A földalatti helyiség sötét és poros volt. Amolyan vámpír stílusú. Ki is hitte volna, hogy épp egy rakat vámpír lakik ebben a koszos, de arannyal és ezüsttel borított helyiségben. 137 éve hagytam el Edwardot. Egy napig sem bántam meg döntésem, mert olyannal lehetek, akit ténylegesen szeretek. Bár Edward ezt nem tudja mégis Jasper a világom közepe, az univerzumom csúcspontja.
A szobámból haladtam Aro szobája felé. Ám valamit észrevettem.
Halálos csend.
Egy árva, halk suttogás sem hallható az idegen vámpírok szagával teli folyosón. Veszettül lassú léptekkel haladtam az arannyal bevont ajtó felé. Néha idegesen elsöpörtem a szemembe hulló barna hajtincseket. A szag erődösödött, ahogy arrafele lépkedtem. A falon képek sokasága sorakozott. Fájó szívvel néztem Aro, Carlisle-lal készült közös képét. Jó párszor eszembe jutott régi családom fájó emléke. Örömmel töltött el a tudat, hogy most már boldogok lehetnek. Sajnáltam Alice-t, sajnáltam Edwardot, de, gondolom, 132 év után, már csak beletörődtek.
Beléptem az ajtón.
Aro bársonynak látszó székében ült, Félix és Jane mellette, míg Demetri és John a vámpírok maradványait szedte össze. Csupán a magas sarkúm adott ki kopogó hangot, azon kívül senki egy szót sem szólt.
Síri csend volt.
- Aro – köszöntem udvariasan. Melegen rám mosolygott.
- Üdvözöllek kedvesem… – Bár annak idején, Edward úgy festette le a Volturit, mintha maga a hatalom lenne. Ez a név csupán azt jelenti, hogy nem egy emberként uralkodsz, hanem egy hatalmas család vesz körül, akik ráadásul szeretnek. Oké, Jane kivételével. Aro lányaként tisztel, a többiek, pedig testvérként, Jasper kivételével.
- Jasper? – kérdeztem Arotól. – Nem láttad? Már fél órája őt keresem.
- De, láttam. Mindjárt itt lesz, csak van egy kis elintézni valója. – sejtelmesen elmosolyodott.
- Emlegetett szamár! – kiáltott Jane. Felmordultam.
Jazz, - a haja mintha csak csillogott volna – jött felénk. Mosolyogva integettem neki.
- Hééé, már fél órája kereslek! – pirítottam rá nevetve.
Mikor odaért hozzám egy szót sem szólt. A derekamat átölelve magához húzott. Olyan jól esett erős karjai között lennem. Bizsergett minden porcikám, ahol hozzám ért. A hajába túrtam, de a szememet nem szakítottam el az övétől. Beleszippantottam ingje gallérjába, s beszívtam mámorító illatát. Nem telt el nap úgy, hogy ezt meg nem tettem volna, mégis mindig úgy éreztem, mikor hozzám ér elolvadnak a csontjaim.
Keze a gerincemet simogatta, de még mindig nem szólt semmit. Még szorosabban hozzá préselődtem. Imádtam közösen eltöltött perceinket, imádtam mindent, ami vele volt kapcsolatos. De legfőképp azt szerettem, hogy mindig ott állt mellettem.
Rossz volt Alice-re gondolni, rossz volt Edwardra gondolni. Az utóbbira már rég úgy gondolok, mintha egy jó testvér lenne. Rájöttem kit szeretek.
Percekig kutattunk egymás szemében, s boldogan nyugtáztuk, az érzések nem csillapodtak. Sőt, a vágy, hogy mindennél gyorsabban, és minél hamarabb a lehető legközelebb legyek hozzá erősödött.
Mikor már meguntam ezt megszólaltam:
- Lehet, hogy te ezt élvezed, de kérhetek valamit? – kérdeztem mézes-mázos hangon.
- Bármit! – bólogatott.
- Csókolj meg végre! – mondtam, majd kacéran elmosolyodtam.
- Kérésed számomra parancs. – mondta és édes ajkát az enyémre nyomta. Durva volt, mégis lágy. Meleg és romantikus. Mindig felemelő érzés volt Jasperrel csókolózni. Olyan volt, mintha megnyíltak volna előttem a mennyország kapui.
Van egy világ, ami csak a miénk. Senki se veszi el tőlünk. Mert mi így vagyunk tökéletesek… Egy halk köhintés ébresztett fel minket egyre inkább vaduló csókunkból.
- Gyerekek! Szobára! – kiáltott nevetve Demetri. Kissé zavartan néztem körbe. Igazából, mikor bejöttem csupán egy pillantást pazaroltam a helyiségre. Csak azt akartam megtudni, hogy Jazz itt van-e. Nem is nagyon néztem körbe. Aro-t, Jane-t , John-t és Demetri-t láttam. Arról fogalmam sem volt, hogy Alec, Lucy, Heidi és Marie is itt vannak. Pedig Lucy töltötte be most már a legjobb barátnő szerepét. Küldtem egy gyors vigyort Lucy felé. Visszamosolygott.
- Elmentem melletted. – mondta miközben letáncolt mellém. – Úgy el voltál merülve, hogy észre se vetted. Én meg… khm… nem akartalak khm… zavarni titeket. – Demetri arcáról nem lehetett letörölni a kaján vigyort. Később Alec is csatlakozott hozzá és együtt nevettek. Ugyan Alec, Jane testvére volt, mégis olyan érzés volt, mintha nem is az ő testvére lenne, hanem Demetrié. Annyira egyszerre forog az agyuk. Ugyanazok a viccek és történetek jutnak az eszükbe, hasonló ízlésük van – civil ruhában és autóban egyaránt, hogy itt már-már sziámi ikreknek hívják őket. Csakhogy Demetri legalább két fejjel magasabb Alecnél. Jane Volturival a kapcsolatom inkább olyan „utállak, de nagyon” kapcsolat volt. Marie és Heidi a „Volturis plázacicák” voltak, míg Lucy, - aki köztudottan szerelmes Alecba, csak ő nem veszi észre… – egy visszahúzódó kedves, okos és értelmes lány volt. Aro-t apámnak tekintem, mert ő változtatott át, és megadta az esélyt az új életre… Edward sosem akarta megadni azt, amit valójában akartam. Nem bántam meg, hogy nem ő tette meg. Itt van egy családom. Szeretem őket. Ők jelentik nekem a békét, nyugalmat, szeretetet és legfőként azt, hogy jelentek nekik valamit. Nem utolsó sorban pedig azt, hogy igazi családban vagyok.
Köszönöm nektek,
Hogy a szerelmemmel lehetek,
Köszönöm nektek,
Hogy családtag lehetek,
Köszönöm nektek,
Hogy megadtátok az esélyt egy új és boldog életre,
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó