Összeszorult a szívem abban a pillanatban, hogy megpillantottam a mennyei kis tisztást. Nem látszott rajta az idő múlása, pontos mása volt annak a helynek, ami az emlékeimben élt. Csodálatos virágok, zöldellő fák, csiripelő madarak és béke. Edward nélkül nem volt ugyanolyan, de hát ő most nem lehetett velem. Ami azt illeti… soha többé. Én választottam ezt az utat, mégis fáj. Nagyon… éget… Legalább annyira, mint mikor ő hagyott el engem. Az elmúlt pár évben mást se csináltam, csak megpróbáltam észrevétlen maradni, és tökéletesíteni a pajzsomat. Nem engedhettem, hogy Alice meglásson, és megtaláljon. Nem szép dolog búcsú nélkül magára hagyni a szerelmemet, a legjobb barátnőmet és a családomat, de nem ment másképp. Ők is így voltak vele, mikor ők hagytak el engem. Most már értem, hogy miért nem búcsúztak. De Edward legalább velem közölte, hogy elmegy, én vele még azt sem tettem meg.
Az a levél csekély arra, amit ő érdemelne. Ő nálam sokkal szebbet és jobbat érdemelne, és nem hagyhatom, hogy a hála elvegye az eszét. Sokkal fájdalmasabb lenne, ha végtelenül belehabarodnék, aztán pár év múlva rájön, hogy valójában nem is szeret, és úgy hagy el. Az sokkal rosszabb lenne, ezt még Gill is aláírja, bár ő nagyon ellenezte a döntésemet.
Nem kértem, hogy tartson velem, sőt inkább azt szerettem volna, hogyha a Cullen családdal marad, mert ők több mindent tudnának nyújtani neki, de ő velem akart maradni, ami nagyon meghatott. Ő volt az egyetlen, akivel mindent megbeszélhettem, ezt még Alice-ről sem mondhatnám el, mert ő elfogult a bátyjával kapcsolatban. Már megtapasztaltam, hogy általában őt védi meg… de mindegy, hiszen ez teljesen jogos.
Gill ma nem jött velem, aminek a szívem mélyén örültem. Nem akartam, hogy lásson ezen a helyen, ahova annyi emlék köt. Egy kicsit talán emlékezni akartam, nem akartam, hogy a gyönyörű szép pillanatok pillangóként szálljanak el a végtelen semmibe. Ahhoz túl szépek voltak, ahhoz túl jól éreztem magam, ahhoz túl szerelmes voltam. Szeretnék ma is az lenni, de ez immár hiú ábránd. Talán már akkor is az volt.
Hiányzik. Évek óta nem láttam, és borzasztóan fáj a hiánya. Hiányzik csibészes mosolya – amit vámpírként még nagyon kevésszer láttam -, hiányzik aranyszín szeme, hiányzik hófehér izmos teste, szép ívű szája, és mindenekfelett őmaga.
Akaratlanul, de őt kerestem minden pillanatban. Ha meghallottam egy autó hangját, felkaptam a fejem, abban a reményben, hogy megpillantom, amint elegáns mozdulatokkal jelenik meg ezüstszínű Volvójából, a fekete napszemüvegének társaságában. Talán ez a kép örökre megmarad. Mennyi szép pillanatunk volt, és milyen váratlanul vége szakadt minden szépnek, minden jónak… egy világ omlott össze bennem.
Azt állítja, hogy nem azért hagyott el, mert nem szeret. Ezt hajtogatta miután visszanyerte az erejét a szabadulásunk után. Úgy tettem, mint aki elhiszi, mert az az igazság, hogy szerettem volna elhinni. Talán egy kis ideig hittem is neki, de akkor miért szerepelt minden harmadik mondatában a hála kifejezés? Na jó, ez talán túlzás, de kezdett nagyon felidegesíteni. Szerencsére akkor már Jasper képessége sem hatott rám, így nem érezte váltakozó érzelemhullámaimat. Biztosan kerültem volna néhány kellemetlen szituációba.
Néha bánom, hogy elmentem, vagyis inkább elszöktem. Néha úgy érzem, hogy hülye voltam, és maradnom kellett volna. Néha eluralkodik rajtam az önutálat, és olyankor minden velem kapcsolatos dologban hibát találok. Hiszen hibát, hibára halmozok. Talán tényleg az lett volna ha hallgatok annak idején Edwardra, és nem engedem közel magamhoz.
Szebb életem lenne, talán már boldog családanya lennék egy szerető férjjel, egy családi házzal és egy kiskutyával. Nem szomjaznék a vérre, nem menekülnék a napfény elől, és a Cullenek elől. Minden olyan tökéletes és idilli lenne, és nem kellett volna annyit szenvednem az idáig vezető úton. Nem lenne a hátam mögött néhány fogságban töltött kínkeserves év. Nem lennék gyilkos, nem száradna egy csepp vér sem a kezemen. Minden egyszerű és nyugodt lenne.
Egyszerű? Nyugodt? Miket beszélek, hiszen mikor voltam az egyszerűségemről híres? Mindig is más voltam, mint a többiek, sosem tudtam magam igazán megértetni másokkal. Mindig is én voltam a zárkózott különc, a sápadt floridai lány, majd a Cullenekkel barátkozó csendes Bella Swan. Sosem voltam kiemelkedő semmiben, sosem voltam igazi egyéniség. Azt vettem fel, ami éppen a kezem ügyébe akadt, úgy hordtam a hajam, ahogy egy fésülés után maradt. Sminkelni is csak nagyon ritkán sminkeltem, mert nem tartottam fontosnak.
Tényleg nekem való lett volna egy átlagos élet, mikor én sem voltam soha átlagos? Boldog lennék családanyaként és sörhasú, tévé előtt ülő férfi oldalán? Az lenne minden örömöm, hogy főzzek, mossak, s takarítsak? Nem tudnám magam elképzelni ebben a szerepben. Talán az égiek is úgy akarták, hogy egy vámpír szeretője legyek, majd egy fogoly, és legvégül egy szabad, de magányos vámpírnő.
A fejemet a fűre döntöttem, és magamba szívtam a kései tavasz illatát, és a közeli vízfolyás kellemes aromáját. Egy kicsit megnyugtatta zaklatott lelkemet, de nem adott teljes gyógyírt a szívemre.
Szeretem Edwardot, de soha nem mindegy a szerelem formája. A hála nem éppen ígéretes egy kapcsolatban. Talán majd Edward is elfelejt engem, és talán egyszer majd egy másik nővel fog feküdni ezen a réten. Nem! Ez a mi rétünk, ez a mi emlékünk, és az is marad örökre. Ezt Edward nem veheti el tőlem.
Az utóbbi években több országban is jártam, sokáig nem is mertem Forks közelébe jönni, hiszen tudtam, hogy itt keresnek majd legelőször. Oroszországba mentem az elején, és igyekeztem a nem túl népszerű, de hideg helyeken tartózkodni. Alaszkát, Kanadát és a Brit szigeteket messziről kerültem, ahogy Dániát is. De végül muszáj volt idejönnünk Gillel, nem bírtam tovább. Muszáj volt látnom Charlie-t, de azt is tudtam, hogy La Push földjére nem léphetek. Vajon, mi lehet Jacobbal? Remélem, hogy boldogan él a bevésődése mellett, és talán már el is felejtette, hogy létezett egyszer egy Bella Swan nevű lány, aki mindig csak fájdalmat okozott neki.
A következő pillanatban szipogó hangok ütötték meg a fülem. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy a fák mögül egy apró kislány sziluettje rajzolódik ki. Az elmúlt évek alatt már-már tökéletesre fejlesztettem az önuralmamat, így nem éreztem kísértést arra, hogy megtámadjam. Először nem vett észre, kicsiny arcáról patakokban folytak a könnyek, maszatos kezeivel próbálta eltüntetni a sírás jeleit, sikertelenül. Aztán felnézett és észrevett. Apró, körülbelül négy-ötéves teste megmerevedett és ijedten nézett rám. Addig a pillanatig, amíg kék szemei el nem kerekedtek, eszembe se jutott, hogy napfényben fürdök, és hogy a bőröm gyémántként csillog, és hogy mindezt a kislány is látja. Álmélkodva nézett rám, és közelebb lépett. Meghökkentem. Miért nem menekül előlem? Miért nem fut el? Miért nem jön rá, hogy én veszedelmes vagyok?
- De szép vagy – szólalt meg szipogó, aranyos kislány hangon, és a mosoly akaratlanul támadta meg az ajkaim szegletét.
- Hány éves vagy? – szólaltam meg halkan, de a csilingelésemet nem tudtam elrejteni.
- Négy, és te?
- Kicsit több – feleltem az igazsághoz hűen. – Mit csinálsz itt? Hol vannak a szüleid? – kérdeztem, de meg is bántam, mert a kislány ajkai újra sírásra görbültek.
- Anyu meghalt – motyogta gyászosan. – Meghalt a kisöcsém születésekor.
- Nagyon sajnálom – feleltem őszintén, és hagytam, hogy a kis apróság közelebb jöjjön és megöleljen. Tudom, hogy ez nem lenne szabad, de nem tehettem, hogy elutasítom, mikor szegénynek vigasztalásra van szüksége. – És apukád?
- Hallottam, hogy azt mondta valakinek, hogy meg akar halni, és majd megöli magát, mert nem tud anyu nélkül élni – mesélte sírva, és még erősebben kapaszkodott belém. A fejét a mellkasomba temette, és én lágyan simogatni kezdtem hosszú barna haját. – Nem akarok árva lenni.
- Nem leszel, apukádnak nem lesz semmi baja – próbáltam vigasztalni, és magamban azt a férfit szidtam, aki képes belegondolni, hogy magára hagyja a gyermekét a gyászban, és még több terhet és fájdalmat rakjon kicsiny vállára. – Mi a neved?
- Eve – felelte. – Neked élnek a szüleid?
- Igen, és a te apukád is sokáig fog még élni.
- Hogy hívnak?
- Bella, de szerintem jobb lenne, ha hazamennél… - kezdtem bele, mikor idegen illatokat éreztem meg, és megszólalt a fejemben a vészcsengő, ugyanis vámpírok közeledtek. Még hozzá nem a jóságos fajtából. Tudtam, hogy már késő elküldenem Eve-t, így inkább a karjaimba kaptam, és futni kezdtem. De nem voltam elég gyors, egy gúnyos nevetés kíséretében rám vetette magát az egyikük és én a földre zuhantam.
Eve felsikított.
Leráztam magamról a támadómat, de megremegtem, mikor megpillantottam az égővörös hajkoronát, melyben régi ellenségemre, Victoriára ismertem. És nem volt egyedül. Cora és Alec is vele tartott és úgy néztek rám, mint egy kiszemelt prédára.
Legelőször nem voltam benne biztos, hogy vajon a Volturi küldte volna őket rám, vagy ez valami bosszú-hadjáratféle Jane haláláért, de nem is érdekelt, mert azonnal felugrottam, és nyomban támadást éreztem a pajzsomon. Cora és Alec egyszerre kezdtek ostromolni, de könnyűszerrel hárítottam. Viszont most már biztosan tudtam, hogy ezúttal eljött a végső halálom pillanata. Képtelen leszek egyszerre elbánni velük és közben megvédeni ezt a kislányt.
- Nocsak, drága Bellácska – gügyögte Victoria ádáz arckifejezéssel, és egyértelmű volt, hogy mit szeretne látni. Engem. Holtan, darabokra tépve és lángok közé dobva, hogy elnyerjen az örök kárhozat. – És csaknem új barátod van? – nézett a zokogó kislányra.
- Régen láttalak Victoria. Alec, Cora… üdv – udvariaskodtam tömény gúnnyal. Végig néztem rajtuk, és azt latolgattam, hogy vajon a fejemet melyikük tépi le a nyakamról. – Mi járatban?
- Nem gondolod, hogy túl sokáig kísértetted a halált, és hogy itt az ideje, hogy vége legyen? – sziszegte Cora dühösen. – Megfizetsz Jane haláláért!
- Ahogy mondod, nem. Gondoltam majd szerzek fehér botot, hogyha netalántán megöregednék. Ha pedig nem, úgy még jobb.
- Nem tudod, hogy mióta várok erre a pillanatra, Bellácska – mondta Victoria, majd újra rám vetette magát, de ezúttal nem hagytam magam. Ha választanom kell, hogy miképp haljak meg, azt felelném: Emelt fővel, méltósággal, hogy megizzadjon a gyilkosom.
Muszáj volt legalább nehéz ellenfélnek tűnnöm, de ha már egyiküket is magammal viszem a másvilágra, akkor már volt értelme a létezésemnek.
Bevetettem mindent, amit tehettem, de nem tudtam, hogy miképp védhetném meg Eve-t. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy mind a három vámpír engem célzott meg. Alec és Cora mentálisan, de teljes erőbedobással. A pajzsomat, ami védett minden szellemi behatolástól, és amit az elmúlt évek alatt tökéletesre terveztem. De úgy tűnik, hogy nem tudtam egyszerre a testemmel és a lelkemmel is védekezni. Egy erőteljes jobb horoggal próbáltam kiütni Victoriát, de nem jártam sikerrel. Aztán rájöttem, hogy csak akkor nyerhetek, ha letépem a fejét, de akkor sem lesz tűz, amin elégetem. Mindegy, akkor is meg kell, próbáljam. Vicsorogva támadtam esküdt ellenségemre, és megpróbáltam megtorolni rajta régi veszteségeimet.
De egyre inkább gyengültem, és egyedül voltam.
Meg fogok halni.
A következő pillanatban éreztem, hogy Victoria letépi a jobb karomat, Alec pedig megcélozza a fejemet…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó