Barbra.Gp ~ Ahol a Twilight örökké él :)

Ez az egész abszurdum. Az egyik percben minden rendben, majd a másikban félõrültként száguldok keresztül egy erdõn. – mosolyodtam el. De ez nem vidám, inkább lenézõ mosoly volt. Gyáva vagyok, ez az igazság. Félek a saját múltamtól és nem csak attól, hanem ami történni fog. Miért kell nekem mindig félnem? Csak egy ilyen alak fél, mint én.

Ha meg tudnám akadályozni, hogy ide jöjjön…

Már jól benn voltam a sûrûben, mikor egyszer csak megéreztem egy ismerõs illatot…

Azonnal megálltam és körülkémleltem magam körül az erdõt, de csak a fákat láttam.

Az illatot egyre közelebb fújta a szél, és tudtam nincs messze.

Nem akartam, hogy így lásson.

Teljesen hidegen és komoran. Azt, aki soha nem félt semmitõl, de egy „régi jó” ismerõs érkezésétõl megfélemlítve érzi magát? Teljesen értelmetlen. – horkantam fel magamban.

Nem így kell, hogy megtudja, ráztam a fejemet elõre hátra.

Az illat egyre érzõdött és én kétségbe estem. Már õ is érzett, hallottam a gondolataiból.

Néhány pillanat és meglátja, milyen vagyok valójában. De ez most nem számított, csak az, hogy az Õ érkezése titok maradjon elõtte…

Próbáltam felvenni nyugodt álarcomat. Többé-kevésbé ez sikerült is.

Kényelmesen elhelyezkedtem a talajon, ami teli volt elszáradt levelekkel.

A szél enyhén fújt, de mint a hideg ez sem zavart.

Az a méz és orgona illat egyre csak közeledett és már a számban éreztem az ízét.

Emlékeztetett Bella csodás illatára, de ez mégis más volt, egy kis kutyabûzzel keveredve. – fintorodtam el.

Jacob nagyon szereti, és bármit megtenne érte, ezért az örökkévalóságig hálás leszek neki.

– Apa? – szólított lányom félénk hangja fölöttem.

Sóhajtottam majd, kinyitottam idõközben csukott szemeimet.

– Nessie. – nyögtem és megdörzsöltem az arcomat, majd egy pillanat alatt felpattantam.

– Mi történt? – aggodalmaskodott.

„Apa! Valami baj van? Mit kerestél a földön?” – kapkodott gondolatban.

Olyan kíváncsi, és fiatal. Elmosolyodtam és megfogva a tarkóját magamhoz, húztam.

– Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – kérdeztem belepuszilva a hajába.

Egy pillanatig elakadt a lélegzete, majd halkan beszélni kezdett.

– Persze, hogy tudom. – felelte és közben felnézett rám.

Csokibarna szemei félelmet és kíváncsiságot tükröztek.

Nem tudom, helyesen, cselekszem-e ha elmondom neki, de meg kell, tudja.

Meg kell, tudja, de el kell kerülni.

Két tûz közé kerültem. Az egyik felem azt suggalta mondjam el neki, joga van tudni, megérdemli, hogy tudja. Ezzel egyet is értettem, de a reakciója, hogy meggyûlöl… rosszabb volt még Katrine érkezésénél is.

De a másik felem azt suttogta a fejemben, távol tartani az igazságtól, mert talán a vesztét okozhatja. Hogy honnan jött ez az érzés? Magam sem tudom, de már semmit sem tudok, úgyhogy a legjobb lesz, ha mindenkinek elmondom.

– De mi baj? Apa! Kérlek, válaszolj! – fogta meg arcomat és gyermeki arca ráncokba szaladt.

– Semmi, gyere, menjünk haza kincsem. – mondtam és megfogva a kezét, elkezdtem húzni visszafelé.

Most hogy már tisztán láttam, tudtam, hol vagyok. Körülbelül, La Push határánál lehettünk, ahonnan félórányira lehet az ösvény, ahonnan letértem.

Felkapva Nessiet a hátamra eszeveszett sebességgel kezdtem el rohanni a Cullen házhoz, ahol biztos voltam benne, hogy már mindenki ott van.

Egész haza úton marcangoltam magam. Meg kell tudniuk. De így?

Egyet sem léptem, már a Cullen ház hatalmas feljárója elõtt álltam és Nessie megütögette a vállamat.

– Apa, letennél? – kérdezte.

– Persze. – kaptam észbe.

Óvatosan leemeltem a hátamról és a földre helyeztem.

– Mehetünk? – kérdezte kissé meggörnyedt háttal.

– Igen.

De nem voltam biztos benne. Azt akartam mondani, hogy nem. De már nincs visszaút.

Még mielõtt elindulhattunk volna, kérdõn fordultam Nessie felé.

– Hol van Jacob? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

Nessie beharapta alsó ajkát és lesütötte a szemét.

– Hát… õ… La Pushba. – dadogta.

– HOGY MI?? – kérdeztem kikelve magamból. – Hogy engedhetett el egyedül? És ha történt volna veled valami?

– Edward! Jacob nem tudott jönni, Embrynek balesete volt. – jött ki a házból Carlise, akinek a kezében volt az orvosi táskája.

– De miért nem szólt? Igazán elhozhatta volna. – dühöngtem.

Persze egy cseppet sem volt meglepõ Jacobtól, hogy ilyet csinált.

Igazából nem is bántam, legalább elterelte a figyelmemet ez a kis affér. Több idõm marad.

Nessie megköszörülte a torkát és felnézett rám, elszánt tekintettel.

„Jacobot én gyõztem meg, jobb lesz, ha ott marad Embryvel. El akart kísérni, de nem engedtem. És csak, hogy tudd, felnõtt NÕ vagyok! Nem kell féltened.” - torkollt le.

– Bocsáss meg, de tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül bolyongsz az erdõben.

– Igen, de nem vagyok gyerek, tudok magamra vigyázni. Emlékszel? Félig vámpír. – mosolyodott el büszkén.

Nem volt kedvem mosolyogni, de csak úgy, mint a legtöbbször, lányom vidámsága rám is átragadt.

Mosolyogva megáztam a fejem és visszafordultam apámhoz.

– Embry rendben lesz? – kérdeztem.

Apám elgondolkozva sóhajtott fel, majd így szólt gondolatban.

„Még semmi biztosat nem tudunk. Billy nem mondott a telefonban semmi lényeget. De ha helyesek a megérzésiem megtámadták.’ – mondta majd jelentõségteljesen elnézett a válla fölött a nyitott ajtóba, ahol Alice állt szomorú arccal.

„Alice nem mond semmit, csak veled akar elõször beszélni.” – gondolta lemondóan.

Összeszûkültek a szemeim Alice arcát látva.

Bólintottam, majd lányomhoz fordultam.

– Menj haza Nessie. – utasítottam.

– De… én…

- Kérlek. – mondtam lágyan.

Keserûen lehajtotta a fejét, megfordult és befutott a fák közé.

– Carlise, amint haza értél…

- Megbeszéljük, fiam. – biztosított, azzal mellettem elmenve vállon veregetet.

Mielõtt beült a Mercedesbe, még visszafordult.

– Edward, fiam. Bella nagyon aggódott érted. Beszélj vele.

Csak álltam ott és mozdulni sem tudtam.

Kezeim ernyedten lógtak mellettem, míg meg nem éreztem egy hûvös szellõt mellettem.

Aztán egy kis kezet fonódni az enyémbe.

Felnéztem húgom elgyötört szemeibe, és sírni tudtam volna.

Õt ilyen megtörtnek látni, sosem volt jó.

– Beszélgessünk. – suttogta halkan.

– De a többiek… - ráztam a fejemet összezavarodva.

– Nekik ráérünk elmondani.

Megfordultam és elkezdtem sétálni a hátsó kert felé. Még hallottam, ahogy a Mercedes felbõg, majd elhajt és nem maradt más csak én és Alice.

Alice csendesen sétált mellettem, nem szólalt meg, még gondolatban sem akart zaklatni.

Õ már mindent tudott.

Szégyelltem magam a tettem miatt. Azért mert ilyen sokáig titkoltam.

Meg fognak valaha bocsátani?

– Alice. – kezdtem lassan.

– Nem kell mondanod semmit, Edward. Megértem. – rázta a fejét együtt érzõen.

– Köszönöm Alice. – mondtam hálásan. – Te mindig megértesz.

– Ez a dolga egy testvérnek. Mire valók, ha nem erre? – kérdezte felvillanyozva.

Ez engem is felderített.

– Hogy bosszantsanak. – böktem oldalba, mire felnevetett.

– Gonosz vagy. – nevette.

– Mire valók a bátyok, ha nem arra, hogy gonoszak legyenek? – vigyorogtam.

– Igaz. – hagyta rám elkomolyodva.

Már én sem nevettem, helyette visszazuhantam a mélybe, ahonnan aligha tudnék kimászni egy darabig.

Még egy pár percig sétáltunk, mire elértük az erdõ szélét.

Rögtön tovább sétáltunk, nem álltunk meg.

Õrjítõen nyugalmas volt a csend, attól eltekintve, hogy Alice is itt volt velem.

Csendben lépkedtünk egymás mellett és külön hálás voltam neki, amiért elméjét teljesen kiürítette.

Nem tudom, mivel vagy hogyan érdemeltem ki egy ilyen testvért, és családot, de csak hálás lehetek, azért amiért mindig itt voltak velem és mellettem álltak.

És most újra tönkreteszem a családi békét. Fájt belegondolnom, hogy újra boldogtalanságot kell nekik okoznom, de ez csak is az én hibám. Én magam kevertem bele õket és magamat is.

De minek siránkozni? Ami megtörtént megtörtént, és nem lehet visszafordítani, bárhogy is szeretném.

– Nézd Alice. – szólaltam meg végül, mikor már jóval elhagytuk a Cullen ház hallótávolságának területét. – Tudom, hogy marha nagy hibát követtem el, azzal, hogy eltitkoltam, de mit tehettem volna? Az ilyet nem könnyû elmondani. Teljes mértékben hibáztam. Minden tekintetben. Az én dolgom, hogy helyre hozzam. – hajtottam le a fejemet.

Nem tudom, miért mondtam el ezt neki, talán, mert elegem lett a hallgatásból vagy csak, a csend volt túl zavaró?

Azt vártam, hogy Alicenek egyszer csak elege lesz az együttérzésbõl, és végre kiakad, ordít velem. Mert most erre volt szükségem. Hogy elhordjanak mindennek a földkéregségen. Meg is érdemelném.

Ehelyett, koboldszerû húgom megtorpant és egyenesen a szemembe nézett. Akkora dühöt láttam benne, hogy még én is megijedtem tõle. Csak úgy ordítottak a gondolatai, de meglepõdésemre, nem, azért mert megérdemeltem, hanem valami teljesen más ok miatt. Ami számomra érthetetlen okból boldogsággal töltött el.

– Idefigyelj, Edward Anthony Masen Cullen, mert csak egyszer mondom el! Ha még egyszer magadat hibáztatod, én esküszöm, hogy letépem a fejedet, és akkor hallgathatom majd Bella nyavalygását a vásárlás miatt, mert te nem leszel, ott hogy elbújtasd. – fenyegetett miközben kezét felemelte és ökölbe szorította az arcom elõtt.

Még nevettem is volna ezen a helyzeten, ha nem tudtam volna, hogy komolyan gondolja.

– Ez nem csak rólad szól! Nem csak neked fáj, gondolj bele. Bella mit érez? Hogy… - hagyta félbe a mondatot és leeresztette a kezét és megfogta bal kezével a tarkómat, hogy még csak véletlenül se tudjak elfordulni.

Még mindig mérges volt, de már nem annyira, mint az elõbb.

Én is feszült voltam, de nem attól, amit mondott, hanem amit tettem és tenni fogok.

– De egyedül az én hibám, és nekem kell helyre hoznom. – mondtam csendesen, hangom mintha nem tudnék rendesen beszélni.

Alice arca megkeményedett.

Tarkómon pihenõ keze lesiklott egészen az ingem gallérjáig és erõszakosan megmarkolva azt, egyenesen az arcához húzta. Az orrunk összeért.

– Ha még egyszer meghallom, hogy magadat hibáztatod, letépem a fejed! – vicsorított.

– Alice, hagyd békén. – jött a fenyegetõ hang a fák sûrûjébõl.

Alice nem engedett el, de fejét a hang irányába fordította és vicsorítása csak morgássá halkult.

Én is oda néztem, ahonnan már nem csak a hangot, hanem magát a személyt is láttam.

Kecsesen lépdelt ki a fák árnyékából, a napot eltakarták a zord esõfelhõk, ezért bõre nem csillogott, ahogy ilyenkor mindig. Lassan lépdelt felénk. Minden lépést megfontolt. Barna fürtjei mellkasára hullottak, ahogy lépett, csípõje ide-oda ringatózott.

Gyönyörû volt.

– Edward. – szólt hûvös hangon.

– Bella. – suttogtam.

Szerelmem mellém állt és egyetlen érintéssel lefejtette Alice kezeit az ingemrõl, mivel én mozdulni se mertem. Alice néha nagyon veszélyes tud lenni. Nem mintha féltem volna tõle, de amit mondott, mélyen az elmémbe kúsztak.

– Alice, nem fogja abbahagyni az önmarcangolást, ismered milyen. És felõlem aztán kibelezheted, de lefejezni nem engedem szükségem, van a fejére. – mondta félig mosolyogva félig komolyan.

Szóval mindent hallott?

– Mióta vagy itt? – nyögtem.

– Elég régóta, hogy ellent mondjak neked. – válaszolta.

– Miért? – kérdeztem önutálattal a hangomban. – Miért mondanál ellent? Én vagyok a hibás, ezt mindenki tudja.

– Errõl nem vitatkozunk tovább. Nem vagy hibás és punktum. – zárta le a témát kedvesem és megfogta a kezemet.

– Edward egy idióta. – morogta Alice.

– Tudjuk, de azon nem sokat segít, hogy marcangolja magát. A többieknek is el fogja mondani. Ott leszünk vele, ugye Alice? – kérdezte Bella nyugodtan.

Alice bosszúsan sóhajtott, de azért bólogatott.

– Rendben. Bocsánat, hogy megzavartalak titeket, de mennünk kell. Ha Carlise haza ér, mindent elmesélünk neki és a többieknek. – jelentette ki Bella tûnõdve.

– És mi lesz Nessievel? Még a ti történeteket sem tudja, máris az apja múltját tárjátok fel elõtte? – csóválta a fejét Alice.

Azon törte a fejét, hogyan lehetne megoldani, de minden lehetõséget elvetett.

– Nekem tetszik az az ötlet. – mondtam fellelkesülve, mégis csendesen.

Alice egy pillanatra elmélázott, de azért neki is felcsillant a szeme.

– Remek ötlet. – bólogatott még mindig.

– Valaki engem is beavatna? – szólt közbe Bella feszülten.

– Nessie Jacobnál fog aludni ma éjjel. – mondta Alice és két szép arany szemét Bellára, meresztette.

Bella kiguvadt tekintettel bámult hol rám, hol Alicere.

– Az ki van zárva. – szögezte le.

– Miért? – hüledezett Alice. – Jacobnál biztonságban lenne és még õ sem tudná meg.

– De Jacobnál „aludni”? – kérdezte Bella.

– Oh, ugyan, Bella, Nessie felnõtt, de még nem akar olyat. – veregette vállon barátnõjét.

Bella felhúzta egyik szemöldökét.

– Honnan veszed?

– Ki érzi az érzelmeket a családban? – csicseregte.

Bella beletörõdötten rámnézett majd szólásra nyitotta a száját, de Alice belevágott a szavába.

– Edward, egyet tudnod, kell. – mondta komolyra vált arccal.

Azonnal kutakodni kezdtem elméjében, de elrejtette a víziót.

– Mit? – sürgettem. Nem szerettem, ha húzza az idõt.

– A lány, kevesebb, mint egy nap és itt lesz.

Mintha ezer késsel szurkálnák a testemet. Olyan lassan, hogy a vérem pulzálva lövell ki az ereimbõl.

– Hánykor? – kérdezte Bella mély hangon.

– Talán holnap dél. – nézett elõre Alice. – Igen, dél körül érkezik majd.

– És hová? – kapcsolódtam be. Szeretném, ha mindenki felkészülne.

Nem tudom, hogy most hogy már vámpír milyen lett. A legrosszabbra is számítanunk kell.

Nem tudjuk, mit akar, és hogy miért jön.

– A baseball pályára. – mondta néhány perc csend után.

Remegve fordultam Bella felé, aki csak elõre nézett. Vajon min járhat most az esze?

Megszorítottam a kezét erre õ rám emelte fátyolos tekintetét.

– Minden rendben, szerelmem? – kérdeztem.

– Igen. – mondta elhalóan.

Fájt még mindig fájt neki, tudom, mert látom rajta. Minden erejével azon van, hogy elrejtse, de én látom. Látom a maszk alatt, mennyire szenved.

Minden erõmmel azon leszek, hogy a fájdalma elmúljon és újra az én Bellám, legyen.

Alice helyeslõen bólintott majd intett hogy induljunk.

Szó nélkül indultunk utána, és egyenesen haza futottunk, hogy családunk megtudjon mindent, és megoldást találjunk a problémára…

Úgy éreztem magam, mint egy bohóc, akit körbe ülnek a gyerekek, és lesik, mikor kezd el buborékokat fújni, meg ugrándozni össze-vissza. Mindenki kíváncsi tekintettel figyelt engem, kivéve Alice-t és Bellát, akik bátorítóan ott voltak mellettem. Bella a jobb, míg Alice a bal oldalamon foglalt helyet.

Bella kezét fogva, olyan egyszerûnek és könnyûnek tûnt minden. És hogy Alice is támogatott, csak még jobban ösztökélt. Alice pártja miatt Jasperre is számíthattam, mivel még a sírba is Alice után menne.

– Mirõl szerettél volna velünk beszélni Edward, kisfiam? – kérdezte anyai hanggal Esme.

Bellára néztem, és egy pillanatig elmerültem arca szépségében, de nem húzhatom tovább az idõt.

A velünk szemben ülõ, törékenynek látszó nõre néztem, aki annyiszor megvigasztalt már a Bellával való õrlõdéseim során, hogy a szívem megszakadt attól, hogy újabb gondot akasztok a nyakába.

– Van valami, amit szeretnék veletek megosztani, és ezért a teljes figyelmet kérném. – néztem Rosaliera, aki vonakodva bólintott.

A mellettünk lévõ fotelben ücsörgött Jasper mellett, míg Emmett a baloldalon lévõ fotelban terpeszkedett.

– Végig hallgatunk. – erõsítette meg Carlise.

Bólintottam és mély lélegzetet vettem.

Annyiszor elképzeltem már, hogyan mondom el nekik. Annyiszor elképzeltem magamban, mit mondok majd, de hogy már itt vagyunk nehezebb, mint gondoltam.

Mindenki feszülten figyelt. Emmett gondolatai unalomról árulkodtak, míg Rosalie türelmetlenül sürgetett. Egyedül Carlise és Esme voltak nyugodtak.

„Nekünk bármit elmondhatsz, melletted állunk!” – ígérte Esme és halvány mosoly jelent meg arcán.

Elfordítottam a tekintetem családtagjaim fürkészõ tekintetei elõl és csak egy valakit bámultam, de mást láttam lelki szemeim elõtt.

Bella védelmezõ pajzsát éreztem magam körül és lassan elértek a gondolatai is.

„Itt vagyok! Melletted! Bármi történjék! Csak mond el nekik! Nem lesz semmi baj!” – nyugtatgatott, és valóban megnyugodtam.

Szavait ismételgettem magamban, miközben megszorítottam a kezét és beszélni kezdtem.

– A múltamról van szó. Tudjátok mind, volt egy olyan idõszak, mikor letértem a Carlise által folytatott életmódról. – néztem körbe és látszólag mindenkit meglepett, hogy errõl akarok beszélni.

Egyszerre bólintottak, ezért folytattam. Ügyeltem, hogy ne nézzek rá senkire, ezért kiválasztottam egy pontot a vajszínû szõnyegen és mintha üvegnek beszélnék, folytattam.

– Az egyik éjjel vadásztam. Emberre. És nem vettem észre a lányt, aki meglátott. Mindent látott. Mindent. Ahogy megöltem azt a szadista pedofilt. Látta, milyen szörnyûséget tettem, de ennek ellenére elengedtem, mert megígérte hogy nem árul el. Nem akartam egy olyan tiszta lelket bántani, mint õ. Azt gondoltam, nem találkozok vele többé, de nem így lett. Egy évvel késõbb összefutottam vele egy parkban és felismert.

Addigra már majdnem visszajöttem volna hozzátok Esme, de maradásra késztetett.

Mesélt nekem magáról, hogy hol lakik, mi a munkája. Az életérõl.

Szoros kötelék alakult ki közöttünk, de még mielõtt bárki is feltételezne valamit, nem szerettem belé. Csupán szoros kapcsolat bontakozott ki köztünk ennyi az egész.

De egy nap, elmondta nekem, hogy szeret és én nem voltam olyan állapotban, hogy nemet tudjak mondani neki… - halt el a hangom, mert gondoltam már rájöttek a további eseményekre.

Nem mertem felnézni a családomra, de Bella görcsösen szorongatta a kezemet.

Elõször visszafojtott lélegzeteket hallottam, majd a gondolatok sokasága elöntötte elmémet.

Mindenki kíváncsi volt a folytatásra.

Nyeltem egyet és Carlisera pillantottam, aki nyugodtan bólintott egyet.

Elgyötörve néztem rá, nem mertem folytatni.

– Folytasd! – szólalt meg Rosalie. Hangja nem volt sértõ, sem megvetõ, inkább kíváncsi és feszült.

Kifújtam a benntartott levegõt.

– Túlságosan is gyenge voltam, hogy ellen tudjak neki állni. Régen nem vadásztam már, de nem a szomjúság volt, ami gyötört. Valami ismeretlen érzés késztetett valamire, amit nem tudtam beazonosítani. Volt egy pillanat, amikor meg akartam állni, de késõ volt, a lányt magamévá tettem és miután elmondtam neki, hogy én nem szeretem, már nem voltunk olyan jóban.

Egyre ritkábban találkoztunk, és akkor megláttam a hasát. Megijedtem. Szerettem õt, mint a húgomat és gyáva módon elfutottam elõle. Ott hagytam, hogy meghaljon.

Legalábbis én azt hittem, hogy meghalt. – hitetlenkedtem.

Feszült csend volt. Mindenki a hallottakat gondolta át és akkor olyasmi történt, amire nem is számítottam volna.

Emmett felpattant a kanapéról és összegörnyedve visított, mint egy malac.

Döbbenten néztem rá, ahogy mindenki a családból.

Senki nem találta viccesnek ezt, de õ mégis majd meghalt a nevetéstõl.

– Emmett, mégis mit mûvelsz? – kérdezte Rosalie félve és egyben döbbenten.