|
17. fejezet
2010.03.21. 20:05
Mindenki sokkolva meredt a nagytermetű vámpír testvérünkre. Mindenki fejében csak a megdöbbenést láttam, még Roséban is, aki ilyenkor általában jól fejbe vágta kedvesét.
A sokktól senki nem bírt megszólalni, ezért megvártuk, míg nevetése csillapodik.
De az nem akart. A földön fetrengve visított, mint egy kismalac és két kezével a hasát fogta.
Olyan hangos volt, hogy a nagy csöndet, csak az ő hangos nevetése töltötte be.
Rosalie ébredt fel leghamarabb a hirtelen kialakult szituációból és felállva letérdelt Emmett oldalához.
– Emmett! Ezt most már abba kéne hagynod. – mondta még mindig félénken, felém nézve, de arcomról semmit nem tudott leolvasni. A merev maszk az arcomra fagyott. Nem tudtam levegőt sem venni.
– De… ez… - krákogta és közben rámnézett. Hirtelen hagyta abba a röhögést és fújta ki a levegőt. Rosalie megfogta mindkét kezét és felrángatta a földről.
– Jól van, felálltam. – legyintett Rosenak, aki sajnálattal teli tekintettel nézett rám.
„Ne haragudj, Edward! Nem tudom, mi üthetett belé. „– magyarázta, de csak megráztam a fejem.
Rosalie újra megfogta Emmett kezét és próbálta visszavonszolni a kanapéra maga mellé, de az nem mozdult. Szertelenül engem bámult. Komoly arccal.
Rosalie tehetetlenségében Carlisehoz fordult, akit még mindig lebénítottak az előbbi szavaim, míg Esme elgyötört arccal méregetett és gondolatai csak aggódásról árulkodtak.
– Khm. – köszörülte meg a torkát Rose Emmettnek, de Em rá se hederített, még mindig engem bámult.
Észveszejtő volt a csend. Senki nem szólt egy szót sem és ez megijesztett. Ennyi volt? Vége? Többé már nem szólnak hozzám?
Tudtam, hogy hiba volt elmondanom, még Carlise is lefagyva bámult maga elé és elméje üres volt. Akárcsak Jasperé, aki általában nem foglalkozott semmivel, Alice-en és Nessien kívül.
Bella sem szólt, tudta, hogy a többiek a hallottakat és Emmett előbbi jelenetét emésztgetik.
Alice csendben meredt maga elé, ő sem szólt. Pedig most rá volt a legnagyobb szükségem.
Alice tudott mindenre megoldást, de hogy nem szólt a reményt elvesztettem arra, hogy a családom ugyanúgy fog rám nézni, mint azelőtt.
Hirtelen Emmett kicsúsztatta kezét Rosalie tenyeréből és felém lépkedett, ugyancsak komoly arccal. Gondolatai féktelen hitetlenséget tükröztek, amit nem értettem, őt ismerve.
„Nem lehet, Edward, mint egy másik nővel… ez nem, nem lehet igaz, ez csak vicc, igen vicc…” – mondogatta magának, míg elért és egy könnyed mozdulattal leguggolt elém.
– Ezt nem mondod komolyan ugye, öcsi? – kérdezte hozzá elég elszántsággal teli arccal és gondolatban könyörgött azért, hogy ezt csak viccnek szántam.
Nem feleltem. Lehajtottam a fejemet és vettem egy mély levegőt.
– Emmett, hagyd most őt. Nem látod, hogy mennyire nehéz most neki? – kérdezte Esme és felállt Carlise mellől, aki megrázta a fejét erre és üres gondolatai megteltek tudományos kérdésekkel.
„Ha ez valóban igaz, és a nővel megtörtént, valószínűleg ugyanaz történt vele, mint Bellával…” – elmélkedett.
Dühösen megráztam a fejemet. Miért nem látok senki gondolataiban gyűlöletet? Utálniuk kéne, azért amiért ezt tettem, amiért hazudtam nekik, és nem mondtam el.
Felpattantam, ezzel Emmettet fellökve, de most nem törődtem vele.
Emmett szitkozódott egy párat, de egy szempillantás alatt felkelt és értetlenül nézett rám, amint én a szoba közepén állok vadállatias arccal.
Egyenesen Carlise szemébe néztem és vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette.
Ez jobban dühített. A hallgatagsága. Hogy nem mond semmit.
Legalább mondja el, hogy nem akar többé látni, csak szólaljon meg végre.
Azt vettem észre, hogy senki nem szid gondolatban, hanem 100%- an mellettem állnak.
És ezt nem értettem, miért. Miért érdemeltem ki, hogy megértsenek?
- Apa. – rekedt hangom elcsuklott, mikor megrázta a fejét és felmutatta a tenyerét, hogy ne szóljak.
Becsuktam a számat és félve vártam, mit fog mondani. De még a gondolatait sem láttam, mert gondosan elrejtette előlem.
Egy pillanatra, Bellára tévedt a tekintete, majd vissza rám. Azon morfondírozott, hogy Bella tudja-e és én bólintottam, mire egy „oh” hagyta el gondolatban a száját.
Esme visszaült apám mellé, idegesen masszírozva összekulcsolt kezeit az ölében, és ugyancsak köztem és Bella közt járt a tekintete.
„Bella tudja? Istenem! Mit élhetett át! Szegénykém!”
Türelmesen vártam, melyikük szólal meg, de nem várt meglepetésben lett részem.
Rosalie lépett oda mellém és szorosan magához ölelt.
„Sajnálom, ami történt Edward! Őszintén! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen el tudod majd rejteni! És ne foglalkozz Emmett előbbi kitörésével, csak meglepődött” – sajnálkozott az isteni szépségű nővérem, miközben elengedett és a szemembe nézett.
Soha nem voltunk valami jó viszonyban, de most hogy mellettem állt, többet jelentett nekem, a testvéri szeretetnél.
Hálásan eleresztettem felé egy mosolyt és visszanéztünk mindketten Carlise felé.
Immár csak Bellát nézte, ezért én is felé fordultam, vajon mit láthat szerelmemen, ami ennyire odavonzza a tekintetét.
Bella engem nézett, töretlenül hidegen. De tudtam, e mögött a hideg maszk mögött ordít. Ordít a fájdalomtól, amit újra meg újra csak én okoztam neki.
Nem elég, hogy a többi családtagomnak fájdalmat okoztam, de neki is? Neki, aki állítólag a legfontosabb számomra?
Nem bírtam tovább szenvedő arcát nézni, viaszfordítottam tekintetemet Carlisehoz, aki váratlanul törte meg a csendet.
– Bella, ide jönnél, kérlek? – kérte kedvesen.
Bella nyelt egyet, majd lassan felállt és tett egy kis lépést felém, de végül Carlisehoz sétált és megállt mellette nekem háttal.
– Igen, Carlise? – szólalt meg halkan.
– Kiterjesztenéd a pajzsod? – kérdezte rám nézve és gondolatait még mindig, rejtette előlem.
Kíváncsi voltam, miért rejtegeti, de egyben nem is akartam tudni mire gondol.
Rettegtem attól, hogy elküld, nem tekint többé családjának.
– Miért? – kérdezte szerelmem döbbenten.
Carlise hezitált, de azért válaszolt.
– Szeretném, ha nem a gondolataimon keresztül tudná, meg mit szeretnék mondani. – mondta Bellára emelve szemeit és türelmesen várt.
Bella bólintott, majd koncentrált.
Éreztem a hullámot, mely végig siklott testén, és ahogy bekebelezi a láthatatlan fátyol apám, anyám és még Jasper testét is. Jasper felől nem hallottam a pajzs nélkül sem semmit, de már nem csak hogy nem láttam, de olyan volt, mintha rajta sem fogna különleges képességem.
Jasper és Carlise egyszerre lélegeztek fel, majd ellazították, időközben megfeszített izmaikat.
Bella leült a kanapé karfájára és érdeklődve leste, mit akar Carlise mondani.
Én is feszülten figyeltem, ha már a gondolataikat nem, de az arcuk rezdülését még meg tudtam figyelni.
– Edward. – szólított meg apám gyengéden. Erősen koncentráltam, hogy oda tudjak figyelni, de a folytonos zsibbadtság, mely körüllengett kissé megingatott.
– Igen?
– Miért nem mondtad el ezt eddig nekünk? – kérdezte fájdalommal teli hangon.
Esme is hasonlóan nézett, de felőle gyengédség, míg Carlise-on megbántottság látszódott.
– Féltem. – ismertem be szinte öntudatlanul. Nem figyeltem rá mit mondok, csak mondtam, ami az igazság volt. Nem tudtam parancsolni szavaimnak.
– Mitől, kedvesem? – kérdezte Esme.
– Attól, hogy csalódást okozok nektek. – feleltem bűntudatosan.
– Már miért okoznál nekünk csalódást? Csak, mert lefeküdtél egy lánnyal, akit nem is szerettél? Ez bárkivel megeshetett volna. – mondta anyám együtt érzően és görcsös szorítása felengedett, így már csak nyugodtan pihent keze az ölében.
– De az nem egyszerűen megesett! Tudtam, mit teszek, és mégsem állítottam le magam. – néztem mélyen Bella szemeibe, amik szomorúan csillogtak, majd elfordította tekintetét és a földet vizsgálta, de én nem. Néztem gyönyörű barna haját, mely kisebb göndör fürtökben omlott vállára, hófehér bőrét, mely…
- Elég, Edward! Elegem van! – csattant fel Jasper mérgesen.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen hangnemben beszélt, akárkivel is.
A többiek csendbe burkolóztak, de én csak higgadtan válaszoltam.
– Sajnálom.
– Igen, érzem! De fejezd be! Megtörtént és visszacsinálni nem tudod! Miért emészted magadat? Nem látod? Mindenki melletted áll! Itt vagyunk és hidd el nem, okoztál csalódást, csupán hazudtál! – mondta kemény hangnemben. Szinte, mintha a régi katonás Jaspert láttam volna.
Szemei feketék voltak a dühtől és keze ökölbe szorult az oldalánál.
Egyszer csak Alice termett mellette és ölelte át a vállát és megnyugtató szavakat mormolt szerelme fülébe.
Szörnyű bűntudatom volt, amiért így kihoztam Jaspert a sodrából-, ami elég nehéz volt nyugodt természetéhez képest-, és mert igazak voltak a szavai.
– ELÉG! – ordította. – Ne sajnáltasd magadat, hanem tegyél is valamit, azért hogy meg legyen oldva a probléma! Azzal nem jutsz előrébb, ha azon sanyarogsz, hogy a családod nem fog úgy viszonyulni hozzád, mint eddig. – kiabálta égnek emelt kezekkel.
Alice szorosan tartotta, nehogy rám támadjon, de már nem ért semmit, Jasper megindult felém és én védekező pózt vettem fel. Emmett a semmiből termett előttem és állta el Jasper útját, aki megdermedt. Morogva méregetett engem, de én csak álltam ott. Készen arra, ha nekem jönne, megvédjem magam. Eszem ágában sem volt Jasperrel ezért harcolni.
Alice kétségbeesetten nézett Carlisera, aki ebben a pillanatban állt fel a kanapéról, Esmevel és Bellával egyetemben.
Bella a jobb, míg Esme a bal oldalamra állt, természetesen nyugodtan.
Carlise Jasper elé állt és megfogta a vállát.
– Nyugodj meg, fiam! Semmin nem változtat az, ha megtámadod a testvéredet. – nyugtatta.
– Ha nem lenne olyan hülye, maga is rájöhetne, hogy senki nem haragszik rá. – sziszegte.
– De el kell mondanunk neki, hogy rájöjjön. – mondta Carlise, mire Jasper morgása abbamaradt és visszavett a lendületből.
Lerázta magáról Carlise kezét és visszalépett Alicehez, aki megragadta a kezét és szorosan megölelte.
– Jobb lesz, ha szívok egy kis friss levegőt, még mielőtt megőrülök. – mondta Jasper teljesen kikelve magából.
Alice kétkedve nézett rám, és én bólintottam. A legnehezebb részén már túl vagyunk.
Így is sokat segített már.
Látva beleegyezésemet, Jasperrel együtt elindultak az ajtó felé, de mielőtt kiléphettek volna az ajtón a húgom megdermedt és éreztem, ahogy megfagy a levegő a nappaliban.
Jasper dühét aggodalom vette át, és mint egy őrző férj megfogta Alice derekát, aki majdnem elesett.
Megpördültem és azonnal Alice mellé léptem.
„Egy nő lépett ki a fák árnyékából. Hosszú Csokibarna színű haja a hátát verdeste. Természetes könnyedséggel mozgott, mint egy vadmacska. Az arca elmosódott, ahogy közeledett felém. És mikor elért volna, egy ismeretlen alakot pillantottam meg. Egy fekete köpenyes alak látszódott a fák árnyékában, mely el is tűnt, ahogy tettem egy lépést felé…” – megfogtam Alice arcát, és rémült szemeibe néztem.
– Alice! – szólt Jasper idegesen. – Mit láttál, édesem? – fogta szorosabban Alicet, nehogy elessen.
– Edward! – szédelgett.
– Tudom! – mondtam kétségbeesetten. – Tudom. – suttogtam.
– Mi az Alice? – jött oda Carlise is.
– A nő… - zihálta. – Hamarabb itt lesz. – nyögte.
– Hogyan? – képett el Bella hisztérikusan és ő is körénk állt, immár az egész család Alice körül állt.
– Hajnalban már itt lesz. – mondta Alice révült tekintettel, miközben kikászálódott Jasper karjai közül.
Csak meredten néztem magam elé és elengedtem Alice arcát.
– Edward? – kérdezte. – Minden rendben?
– Igen. – vágtam rá. – Csak meglepődtem.
– Hidd el, mi is. – mondta Carlise szigorú arccal. Kifürkészhetetlenek voltak a gondolatai, be akarta fejezni, amit az imént elkezdett, de az új fejlemények sokkal jobban izgatták.
– Most, hogy már mindent tudunk, ki is az a nő, hogy ide jön. Elmesélhetnéd mit is látott Alice a látomásban, nemrég és persze most. – mondta Carlise és a kanapé felé intett fejével.
Mindenki azon nyomban oda suhant és elfoglalták a helyüket.
Alice, Bella, Jasper és én csak pár másodperccel utánuk indultunk meg. Mindketten megfogva párja biztonságot nyújtó kezét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó