálhatná magát néha.
Bár, hogy most így belegondolok, lehet jót fog tenni egy kis környezetváltozás. Hiszen vannak helyek, amelyek szinte várnak ránk valahol, mint ismeretlen szeretők, és amikor - ha egyáltalán - rájuk bukkanunk, azonnal és megkérdőjelezhetetlenül tudjuk, hogy ők az igaziak. Ilyen érzés kavarodik most bennem is.
Ezt most komolyan én mondtam? Alice túl nagy hatással van rám. Főleg a gondolatai. Most épp az jár a fejecskéjében, hogy megtalálja az „álomházat” amit kinézett magának.
Jó őt boldognak látni és persze a családomat. Ők mind egy pár, csak én vagyok egyedül. De ez nem is baj. Nem kell nekem senki se. Eddig is megvoltam egyedül és ezután is így lesz. Még emberkoromban is magányos típus voltam, nem hiszem, hogy ez pont most fog majd megváltozni.
Magamban élő, furcsa gyerek voltam. Kifelé megneveltek, s ez által sokszor becsaptam a környezetemet, kik kedves buzgósággal fáradtak azon, hogy eloszlassák magányomat, s nevettetésemre sokféle mókát kieszeltek. Nevettem nekik, szorgalmasan és udvariasan, de belül egészen egyébre gondoltam, és nem figyeltem rájuk. Éltem a magam külön belső életét, s mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, lassan megnőtt ez a bennem lakó élet, széles lett és nagy, mint egy fekete vadaskert, és fallal zárta el tőlem azokat, akikkel együtt éltem.
Egy része az óta leomlott családom körül, de ugyanúgy érzem szorítását. De annyira ez nem is rossz. Megszoktam és ez nekem pont jó így, ahogy van.
Nem sok mindent viszek magammal, hiszen Alice-t ismerve úgyis összevásárolja majd a legmodernebb technikai cuccokat, bútorokat és persze, amire vagy egy csomó szabálya van, a ruháim. Sohasem engedi meg, hogy ugyanazt a ruhát felvegyem akár kétszer is. Mindig azt mondja, hogy az nem elegáns. De könyörgöm, az emberek is felveszik kétszer, sőt többször is. Nem értem, de őt már csak így kell szeretni. Azt hiszem ettől a kis „gondjától” eltekintve ő áll a legközelebb hozzám a testvéreim közül. Neki mindig mindent elmondhattam. Mondhatni a bizalmasom volt, mindig tudja, hogy mi zajlik le bennem.
Szóval, nem viszek sok dolgot, egyedül, amihez ragaszkodom, azok a cd-im és a két autóm.
-Megtaláltam! Ez az! Tudtam, hogy meg lesz hisz láttam előre – örvendezett húgom gondolatban. – Edward hallottad? Mondtam, hogy meglesz. – Alice már csak ilyen.
-Gyertek gyorsan! Megvan a ház! – néha rosszabb, mint egy gumilabda úgy tud pattogni.
Mivel megint családi ülést tartunk ezért én is elindultam az ebédlő felé. Carlisle is már hazaért a korházból. Láttam a gondolatain keresztül, hogy nehéz neki ott hagyni a munkáját. Viszont mindig is szeretett új helyeken dolgozni és szerintem neki mindegy, hogy hol csinálja csak az a fő, hogy azt csinálja, amit szeret.
Jó magam is elvégeztem egy párszor az orvosi egyetemet, de csak akkor praktizáltam mikor nagyon nagy szükség volt rá a korházakban.
Mire leértem addigra már mindenki az asztal körül ült a megszokott helyén.
-Beszéltem a ház tulajdonosával és vár minket holnap után a háznál.
-Alice biztos vagy te ebben? – hiába, Rosalie sohasem változik. Mindig is makacs volt és az is marad. Persze nem ez az egyetlen jellemző tulajdonsága e mellett ott van még a hiúsága. Néha azzal néha ezzel akaszt ki mindenkit. De ezt már megszoktuk az évek során.
-Igen, száz százalékig biztos vagyok. Már a jegyeket is elintéztem és indulhatunk is, ha becsomagoltatok. – mosolygott kishúgom.
-Akkor egy órán belül mindenki legyen lent a nappaliban és indulunk. Addig elintézem a kocsik szállíttatását. – mondta Esme anyai hangon, majd mindenki a saját dolgára ment.
Mivel én már végeztem a pakolással, ezért elmentem vadászni. Nincs baj az önkontrolommal, de azért nem árt az óvatosság. Már vagy egy hete nem vadásztam és nem szeretnék megtámadni senkit sem a repülőn. Ha nyilvánosan megtámadnánk valakit, akkor annak komoly következményei lennének. Mint például a Volturi.
A szobám ablakából ugrottam ki és vetettem magam az erdőbe. A futás mindig is felszabadított, olyankor azt éreztem, hogy a fal, amit magam köré építettem a saját védelmemből leomlik, és újra szabad vagyok. Nem kell vigyáznom, nem kell óvatoskodnom.
Amikor vadászok elengedem magam és csak az ösztöneimre hagyatkozom. Olyan, mintha kívülről figyelném magamat és egy filmet néznék, amiben én vagyok a főszereplő, aki megöli a szegény állatokat. De ez még mindig jobb annál, ha embert ölnék. Senki sem tehet arról a családunkban, hogy ilyen lett. Carlisle csak meg akart menteni minket.
Miután levadásztam két hegyi oroszlánt és három hím szarvast jóllakottan ugrottam be a szobám ablakán és egy ideges pofival találtam szembe magam. Na ná, hogy Alice. Mérges, mert késtem három percet.
-Nyugi Alice ne kapd fel a vizet hisz csak három perc és még nincs itt a világ vége. – az arca meg se rezzent. Pedig a legszebb mosolyomat vettem elő, amit nem igen szoktam. – Az örök időkig ráérünk. – emeltem fel a kezem védekező leg, mivel nem nagyon tetszett nekem ez az arc.
-Nem igaz, hogy nem tudod betartani a határidőt, ha egyszer azt mondta Esme, hogy egy óra, akkor az annyi. Néha rosszabb vagy, mint Emmett. Mindegy, inkább hozzad a cuccod és induljunk. – adta ki a parancsot.
A hangulatváltozásai eléggé furák mostanában. Elhiszem, hogy aggódik a miatt az árny vagy szellem - ahogyan Em hívja azt a valamit - ami a látomásában volt. De régebben sosem csinált ilyet, igaz a pontosság nála szent dolog. De ő is nagyon jól tudja, hogy ha vadászok, akkor nem nézem az időt és láthatta is előre.
-Ne haragudj rám Alice, legközelebb pontos leszek. - Öleltem meg pöttöm húgomat. Mérges arca egyből kisimult és mosolya újra az arcán táncolt. Sokkal jobban szerettem ezt az Alice-t.
Ölelésünk befejeztével egyből elviharzott, én, pedig ahogy kérte, a dobozokat gyorsan levittem a kocsikba. Nem sok cuccom volt, amik voltak is, másodpercek alatt a kocsiban hevertek.
-Akkor a repülőtéren találkozunk. – mondta Carlisle és beszállt a fekete Mercedesbe, Esme mellé.
-Csak aztán óvatosan. Emmett bácsi rajtatok tartja a szemét. – terült hatalmas nagy vigyor testvérünk arcára, kezével pedig mutogatni kezdett. – Rose bébi, indulhatsz. – fütyült egyet, majd beleugrott a piros BMW-be, melyben utazni fognak. Rose csak mosolyogva csóválta fejét, majd egyből a gázra taposott.
Én Alice-szel és Jasper-rel mentem a szürke Volvómban.
A repülőtérig mindenki csendbe burkolódzott. Csak Alice gondolatai kiabáltak az új házról és hogy milyen jó lesz ott nekünk.
Mire odaértünk már kezdett alkonyodni. A kocsikat letettük a megbeszélt helyre, hogy aztán onnan el tudják szállítani Forks-ba.
Nem kellet sokat várnunk és a gép már indult is az új otthonunk felé…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó