Viszonylag elég hamar találtam egy barátságos külsejű kávéházat. Meg se álltam, hogy megnézzem mi a neve ennek a helynek, csak besétáltam.

Nem csodálkoztam, hogy mindenki megbámul, már volt időm megszokni.

Odasétáltam a bárpulthoz, és leültem az egyik előtte lévő székre.

Ahogy meglátta a pincérfiú, hogy leültem oda jött hozzám.

– Szia. Mit hozhatok? – kérdezte, és az arcára erőltetett egy mosolyt. Látszott, hogy nincs valami jó kedve.

– Egyenlőre egy kólát.

Nem volt jobb ötletem, meg úgyse iszom, de ahhoz hogy itt legyek, valamit rendelnem kellett.

Majd hátrafordultam, hogy jobban megnézzem ezt a helyet.

Az egyik sarokban fekete bőrkanapék voltak, középen egy kis dohányzó asztallal, míg máshol fekete párnázott székek kis asztalokkal. Majd a másik sarokban a bárpult, bárszékekkel. A kávézó alap színe világos zöld volt. A falon különböző képekkel, reklámplakátokkal. A hátérben meg halkam szólt a rádió.

Kelleme volt az összhatása, és ahogy elnéztem volt jó pá ember, akivel el lehet majd beszélgetnem.

–Tessék a kóla. Hozhatok bele jeget? – rakta le elém a rendelt innivalót majd megállt előttem a válaszomra várva.

Most, hogy szemügyre vettem, jól nézett ki. Körülbelül huszonkettő éves lehet. Barna haja a kor divatjának megfelelően levágva és felzselézve van. Sötétbarna szemei alatt látszott, hogy már jó pár apja nem pihente ki magát. Halványrózsaszín ajkai mozogni kezdtek így abbahagytam a tanulmányozását és ismét rá figyeltem.

– Bocsánat, elbambultam. Mondtál valamit az előbb? – néztem rá kedvesen és mivel egy vámpírnak nehéz ellenállni visszamosolygott rám.

– Csak azt, hogy akkor kell e jég, vagy sem?

– Köszi, nem kérek jeget.

– És mi járatban errefelé? Még egyszer sem láttalak itt. – kérdezte és hálás voltam neki, hogy legalább egy kicsit eltereli a zűrös gondolataimat.

– Egy tárgyalás miatt vagyok itt. – mondtam volna tovább is,hogy én vagyok bírónő, de aztán hírtelen eszembe jutott, hogy kinézek vagy 20 évesnek és ennyi idősen az emberek nem szoktak bírónők lenni, úgyhogy mondom azt inkább, hogy tanuló vagyok. – Tudod jogot tanulok és van egy két bennfentes ismerősöm így elég sokat járok ilyen tárgyalásokra.

– Ohh, és legalább izgalmas? Volt bunyó, vagy valami? – kérdezte, és cinkosan rám mosolygott.

– Hát szétverték egymást a vádlottak, nem is kicsit, épphogy ki tudtam szabadulni – alig bírtam ki röhögés nélkül, de sikerült visszatartanom magam. Az a fej amit vágott, hát ez oltári, ha másért nem ezért megérte bejönnöm ide, hogy végre nevessek egy jót.

– Hát, akkor még jó, hogy ki tudtál szabadulni onnan.

Ohh. Hát ha tudná, hogy mi vagyok én, nem féltene ő engem. Sőt. Futva menekülne előlem. – Ezen egy jót kuncogtam magamban, majd úgy gondoltam, ideje elmondani az igazságot.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de a tárgyaláson nem volt se bunyó, se semmi. Egy szimpla tárgyalás volt, semmi több.

– Kár – mondta és az arcán megjelent egy szomorú mosoly, de nem tartott sokáig, mert ismét szólásra nyitotta a száját. – Attól még igazán mesélhetnél róla, mármint, hogy mi volt a tárgyalás témája stb., tudod elég uncsi itt lenni, és még csak nemrég kezdődött el a műszakom.

Hát, végül is nem azért jöttem, hogy megtudjak valami infót? De. Ez a srác, meg biztosan tud valamit.

Ezzel az elhatározással nekiálltam beszélni, és nagy körvonalakban elmeséltem az egész sztorit, de persze úgy mintha én csak egy kívülálló lettem volna, és nem pont a bírónő.

– Tudsz valami információt, ami segítene a tárgyaláson? Tudod nem ártana egy jó pont a bírónál. – kérdeztem, és egy angyali mosolyt varázsoltam a számra, olyat aminek egy ember nem nagyon tud ellenállni.

– Ami azt illeti, van egy két dolog, amit talán jobb ha tudsz.

– Nagyszerű. Kíváncsian várom. – mondtam lágy hangon, és láttam, hogy szegény pasinak mindjárt kiguvvadnak a szemei. Ezen egy újabbat mosolyogtam. Legalább bevált a célom.

– Tudod, Patricia Palmer.. Hogy is fogalmazzak szépen? Na szóval elég könnyen kapható bármire. Nem úgy értem mint egy rablás, vagy betörés. Minden este bulizik, pedig már nem tizenéves, és minden reggel más ágyában ébred. És ez nem csak azóta van így, hogy elvált volna. Mióta ismerem – az ismerem szónál idézőjeleket mutatott a kezével – azóta ilyen, ennek már vagy hat éve.

A tárgyaláson egy megszeppent nőnek tűnt, aki szomorú amiatt, hogy a férje megcsalta. De az, hogy egy ilyen ember legyen, álmomban sem gondoltam volna – na jó, ez egy kicsit furán hangzik, mivel mi vámpírok nem alszunk, de így szól a mondás.

Aztán mesélt még pár érdekes dolgot Patriciáról, de sajnos Danielről nem tudott semmit. Na de azért most már sokkal okosabb vagyok mint a tárgyaláson. Hálás voltam érte ennek a pincér fiúnak, és csak most jutott eszembe, hogy még a nevét se tudom.

Megvártam , míg kiszolgálja az előbb rendelt embereket, majd mikor visszajött mosolyogva odafordultam hozzá.

– Még be sem mutatkoztam, Bella Cullen vagyok. – mondtam majd felé nyujtottam a jobb kezem, amit ő készségesen elfogadott.

– Én meg Tomas Halding. – mondta, és közben megrázta a kezem
.
Az arcát figyeltem, de meg se rebbent a jéghideg érintésemre. Majd elengedte a kezem, és visszament a pult mögé, és így folytattuk a beszélgetést.

– Fázol? – kérdezte, és mindent árható tekintettel nézett rám, de én csak bájosan mosolyogtam rá és megráztam a fejem – pedig a bőröd jéghideg volt.

– Hát, tudod most akkor megosztok veled egy nagy titkot. – kezdtem el, és egy csibészes mosolyt küldtem felé. – Én hidegvérű vagyok. Tudod, mint a hüllők. – mondtam, majd arckifejezése változását látva, mikor leesett neki, hogy csak elvicceltem az egészet, hatalmas nevetésben törtem ki.

Az egész kávéházat betöltötte a csilingelő nevetésem, és hallottam ahogy az emberek felém fordulnak, de ez most engem a legkevésbé sem érdekel. Jól esett nevetni. Még egy napja sem vagyok itt, de ez az idő a családom nélkül, olyan volt, mintha egy hónapja itt lennék már, vagy inkább még több ideje.

Istenkém, a családom. Ahogy mindezek végére értem, rögtön abbahagytam a nevetést. Hogy nevetgélhetek én itt, miközben azt se tudom, hogy mi van a családommal?

A szívem helyén, éreztem, hogy valami nincs rendben. Hisz hogy is lehetne? Lehet, hogy soha többé nem látom azokat akiket szeretek, én meg itt nevetgélek. Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Éreztem, hogy rázkódik a testem, de nem jöttek könnyek a szememből. Már nem volt furcsa, hogy még sírni se tudok rendesen, megszoktam. De most igazán jól jött volna. Éreztem egy meleg érintést a karomon, ami próbált vigasztalni. Ez egy kicsit kizökkentett a gondolataimból.

– Bella? Bella, mi a baj? Hallasz, Bella mi történt? – kérdezgetett, és közben rádöbbentem, hogy a keze simogatja a karom, már nem is a pult mögött állt, hanem ott mellettem.

Jól esett. Nem is tudom mikor beszélgettem utoljára emberrel, csak azért hogy megtudjak valamit, vagy szimplán mert kedvem lett volna hozzá. Általában az emberekkel folytatott beszélgetésem, mindössze a látszat fenntartásáról szólt.

Felnéztem rá, és láttam az arcára kiült értetlenséget, a szemeiben az aggodalmat. Jól esett. Nem is ismerjük egymást, és mégis milyen közvetett. Megkedveltem Tomast.

Arra, amit most tettem, nem tudom, hogy mi vezetett rá, csak szimplán kellett valaki, aki most mellettem van.

Közelebb hajoltam hozzá, és a nyakába borultam, és ott folytattam a sírást. Éreztem, hogy habozik egy kicsit, de végül is nekiállta simogatni a hátam.

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, nem lehetett sok idő, úgy öt perc, majd elhúzódtam tőle, és bocsánatkérő szemekkel néztem rá.

– Bocsánat. – mondtam, majd elfordultam tőle a bárpult felé, és lehajtottam a fejem.

Nem tudom, hogy mi van velem. Én nem vagyok ilyen, aki egy szinte idegen karjaiba borul, és zokog ott. Fogalmam sincs, mi vezetett erre rá engem, de akármi is az oka, az csak is ez a furcsa hely miatt lehet. Ez az egész világ. Minden túl furcsa. Pont egy olyan emberrel találkozok, aki olyan információkat tud, amik nekem most kellenek. Mennyi ember él ebben a városban? És én pont egy olyat fogok ki, aki rengeteg fontos információval szolgálhat nekem. Ráadásul a viselkedésem is. Ez mint több mint véletlen. És miért pont a 21. századba jöttem vissza? Szerintem ez se lehet véletlen. Tudom mi kell most nekem, egy laptop internet kapcsolattal. Csak tudnám honnan szerzem most ezeket meg, hiszen este van már, és nyilvános helyeken nem lehet azt csinálni amit szeretnék. Hírtelen egy hang szakított ki a gondolatmenetemből.

– Héjj, én nem haragszom. Mi okom enne rá? Mindenkinek vannak gyengébb percei. – mondta, és egy kedves mosolyt küldött felém.

– Tudod, én nem szoktam ilyen lenni.

– Fel a fejjel kislány. – mondta, majd a kezével felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek – Mi a baj? – kérdezte, és hírtelen elkapta a kezét az államról. Gondolom, most jutott el a tudatáig, hogy mit is csinált az előbb. – Persze, ha nem akarod elmondani megértem, hisz szinte egy idegen vagyok.

Mit mondhatnék neki? Bocs, de vámpír vagyok, több ezer éve élek és eljött a világvége, nekem meg egy próbán kell kiállnom, amin be kell bizonyítanom, hogy megérdemlem a boldog véget? Ja, és ha mind ez nem sikerül, lehet hogy soha többé nem láthatom a családom? Hát azt hiszem, komplett idiótának nézni, sőt elküldene egy elmegyógyintézetbe. Nem mintha most nem lenne jobb dolgom is.

– Hiányzik a családom, a barátaim, a régi életem, minden ami az előtt volt, hogy ide kerültem. És tudod mi a legrosszabb? Az, hogy oda, ahonnan jöttem, tudom, hogy soha nem mehetek már vissza, és semmi nem lesz ugyanolyan ez után.

Nem tudom, mennyit értet meg ebből, elég zavaros lehetett, de nem akartam hazudni, és ennél többet nem mondhattam el.

Eddig azt hitte, egy jogászhallgató vagyok, aki itt van a városban egy tárgyalás miatt. HAH. Bárcsak ennyi lenne az egész. De nem ez ennél sokkal de sokkal bonyolultabb.

– Mégis miért ne lehetne minden olyan, mint ezelőtt volt? Hisz nem jött el még a világ vége. – próbált győzködni, de nem is tudja, mennyire mellé talált ezzel a világ véges dologgal.

– Nézd. Én nem akarlak se megbántani, se semmi, nagyon megkedveltelek téged, de erről én nem mondhatok többet. A te érdekedben is. És ha most nem haragszol, támadt egy ötletem, hogy hogyan jöhetnék rá, pár dologra amit eddig nem sikerült megfejtenem. Úgyhogy most megyek, mert valahonnan keresnem kell egy laptopot internettel, mivel amit szeretnék csinálni, nem épp lenne előnyös, ha nyilvános helyen történne. Ha vége a tárgyalásnak, megpróbálok visszajönni még ide, és elbúcsúzni tőled. Tényleg ne haragudj rám, de ez most élet-halálkérdése. Köszönöm a segítséged, nagyon hálás vagyok érte.

– Várj, nekem van egy laptopom és szívesen odaadnám neked.

– Nem szeretnélek belekeverni ebbe. Ígérem, ha csak egy órám is lesz, ami szabad, visszajövök ide. Most pedig szia, és jó éjszakát. – majd elindultam integetve a kijárat felé.

– Szia. – köszönt el ő is, majd csak a hűlt helyemet láthatta, mert nagyon gyorsan eltűntem onnan,hogy minél hamarabb elkezdhessem a tervemet.

Amilyen gyorsan csak tudtam úgy menni, hogy ne keltsek feltűnést elindultam keresni egy elektronikai boltot, és abban reménykedtem, minél hamarabb találok egy ilyen boltot.

Hirtelen megpillantottam egy kivilágított nagy hipermarketet. Nagyon megörültem neki, és elindultam arra felé. Szerencsére nyitva volt, így gyorsan besuhantam az elektromos ajtón, majd csak ez után döbbentem rá, hogy nincs pénzem. Már csak ez hiányozott. Most aztán mihez kezdjek? Lefagyva álltam a bejáratnál, majd hirtelen megéreztem valamit, ami a jobb farmer zsebemet nyomja. Kíváncsian nyúltam érte, hogy vajon mi lehet benne, mert abban biztos vagyok, hogy az előbb, még üres volt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.