Az ágyamban hasaltam és Guy de Maupassant Szépfiúját olvastam. Emmett és Rosalie vadászni voltak, Alice és Jasper eltűntek szobájuk magányában. Carlisle szokás szerint dolgozni volt, Esme pedig elment vásárolni. Felesleges pénzkidobás, de egy hét fős családnak fenn kell tartania a normális élet látszatát.
Becsuktam a könyvet és lehengeredtem az ágyról. Kinyitottam az ajtót és komótosan lesétáltam az első emeletre. A ház lágy, dallamos csengője töltötte be a levegőt és Alice felsikkantott a fal túloldalán:
- Megjöttek a ruhák Seattle-ből! – És hallottam, amint rohan a szobájából.
- Nyitom! – kiáltottam a szállítónak és emberi tempóban sétáltam oda az ajtóhoz.
A fiatal srác kitágult szemekkel bámult rám, s meg sem bírt szólalni. Először azt hittem, hogy talán felismert, de aztán rájöttem, hogy senkit nem ismerek a közeli nagyvárosból, így ez a veszély elmúlt. A kezében tartotta az aláírandó papírokat, háta mögött meg vagy fél tucat kartondoboz tornyosult.
- Hahó! – integettem az arca előtt, mire felolvadt szobormerev arca.
- Oh, bocsi – pihegett, mint aki éppen maratont futott. – Csak elbambultam.
- Hát, azt vettem észre – mosolyogtam, és ráböktem a lapokra. – Hol írjam alá?
- Jah, igen. Itt. – Elém tolta az ívet, én pedig pár másodperces habozás után aláfirkantottam, hogy Isabella Cullen. – Átutalással fizettek már – fűzte tovább.
Furcsa érzés fogott el, amikor leírtam a Cullen nevet. Éreztem, hogy most már végérvényesen ehhez a családhoz tartozom és ez szomorúsággal és örömmel töltött el, vegyesen.
- Segítsek bevinni a cuccot? – kérdezte nagylelkűen.
- Hagyd csak, majd megoldjuk – mondtam, mire lehervadt a mosoly az arcáról. – De nagyon szépen köszönöm.
- Igazán nincs mit – motyogta a tarkóját tapogatva, majd lassan visszaindult a kocsijához.
A kartondobozok mellett elhaladva gyorsan – emberhez képest gyorsan – megkocogtatta az egyik tetejét és rácsúsztatott egy névjegykártyát. Felvont szemöldökkel néztem utána, míg beszállt az autóba és elhajtott a kavicsos úton. Amint kikerült látótávolságomból felkaptam a dobozokat és beszambázva velük, sarkammal meglöktem az ajtót és letettem a csomagokat az asztalra.
- Alice, itt vannak a ruhák! – kiáltottam fel neki, de a válasz már a hátam mögül hangzott.
- Tudom – súgta Alice.
Megfordultam, és szembetaláltam magam a halálsápadt tünpírrel és Jazzel.
- Nektek meg mi bajotok? – kérdeztem meghökkenve.
- A futár volt itt? – kérdezett vissza Alice.
- Nem, a halloweenes gyerekek jöttek cukorkát kunyerálni! – Miért teszi a hülyét?
Emmett és Rosalie a hátsó ajtón jöttek be és Em jókorát sózott Jasper hátára.
- Szeva fiatalság! Na, mizu? – vágódott le a kanapéra.
- Bella éppen most vette át a Seattle-ből jött ruháinkat – foglalta össze tömören Alice.
Emmett felpattant, mintha gombostűt böktek volna a fenekébe, Rose álltában megmerevedett.
- Itt volt a futár? – kérdezte Rose is.
Jasper és Alice csak bólintottak, nekem pedig elegem lett az egészből és elvesztettem a türelmemet.
- Mi lenne, ha nem néznétek levegőnek? – tromfoltam le őket.
- Bella, te beszéltél egy sráccal! – mondta Jasper.
- Igen, és? – értetlenkedtem.
- Hahó, hús-vér élő személy volt. Ember – somolygott Alice.
Meghökkentem az információtól és kitágult szemekkel néztem rájuk.
- Egy emberrel álltam szemben – hüppögtem.
- És még él a csávó! – vigyorgott Emmett. – Szép volt, hugi!
- De… én… Meg is ölhettem volna! – fakadtam ki.
Alice odajött hozzám és megfogta a kezem.
- Egész végig itt voltunk mögötted, nem lett volna semmi baj – nyugtatott meg lágyan.
- És tényleg hihetetlen önuralmad van – fűzte hozzá Jasper. – Rendkívül gyorsan adaptálódtál a helyzethez.
Aprókat szippantottam és orromban éreztem a friss vér szagát. Torkom égni kezdett, de nem lángolt fel bennem a gyilkolási vágy. Az illat vonzó volt számomra, de feleannyira sem csábított, mint a napfény…
- Most már nem lesz semmi probléma – nyugtázta Jasper. – Még pár ilyen alkalom, és te is hozzászoksz a dologhoz.
- De hogy lehet, hogy titeket nem vett észre a srác? – zavarodtam össze.
- El sem hinnéd, mennyire lekötötted a figyelmét – mosolygott Alice. – Jazz majdnem viháncolni kezdett mellettem szegény fiú érzelmeitől!
- Nem is igaz! – védekezett az említett. – Csak megállapítottam, hogy mennyire feldobódott a srác Bella látványától!
Emmett felröhögött.
- Hát, nem csak a látványa izgathatja, ha névjegykártyákat hagy a dobozokon extra szolgáltatások reményében – vigyorgott teli képpel.
- Pfúj, undorító vagy! – szisszent fel Rosalie és felrohant a lépcsőn.
- Most meg mi rosszat mondtam? - tárta szét a karját a mackó, majd nagy sóhaj közepette felcaplatott élete értelme után.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy valamit kérdezzek, de Alice „hozzám vágott” egy telefont huncut mosollyal az ajkán és kijelentette:
- Vedd csak fel! – kacagta.
Értetlenül meredtem rá, majd az ezüst ketyere életre kelt a kezeim között. A kijelzőn csak egy szám volt, semmi név.
- Tizenöt másodperc, és leteszi – dobolt Alice az ujjaival összefont karján, majd türelmetlenül felkiáltott: - Jaj, Bella! Könyörgöm, vedd már fel!
Kinyitottam a mobilt és félénken beleszóltam:
- Igen?
Néma csönd, majd:
- Bella? – kérdezte a világ legbársonyosabb hangja, és a gyomrom bukfencezett egyet.
Két hete nem hallottam őt.
- Edward? – Tudtam, hogy ő az, de ki kellett mondanom ahhoz, hogy igazzá váljon.
- Jól vagy? Minden rendben? Nem történt semmi? – aggodalmaskodott.
- Minden rendben, nem történt semmi különös – motyogtam. – Te hogy vagy?
A kérdésre már nem tudott válaszolni, mert Alice odaugrott mellém, és belekiabálta a telefonba:
- Bella egy emberrel találkozott! – sipította.
- Hogy… mi? – nyögte Edward. – De ugye nem?
- Nem, dehogy – nyugtatta meg Alice és kikapva a mobilt a kezemből gyorsan darálni kezdte az eseményeket.
Nagyot sóhajtottam és csüggedten belerogytam a fotelbe. Jasper elnézően tekintett párjára, én meg dohogtam, hogy csak ennyit beszélhettem Edwarddal.
A tünpír hadonászva, gesztikulálva magyarázott és úgy rótta a köröket, mintha muszáj lenne. Pár perc után megtorpant előttem, megforgatta a szemeit és odanyújtotta a telefont.
- Veled akar beszélni! – mondta kissé sértődötten.
Átvettem a mobilt és már hallottam is Edwardot:
- Mondd meg a koboldnak, hogy ne dühöngjön! – viccelődött.
- Késő bánat, eb gondolat – közölte fölényesen.
- Hihetetlen egy nőszemély! – nevetett Edward, majd elkomolyodva folytatta: - Büszke vagyok rád! Nem mindennapi dolgot cselekedtél!
- Nem tettem semmit – súgtam szégyenlősen, mert dicsérete mélyen érintett.
- Hát, azt viszont nagyon jól! – Elképzeltem, ahogy ajka finom mosolyra húzódott. – Hallom, első látásra az ujjad köré csavartad a srácot.
- Alice egy kicsit túlzott. – Rápillantottam kobold húgomra, aki feltartotta a kezét.
- Hmmm! Tényleg? – kérdezte.
- Ez nem annyira lényeges – hárítottam. – Veled mi van?
Felnevetett.
- Látom, még mindig nem szereted, ha te vagy a középpontban – közölte kész tényként. – Ma este indulok haza, de nem tudom, hogy mikor érkezem majd meg.
- Oh, ez… klassz. – Oh, remek, most mit fogok majd tenni? Azok után, amit láttam…
- Aha, az – nyugtázta.
Nagy dübörgés töltötte be a házat és megjelent Emmett.
- Csak nem a melák bátyánk robogott le a nappaliba? – érdeklődött.
- Teljes életnagyságban – mosolyogtam Em izgatott arca láttán.
- Gyerekek, olyan viccem van, hogy eldobjátok tőle a parókátokat! – süvítette és megállt a nappali kellős közepén.
- Azt hiszem jobb, ha megkíméllek ettől az élménytől – mondtam Edwardnak.
- Kihagyni egy Emmett-féle viccet? Nincs az az Isten! – mondta. – Sziporkázó poénjai szoktak lenni, hacsak nem rontja el a csattanót. Kihangosítanál?
- Te tudod – motyogtam, és teljesítettem a kérését.
Alice természetesen előre látta az egész jelenetet, így a hasát fogva kacagott Jasper mellett, akire átragadt egy kevés felesége jókedvéből, ugyanis vigyorgott, mint a vadalma. Rosalie, aki időközben szintén megérkezett, unottan kukkantott ki a legújabb divatmagazin mögül.
- Ha ez is olyan, mint az előző, akkor inkább ne is kezdj bele!
Emmett most az egyszer nem sértődött meg. Úgy látszik, túlságosan a viccére koncentrált. Egykedvűen sétáltam oda az ablakhoz – a telefont letettem az asztalra – és az égen gyülekező felhők lassú mozgását néztem. Ha hinni lehetett Alice-nek – és már miért kételkedtem volna benne?! –, akkor holnap estére megjön a hatalmas vihar is. Nem értettem, hogy ez a többieket miért spannolta fel annyira – napok óta erről beszélgettek –, de inkább nem firtattam a dolgot.
- Készen álltok? – kérdezte izgatottan Emmett.
- Nem, de rád soha nem lehet felkészülni, ezért hajrá! – piszkálta Edward a túloldalról.
- Jé, az öcsipók is itt van? – vágott vissza Em.
- Nem sokáig, szóval csapj a lovak közé!
Rose sóhajtott és visszabújt az újság mögé.
- Alice, te nem súghatsz! – intette meg pajkosan húgát, aki látványos mozdulattal zipzárt húzott a szájára. – Hogy hívják a világ legmagasabb épületét, amit vámpírok laknak?
A két másik tesó tanácstalanul nézhetett rá, Edward sem szólalt meg, ezért Em hozzám fordult.
- Bella?
- Passzoltam – mondtam, de nem néztem rá.
- Tudod, hogy kezdesz hasonlítani Mr. Önmarcangoló Búbánatos Aszott Majomhoz? – kérdezte cinikusan.
- Hé! – hördült fel a megsértett személy.
- Nagy az Isten állatkertje, kicsi a kerítés – vágtam vissza nyugodt hangon.
Rosalie és Alice köhécselni kezdtek. Edward felkacagott, Jazz meg közbevetette:
- 1: 1 az állás a mai napra.
- Jaj, Emmett, mondd már! – csattant fel Alice.
- Ja, tényleg. Tehát, hogy hívják a világ legmagasabb „vámpíros” épületét? – Néma csend. – Vempire/Vampire State Building!
Nem kellett megvárni az emberi reakcióidőd, így az utolsó szó elhangzása után fél másodperccel már felharsant Jasper öblös nevetése, Edward bársonyos hangja keverve Rose és Alice csilingelő kacagásával.
Megcsóváltam a fejem, de mosolyomat nem tudtam elrejteni.
- Ez nagyon fájt! – szuszogta Edward a nevetéstől.
- Em, ez volt eddig a legnagyobb vicced! – dicsérte Jazz.
- Mi ez a nagy viháncolás, fiatalok? – kérdezte a belépő Esme és nyomában ott jött Carlisle is.
- Emmett alkotott – adta meg a választ Rose.
- De még hogy! - toldotta meg Alice.
- Szia, anya! – köszönt Edward a vonal túlsó végéről.
A következő pillanatban már Esme kezében volt a telefon.
- Edward, minden rendben? – kérdezte aggódó hangon. – Hol vagy?
- Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben. – Hangja itt egy kissé megbicsaklott, de nem tűnt fel rajtam kívül senki másnak. – Ma este indulok haza, de még nem tudom, hogy mikor érkezem – kerülte ki a második kérdést. – Ott van Carlisle valahol?
- Igen, itt vagyok – felelt nyugodtan a keresett személy.
- Tudnád adni – kérte Edward. – Szeretnék vele beszélni… „négyfülközt” – mondta egy kis habozás után.
- Persze – nyugodott meg Esme – Gyere haza hamar! Szia!
- Szia, Edward! – köszönt el Alice és Rose egyszerre.
- Béke veled, öcsibogyó! – vigyorgott Em.
- Edward – köszönt el Jasper.
Itt volt az ideje a búcsúnak.
- Szia! – mondtam hangosan.
- Sziasztok! – köszönt el tőlünk, és Carlisle eltűnt a dolgozószobájában vele „együtt”.
Mereven bámultam kifelé az ablakon és próbáltam nem megválaszolni azon kérdések tucatját, amik a fejemben kavarogtak.
- Menjünk vadászni! – ajánlotta Esme, mire életre kelt a szoba.
Emmett és Jasper egymást leelőzve akart kijutni az ajtón, aminek az lett a következménye, hogy mindketten beszorultak.
Sóhajtottam, kinyitottam oldalt egy ablakot, és kiugrottam rajta. Megálltam a dulakodó páros előtt és csendesen, de vigyorogva odasúgtam nekik:
- Kívül tágasabb!
Jasper nevetni kezdett, Emmett meg a szemét forgatta.
- 2: 1 oda – közölte Jasper, mire kecsesen meghajoltam.
Közben megérkeztek a lányok is és csatlakoztam hozzájuk. Még hallottam, hogy Emmett utánam kiált, hogy ezt még visszakapom, de már Esme anyai mosolyára figyeltem, ahogy átfogta a vállamat és húzott magával.
- Szóval, mi ez a jókedv?
Alice előrevágtatott, szembefordult velünk és hátal ugrált, míg elmesélte a mai napunkat, kezdve a futártól Emmett viccéig.
Ha tudtam volna, hogy fognak még annál nagyobb dolgok is történni az elkövetkezendő napokban, mint a találkozásom a csomagszállítóval, nem így állok hozzá az egészhez. De ezt még Alice sem láthatta előre, hiszen rólam volt szó.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó