Gyűlöltél már úgy valakit, hogy előtte szeretted? Egy olyan embert, akihez kötődtél, aki a mindenedet jelentette.
Nem?
Hát nem kívánom neked ezt az érzést…
-Edward, drágám, gyere már!! Indulnunk kéne!
Sóhajtva csuktam be, épphogy elkezdett könyvemet. Verses-novellás kötetnek szánom.
Sajnos pont most jött az ihlet, amikor indulnunk kéne. Sebaj, majd a repülőn folytatom. Addig is fogalmazgatom magamban, a majdani első novellámhoz kapcsolódó verset.
-Itt is vagyok, indulhatunk! – mosolyogtam „kedvesemre”, aki alig látszott ki a bőröndök közül.
-Minek hozol ennyi cuccot? Csak egy hónapra megyünk el nyaralni. És bármibe lefogadom, hogy Olaszországban is fogsz venni egy rakat ruhát. – hiába hallatszik a hangomon, hogy erőltetett, csak ez a látszat tart minket életben, már mintegy 130 éve. Tudom, hogy nem szeretem Alice-t úgy, mint Bellát, de ő szeret engem, és kell neki egy biztos pont, amit én meg tudok neki adni. Hát miért ne tenném? De ez nem csak neki, de nekem is nyújt valami biztonságérzetet. Egy megnyugvást, hogy van valaki, aki csak érted él.
-Jól van na! De egy nőnél SOHA nem lehet elég ruha vagy kiegészítő! Azt hittem, ennyi idő után már csak tanultál valamit…
-Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam! – emeltem fel mindkét kezem megadóan.
A reptérre hamar kiértünk. Már csak a 6 órás út volt hátra Milánóba.
-Áhh végre itt vagyunk. Már nem bírtam volna tovább azt a nőt.
Alice egész úton az egyik stewardes-szel veszekedett, mert állítólag túl sok volt a takaró, amit hozott. De én láttam a fejében, hogy csak azért ilyen dühös, mert látta a jövőmet, miszerint „az a nő” meg fog engem csókolni és elkéri a számomat.
-Nyugi. Nem történt semmi! Látod? Még mindig itt vagyok, és nem „azzal a nő”-vel
-HMMMMMM…
Fogtam a bőröndöket és beraktam a bérelt kocsink hátsó ülésére és csomagtartójába. Egynek-kettőnek még így is a lábaink között kellett helyet szorítanunk.
Egy minden várostól kieső kis házhoz igyekeztünk. Semmi luxus, semmi fényűzés nem volt benne. Felhívta volna a figyelmet. Csak, az emberek számára, legegyszerűbb dolgok voltak benne. De engem ezek nem is érdekeltek. Csak azért jöttem ide, mert csönd van. Itt végre elkezdhetem a könyvem, és talán be is fejezhetem.
***
-Edward… én ezt nem bírom tovább. Látom, hogy valami baj van… kérlek mondd el nekem.
-…
-Edward… kérlek…
-Hát jó. Én sem bírom tovább, Alice! Nem bírom tovább tartani magam! Én nem vagyok képes tovább magamra erőltetni ezt az álcát! Én nem tudok tovább hazudni neked! Alice én még mindig csak testvéremként szeretlek téged…
Láttam, amint húgom szája megremeg a hallottaktól. Lesütötte a szemeit és kiviharzott a házból. Nem futottam utána. Hagytam, had legyen kicsit egyedül, hogy átgondolja a dolgokat.
Ültem az írógép előtt és próbáltam írni, de egy balsejtelem nem hagyott nyugodni. Először még magamnak sem tudtammegfogalmazni mi is lehet, de aztán szépen lassan kibontakozott a sötétből a fény.
Itt vagyunk, Olaszország kellős közepén, és én most romboltam le szeretett húgom egyetlen támfalát.
-ÓÓÓÓ EDWARD!!! TE IDIÓTA MARHA, TE FÉLKEGYELMŰ!! HOGY NEM GONDOLTÁL ERRE EDDIG???
Szélsebesen rohantam. Egész úton Volterra felé rágtam magam, hogy hogy tehettem ilyet? Életem egyik legnagyobb balfogása volt.
Most, hogy már itt vagyok, most azon rágódom, hogy hogyan tehetném jóvá. Semmi nem jut eszembe. Hát akkor majd ott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó