(Bella szemszöge)


Reggel boldog mosollyal keltem ki az ágyamból. Fél éve nem aludtam ilyen jól. Mintha a rossz álmaimat valami elkergette volna. A szekrényem felé vettem az irányt, amikor ismerős illat csapta meg az orromat. Megmerevedtem. Ez nem lehet! Ő nem járhatott itt! Körbeszagoltam az egész szobát és megállapítottam, hogy az ágyamnál a legerősebb az illata.
Lefutottam a nappaliba, ahol anyu újságot olvasott a kanapén ülve.
- Jó reggelt szívem! – nézett fel rám.
- Anyu, járt éjszaka a szobámban Edward? – kérdeztem szinte hisztérikusan.
- Kicsim, ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni! – áll fel, és lassan közelebb jött hozzám.
- Mondd már! – ültem le és ingerülten néztem rá.
- Csak kíváncsi volt, hogy épségben hazaértél-e, ezért beengedtem a szobádba, hogy saját szemével lássa, jól vagy – mentegetőzött ijedten. Valószínűleg ő még fel sem fogta, hogy mi a problémám.
- Anya, én beszélek álmomban! Érted? Beszélek álmomban! Bármit hallhatott! – vágtattam ki a konyhába. Anyu utánam jött.
- Tudom, drágám, és sajnálom! Ezentúl ez nem fog előfordulni! – felsóhajtottam.
- Ajánlom is! – eddig lehajtva volt a fejem, de most bátortalanul felemeltem. – És… mit mondtam… az éjszaka? – csuklott el a hangom. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul, és elpirulok. Anya szélesen elmosolyodott.
- Semmi különöset – egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta. – Csak az ő nevét motyogtad és azt, hogy ne hagyjon el! – kuncogott fel, mire én kikerekedett szemekkel néztem rá. Edward tud az érzésemről. Azt, hogy szerelmes vagyok belé. A megállapításom utáni első gondolatom nagyon gyerekes volt. Azon tépelődtem vajon hova bújhatnék el! De aztán arra jutottam, az lenne a legjobb, ha megnyílna alattam a föld. Azzal mindenkinek egy szívességet tennék.
- Jaj, kicsim, ne légy zavarban! Azt még nem mondtam, hogy ő mit suttogott neked! – vezettet vissza a nappaliba és leültetett a kanapéra.
- Sosem hagylak el! Mindig itt leszek veled! – mondta Edward hangján. A szívem hevesebben kezdett verni, és anyu aggódva guggolt le elém.
- Bella, mondd jól vagy? Kincsem? – simogatta meg az arcom.
- Igen, azt hiszem, jól vagyok, de… biztos ezt mondta? Nem lehet, hogy rosszul hallottad? – kérdeztem reménykedve. Anyu felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- A vámpíroknak tökéletese a hallásuk. De most inkább magadra hagylak! – azzal már ott sem volt. Kinéztem az ablakon. Két madár ült a közeli fa ágán, szorosan egymás mellett. Boldognak tűntek, mert tudták, ők ott vannak egymásnak. Olyan jó nekik… Állj le Bella! A madaraktól irigyled a boldogságot? Ennyire elvette az eszemet a szerelem? – kínomban felnevettem és elindultam felöltözni. Anyu a szekrényem előtt állt, és színesebbnél színesebb ruhákat dobált ki belőle az ágyra.
- Anyu, mégis mit csinálsz? – dőltem neki a szekrénynek.
- Kiválasztom, hogy mit vegyél fel a suliba – odament az ágyamhoz, és felmutatott egy szűk farmert és egy eléggé mélyen dekoltált pólót. – Na, mit szólsz?
- Ezeket nem veszem fel! – előkotortam egy pulcsit és egy rendes farmert, majd bementem a fürdőbe. Nem sokáig vacakoltam, felvettem a ruháimat és megmostam az arcom. Sminkelni sosem szoktam, feleslegesnek tartom. Kiléptem a fürdőből és anyu kérlelő arcával találtam magam szemben.
- Bella! Kérlek, öltözz át azokba! – mutatott az ágyamra.
- Anyu, miért csinálod ezt? Tudod jól, hogy nem érzem jól magam azokban a ruhákban! – úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves kislány, aki rá akarja venni valamire az anyukáját. A legrosszabb az egészben, hogy így is éreztem magam.
- Kicsim, ez mind a te érdekedben történik! – jött közelebb. Felvontam a szemöldököm.
- Sajnálom, de többet nem mondhatok! – majd elment. Na jó, játszani én is tudok! Direkt nem vettem fel azokat, amiket ő kiválasztott, sőt még egy vastag, bő pulcsit is felhúztam. Lementem a lépcsőn, közben elégedetten mosolyogtam. Anyu megcsóválta fejét.
- Szép napot! – köszöntem, és boldog vigyorral mentem ki a garázsba. Tudtam, hogy anya ezt nem fogja annyiba hagyni.
- Mitől vagy ilyen vidám? – kérdezte egy hang mellőlem. A szívemhez kaptam, ami az ijedségtől gyorsabban kezdett verni.
- Apu, megijesztettél! – halkan kuncogott rajtam, aztán várakozóan rám nézett.
- Anyu rám akart adni egy feszülős cuccot, de nem vettem fel! – mosolyodtam el elégedetten.
- Ő csak jót akart neked! – ölelte át a vállamat.
- Igen, biztos, de nem fogsz elkésni a munkából? – figyelmeztettem, bár tudtam, hogy nem felejtette el.
- Az én vezetési stílusommal? – kacsintott rám. – Jó légy kicsim! – megpuszilta a homlokom és beszállt a kocsijába. Én is így tettem.


A suliba érve alig találtam parkolót. Egyetlen hely volt, szerencsétlenségemre Edward autója mellett. Sóhajtva tolattam be, majd szálltam ki. Megpillantottam Alicet, aki szélsebesen közelített felém, mögötte pedig a többiek. Szuper, ma sem lesz Edward mentes napom! Bár nem mintha bánnám, csak így nehezebb csak barátként tekinteni rá.
- Szia! – ölelt meg barátnőm. A többiek is köszöntek.
- Sziasztok!
- Épségben hazaértél? – lépett elő Edward, miközben Jasperék sietve elindultak az óráikra. Most komolyan, miért kérdezi? Úgyis tudja…
- Igen! – válaszoltam, és megengedtem magamnak egy félénk mosolyt. Ez még belefér, nem jelent semmit! Edward arca néma csodálatot tükrözött. Most meg mi van?
- Jól vagy? – érintettem meg finoman a vállát, mert nem mozdult meg. Hirtelen megremegett és mélyen a szemembe nézett.
- Igen, jól vagyok! – majd felvillantotta lélegzetelállító féloldalas mosolyát. A meghatározásom helyes volt, ugyanis elfelejtettem levegőt venni. Hajrá Bella, jó hogy nem a lábai elé borulsz!
- Azt hiszem, én most megyek… - motyogtam. Bólintott, és velem sétált tovább. Egyikünk se szólalt meg, de ez a csend nem volt kínos. Elkísért ahhoz a teremhez, ahol az első órám lesz. Elköszönt. Sokáig néztem utána, mint valami csitri. Megráztam a fejem. Bella, ő sosem lesz a tied, verd ki a fejedből!
Besétáltam a padomhoz, ahol általában egyedül szoktam lenni, de most egy hatalmas vigyorgó fej ült mellettem. Emmett.
- Szia csajszi! – üdvözölt.
- Szia! – mosolyogtam rá félénken.
- Na mi van, csak nem félsz a jó öreg Emmett bácsitól? – egy fél pillanatra kivillantotta borotvaéles fogait, de úgy, hogy csak én lássam. Felkuncogtam.
- Nem, nem félek tőled! – gonosz vigyorral nézett le rám, majd ezt mondta:
- Majd meglátjuk! Ha Eddy megtudja, hogy rettegsz tőlem, akkor végre lesz egy kiadós bunyóban részem! – hangosan hahotázni kezdett, mire mindenki minket nézett. De ez engem nem érdekelt. Még mindig az előbbi mondata járt a fejemben.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Majd meglátod! – rám kacsintott, majd elkezdődött az óra. Egész idő alatt ezen gondolkoztam. Végül arra jutottam, hogy Em nyílván csak viccel, hisz neki ilyen a természete.


Felsóhajtottam, amikor kicsengettek, Az első órát túléltem már csak 5 maradt. Emmettel együtt indultunk ki, sokan megnéztek minket.
- Azt hallottam fizikai pajzsod van… - kezdte, és játékos fény csillant meg a szemében. – nem mutatnád be? Úgy értem, te működésbe hozod én meg beléd futok! – rémült arccal néztem rá.
- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet… - kezdtem tétován.
- Persze, hogy nem az! – jött egy hang a hátam mögül.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.