(Edward szm.)

Vámpírlétem során bejártam már az egész világot. Láttam, amit még senki más, de semmi, semmi sem volt idáig fogható a nyílt óceánhoz. Mert nincs szebb dolog a világon, mint a holdfényben fürdő végtelen kékség és a némán ragyogó csillagokkal teleszórt mélységes égbolt.

Valahol, az Észak - Atlanti óceán felett lehettünk, most már nem is tudom, hogy hány órája. Az elmúlt időkben minden egyforma és unalmas volt. Azok a dolgok, amelyek eddig jelentettek valamit, elvesztették jelentőségüket, noha ott voltak még, akár testen a sebek.

Elmémbe szépen és lassan férkőzött be a számomra szörnyen idegesítő gondolat. Néha a pokolba kívántam képességemet, de egyébként olyannyira hozzám nőtt, hogy már az életemet sem tudnám elképzelni nélküle. Egyszerűen megszoktam.

Azonban ez most egy kicsit sem könnyebbítette meg a helyzetem. A légi utaskísérő először tétovázott, majd magabiztosan indult el felém, mintha bármit is elérne nálam. Gondolatiban valami megfelelő indokot keresett, amivel leállhatna velem társalogni. Reméltem, hogy nem jön el ez a pillanat, de mikor eldöntötte magában, már késő volt.

Sosem volt szokásom leállni emberekkel beszélgetni. Amúgy is belső felük egy része mindig megérezte, hogy én más vagyok és féltek tőlem. Hiszen a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az nem csak élni akar mindenáron. Az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is. Mert én ez vagyok.

De úgy látszik, ez a nő semmit sem érez. Gondolataiból kiolvastam az izgalmat, mely szívére is ráment.

Arcom érzelemmentes volt, s próbáltam nem rá nézni, ahogy felém lépkedett. Reméltem, hogy nem én váltottam ki szíve gyorsult ütemét, de sajnos csalódnom kellett. Pedig nem is használtam ezt a „kápráztat ósdit”…

Alice gondolatait figyeltem, mely az új szobája körül forogtak. Ez egy kicsit elkalandoztatta figyelmemet, de teljesen nem tudta. A hölgy felém tartott, s már csak pár lépés választotta el tőlem. „Jaj, csak ezt ne” – gondoltam magamban. Most akkor, hogy rázzam le?

De legalább nem kelletné magát itt előttem. Azt hiszi, hogy csábosan megy és mosolyog, de inkább tűnik úgy mintha egy zsiráfra magas sarkút adtak és kirúzsozták volna. – elmélkedtem magamban. Legszívesebben feltépném a repülőgép ajtaját és elmenekülnék, amilyen messzire csak tudok. Sosem szerettem, ha megnéznek maguknak az emberek.

-          Hozhatok valamit uram? – rebegtette a szempilláit a hölgy, mikor sikeresen elért hozzám. Miért nem tudja kordában tartani a gondolatait? Ez a nő már orvosi eset.

-          Nem köszönöm. – próbáltam udvarias hangnemet megütni, de nem tudom, hogy az idegességemet mennyire sikerült elnyomni. Az biztos, hogy Jasper segített benne.

-          Biztos, hogy nem kér egy kis mogyorót vagy egy üveg vizet? – Vagy esetleg engem? – folytatta gondolatban. Emmett magában felnevetett. – Biztos nem kérsz? Egyél egy kis mogyorót! – nevetett magában. Most kedvem lett volna képen vágni, de nem akartam még jobban magamra vonzani az emberek pillantását.

-          Nem. Nem kérek semmit. – főleg nem téged.

-          Na, mi van öcsi kifogtál egy vörös démont? – hogy Emmett mindig megtalálja azt a pillanatot, mikor közbe tud szólni.

-          Fogd be, vagy nagyon megbánod, ha odaértünk. – válaszoltam a gondolatára. De ezt az előttem álló zsiráf nem halhatta, mert az ő fülének túl gyorsan és halkan beszéltem.

-          Miért, mi lesz? Megversz? – csillant fel egyből a szeme. - Úgy is hiányzik már egy jó kis bunyó. Nem árt kordában tartani magamat. – nevetett.

-          Esetleg egy kis párnát nem kér az alváshoz? Későre jár. – mondta mondanivalóját a fiatal nő. Miért nem hagy békén?

-          Nem, köszönöm. – mondtam sokadjára. Emmett nem bírta tovább, hangosan is felnevetett, mire Rose bökte oldalba. Az emberek persze egyből feléje fordultak, s jól megnézték maguknak.

-          Jól van, akkor jó éjt! – mondta, s én ujjongtam magamban, hogy végre elment. Gondolatai csalódottságot mutattak, míg munkatársa nevetett rajta, hogy nem sikerült „becserkésznie”, ahogy kiolvastam gondolataiból.

-          Alice? – kérdeztem tőle halkan, miközben áthajoltam Jasperen egy kicsit. Ugyanis kishúgom az ablaknál ült.

-          Persze, cserélhetünk. – mondta egyből és rám vigyorgott. Jövőbelátó képességének segítségével egyből tudta, hogy mit akarok kérdezni.

Az út további részében nem zaklatott az a kellemetlen nőszemély. Hallottam a gondolatai közt hogy átkozza Alice-t, hogy minek kellet átülnie a helyemre. Ennek hangot is adott, nagy fujtatva ment el a széksor mellet mikor meglátta, hogy nem én ülök ott.

-          Hát Ed, nem szép dolog a barátnődet így lekoptatni. – nevetett halkan. – Most hoppon maradtál kis vörös. – itt már én sem bírtam tovább és együtt nevettünk. A többiek csak nézték, hogy min derülünk ilyen jót, de csak intettem feléjük, hogy majd később elmondom.

Kellemes csend telepedett éjféltájt a repülő utasaira. Minden ülésből a halk szuszogást lehetett csak hallani. Az embereknek annyira könnyű, ők el tudnak bújni a világ elől és egy szebb helyen kalandozhatnak órákon át.

Míg én arra vagyok ítélve, hogy az örökké valóságig ébren maradjak és viseljem el azt a sok szörnyű dolgot, ami ebben a mérgezett világban van. Néha azt kívánom, hogy ha csak egy órára is, de újra tudjak álmodni.

Az út nem volt több négy óránál, de nekem úgy tűnt mintha csak pár perc lett volna. Igaz nekünk teljesen mást jelent az idő, mint az embereknek. Nekik véges az idejük nekünk pedig végtelen.

A repülőtér előtt már ott vártak ránt a kocsijaink. Emmett nagyon fel volt dobodva azóta, hogy földet értünk. Le sem lehet lőni. Pörög, mint akit felhúztak.

Nem tudom, mit van úgy oda ezért. Lehet elkapta Alice-től a kórt? Csak azt ne, mert nem bírnám elviselni a rózsaszín gondolatait. Elég az is, mikor Rose-val vannak együtt és hallgatnom kell, sőt még néha látnom is azokat a nem éppen szolid gondolatokat, amiket magában kreál. De már megszoktam tőle és néha sikerül is kizárnom őket.

-          Te öcsi mit gondolsz a helyről? – mutatott körbe. A táj egész tűrhető és itt is mindig felhőtakaró borítja a nagy kék eget, mint mindenhol ahova költözni szoktunk.

-          Emmett itt nem látok semmi különlegeset, mit Londonban nem láttam volna. Ugyan az csak másik kontinens.

-          Ünneprontó. – húzta fel az orrát és a kezeit maga előtt összefonta.

-          Még hogy én ünneprontó. Ch. – motyogtam, majd beszálltam a kocsimba.

Intettem Alice-nek és Jasper-nek is, hogy jöjjenek. Minél előbb oda akarok érni és vadászni egy jót. Az a nő a repülőn eléggé lefárasztott. Hogy gondolhatott olyanokat? Méghozzá velem. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy lehet, a gondolatai hajazzák Emmett perverzitását. Pedig ebben ő az első.

Elöl Carlisle és Esme mentek a fekete Mercedesszel, utánuk Rose és Emmett a piros BMW-el majd a sort mi zártuk Alice-kel a Volvóval.

Már majdnem ott voltunk, mikor hirtelen a BMW tetőablakából Emmett kivágódott a Himnuszt énekelve. Rose nem győzte csendesíteni, de mind hiába, hiszen annál hangosabban énekelt.

Emmett meg az éneklés az két külön dolog és hát, eléggé fülsüketítően tud üvölteni. Alice csak nevetett hátul, nem tudott mit csinálni lökött testvérünkkel. Segítségkérően Jasper-re néztem, hogy csitítsa már le a kedélyeket Emmett-ben, de akár a falnak beszéltem volna, mert ő is együtt nevetett Alice-vel Emmett gyerekes viselkedésén. Még jó, hogy most egy autóssal sem találkoztunk, mert akkor lőttek annak a tervnek, hogy nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, ha nem muszáj.

Em mindig is ilyen gyermeteg marad. Soha sem fog felnőni. Egy nagy mackó. Carlisle és Esme gondolatai arról árulkodtak, hogy ők is úgy gondolják, ahogy én, hogy Emmett mindig is ilyen marad. Ő a család mókamestere. Mindig talál valakiben valamit, amin viccelődhet.

Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat.

Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. Ilyen volt ez a háromemeletes ház is, mely előtt egy rendőrautó állt. De mindettől eltérve, be kell vallanom, hogy csodaszép volt. Részben kezdem megérteni, hogy miért is szeretett bele ennyire Alice.

Azt hittem, hogy kishúgom lesz most a legboldogabb, de tévedtem.

Emmett egyből kiugrott a kocsiból és elkezdte csókolgatni a földet. Rose első gondolata:

-          Ez megőrült?????? – tette fel a kérdést magában.

A többiek is csak a fejüket fogták testvérünk gyerekes viselkedésétől.

A rendőr csak nézte, hogy Emmett épp hogyan ismerkedik meg közelebbről az anyafölddel. Szemöldökét kérdőn felvonta, majd szája a bajsza alatt aprót rándult az elfojtott mosolytól. Esme, mint egy anyuka egyből megdorgálta fiát, mire az összébb húzta magát. Carlisle a hozzá megszokott nyugalommal fordult a kicsit idős rendőrhöz, s mutatott be minket neki. Azután Charlie körbemutogatta a házat, s Alice-szel együtt elintézték a papírokat.

Én is velük tartottam és kutakodtam egy kicsit Charlie gondolatai között, hogy vajon miért ennyire bús. Az a fény, ami az emberek szemében szokott bujkálni nála teljesen kiveszett. Nagyon koncentráltam, de semmi. Csak arra gondolt, hogy mikor megy már be a korházba, és hogy mikor lesz végre egészséges. De kicsoda? Ezt nem értem. Olyan zavarosak a gondolatai, mintha aggódna valami vagy inkább valaki miatt. Igen meg van!  Van egy lánya, aki balesetet szenvedett és most egy kórházban fekszik kómában.

Ez szörnyű. Szegény lány, de miért nem látom az arcát? Mindegy, nem annyira lényeges, hisz csak egy ember. Véges az idejük, hiszen ez a természet rendje.

De van itt még valami. Fél, hogy a lányát is elveszti és nem csak a feleségét. Ez az ember tényleg sokat szenvedhetett. A felesége csodás teremtés volt. Neki tisztán látom az arcát. Egyedül az frusztrál, hogy a lányáét nem.

Mindegy is, mivel most már nem fogok találkozni vele, mert a bérleti szerződés megújítását és a többi dolgot majd Alice intézi.

Miután elment Charlie, mindenki keresett magának egy szobát. Szépen lassan jártam be az emeleteket, de valahogy egyik szoba sem vonzott túlságosan. A harmadikon jártam és már azt hittem, hogy nem találom meg azt a szobát, ahol elbújhatok a világ elől, de akkor beléptem az utolsó szobába, ami a folyósó végén volt. Szinte hívott, hogy Edward gyere. Azt hiszem megbolondultam. De egyáltalán a vámpírok meg tudnak bolondulni?

A szoba egész szép, akármennyire is üres. A négyszögletű alapú szoba nyugati felét hatalmas nagy üvegablakok díszítették. Szemben lévő falán polcok helyezkedtek. Elég takaros volt, egy két helyen rá fért még pár újítás, de azt hiszem, hogy ez a nekem való szoba. De majd erről tesz az én mindig izgága húgom. Amint rágondoltam azonnal ott termett mellettem az ajtóban. Akkor ki is most a gondolatolvasó a családban?

-          Gyere, megyünk vásárolni. – erre a kijelentésére csúnyán néztem rá. – Nem hatsz meg Edward Cullen, ma neked is el kell jönnöd, vásárolni, hiszen az egész család megy. Jó, kivéve Esme-t és Carlisle-t mert ők most elmentek vadászni. Na de ne néz már így rám hisz jó móka. – csilingelte miközben húzott a lépcső felé.

-          Még hogy jó móka. – fortyogtam. -  Te jó mókának nevezed azt az öt órás szörnyű kínzást, amit nekünk kell elviselni? Meg az, hogy egyik boltból ki, a másikba be. Alice ez nem móka, ez a halál. Sőt, mondok jobbat. Ennél még talán a halál is jobb, minthogy én vásárolgassak. – dühöngtem. Csak férfiból vagyok, így még jobban utálom.

-          Ha ezt most azonnal nem fogod befejezni, nagyon megbánod. Ne merj velem ujjat húzni Edward Cullen, mert tudod, hogy úgyis én győzök. És most irány a kocsi, vár ránk egy szupí kis délután a Port Angelesi plázában. – vigyorgott a végére.

Hát ezt a kínszenvedést kell nekem kiállnom, minden egyes alkalommal mikor költözünk. Még néha csak úgy elráncigálnak mondván, hogy kell valaki, aki hozza a csomagokat. Persze csak teherhordásra vagyunk jók? Nálunk nagy a nőuralom. Néha sajnos nagyon is.

Eltorzult ábrázattal indítottam be a Volvóm motorját és már száguldottunk is az Alice által felállított „vágóhídra”…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.