Bella szemszöge:
Az élet nehéz, akármilyen könnyűnek tűnik is. Hiába van tökéletes életed, tökéletes családdal, egy tökéletes gyermekkel és egy tökéletes férjjel. Hiába vagy boldog, a múlt köde mindig kísért, üldöz, míg el nem kap, és meg nem bénít, és ha már lecsapott, vége van. Ebben nincs győztes. Csak áldozatok…
Egyenesen előre bámultam. Nem voltam képes rá, hogy csak egy pillantást is vessek a családomra. Nem akartam ugyanazt látni a szemükben, amitől Edward annyira félt.
A megvetést.
Míg Edward elmesélte a látomásokat, szűnetlenül szorította jobb kezemet, melyet én csak halványan viszonoztam. Nekem is fájt így látnom őt, és az hogy magát okolta mindezért, még jobban megfojtott. Az érzelemmentes álarc, melyet mutattam, korántsem volt valódi.
Gyűlöltem a gondolatot is, hogy valaki mással volt, hogy hazudott. De szerettem, és nem tehettem ez ellen semmit. Még a haragot is elűzte az iránta érzett mélységes szerelmem. Nem érdemelte ki, hogy akárcsak egy kicsit is szenvedjen emiatt.
A legjobb, amit tehettem, hogy válaszút elé állítottam. Elfogadja a múltját és tovább lép, vagy a végtelen sajnáltba torkoll. Neki kell döntenie, mert e nélkül nem lehetek vele újra együtt.
Próbáltam minden ellenséges érzésemet elnyomni a nő iránt, aki ezt tette a férfival, aki a legfontosabb számomra. De nem ment. Nem ment, mert a gyűlölet akaratlanul is körbe vett.
Behálózott és nem engedett ki onnan. Mióta bevallotta, mit tett a múltjában, folyton folyvást ezen járt az eszem. Milyen lehet az a nő? Vajon ő is annyira szerette Edwardot, mint amennyire én szeretem őt? Ha szerette, miért engedte el?
A választ nem tudtam egyik kérdésre sem. Rettegtem a pillanattól, attól a perctől, mikor elér minket. Féltem, hogy újra elcsábítja tőlem. Hogy újra elhagy.
De nem gondolhatok erre. Edward szeret és ezerszer megbánta, hogy elhagyott. Soha többé nem tenné. Vagy mégis?
Megráztam a fejemet és próbáltam odafigyelni a többiek beszélgetésére.
– Azt mondjátok, holnap hajnalban már itt lesz? – kérdezte Rosalie, meglepően aggodalmasan.
Sose érdekelte, ha valami bajba kerül a testvére, csakis magával foglalkozott, és hogy Nessie boldog legyen. De az óta sokat változott. Talán megismerhetjük Rosalie kevésbé hiú énjét?
– Igen. – válaszolta Alice ködös tekintettel.
Megint a jövőt kémleli, hátha lát valami fontos momentumot, ami megoldást tár fel az előtt, miért döntött úgy az a Nő, hogy pont ide jön.
– És lehet tudni, miért? – kérdezte Carlise.
– Nem. De amit a látomásból megtudtunk az az, hogy nagyon is célja van azzal, hogy ide jön. – nézett Alice Edwardra, aki már jó néhány perce csak maga elé meredt, akárcsak én.
– Miattam. – mondta halkan.
– Ezt gondolom.
– De hogy talált meg? Mégis, hogyan lett ő is vámpír? Ez nem lehet véletlen… - elmélkedett Carlise.
– Azt hiszem én, tudom. – mondta Edward rám nézve.
Megütközve néztem rá.
Az nem lehet! Mennyi az esélye annak? Kell valami ésszerű magyarázatnak lennie…
– Úgy érted…? – hagytam befejezetlenül a mondatot.
– Úgy.
Hitetlenkedve néztem rá.
– De egyedül semmi esélye nem lett volna. Kellett lennie valakinek, aki mellette van. Kétlem, hogy pont akkor járt volna arra egy vámpír ’ véletlenül’ – magyaráztam és erre mindenki elgondolkozva sóhajtott fel. Mindenki tanácstalan volt ebben a helyzetben. Sok kérdésünk volt, de egyikre sem sikerült választ találnunk.
Ahogy láttam mindenki azon agyalt, amit mondtam és valljuk be, valami logikának kell lennie benne. Ha gyermeket várt volna, akkor bele kellett halnia a szülésbe. Egy vámpírt később is kereshetett volna, de az esély nagyon kicsit lett volna, hogy pont akkor jár arra egy.
De ha a nő terhes volt, és Edward az után hagyta el, hogy…
Elemi erővel tört fel bennem a felismerés. Ezért nem akarta Edward Nessiet. Ezért harcolt ennyire ellene? Mert már megtörtént egyszer, és nem ismerte a tettei következményét?
Hangosan lélegezve vettem a levegőt és a kezemet a szívemre helyeztem.
– Bella? Minden rendben? – aggódott Edward és közelebb hajolt.
– A nő… neki…. tőled… - makogtam össze vissza.
Egy értelmes szót sem bírtam kinyögni.
A fájdalom már nem csak kerülgetett, hanem el is ért. Úgy csapott le rám, mint legyek a húsra, mint keselyűk a maradékra. Pokolian fájt. Égetett, szorított és megfojtott. Alig kaptam levegőt. Fuldoklottam a fájdalomban és még a levegő is csak kisebb helyeken érte el célját a tüdőmben. Felpattantam a székről és össze visszafutkostam, míg nem megéreztem, hogy valaki lefog. A vörös ködtől semmit sem láttam, csak egy valamit:
Edward fájdalomtól eltorzult arcát…
Fél óra múlva…
Amint megláttam Edward arcán a fájdalmat, mintha egyszerre elcsaptak volna bennem valamit. Láttam a fájdalmas arcot, melyen megbánás, gyűlölet, harag és félelem játszódott le.
Hogyan tudnám ezt megkönnyíteni neki, ha még én sem tudom magamat egyben tartani?
Mikor tűnnek el végre a gondok és lehetünk boldogok?
Egyedül ültem a réten, melyet szerelmem mutatott meg nekem, még emberkoromban.
Újra és újra visszaemlékeztem halvány emberi emlékeimre és féltékeny voltam az ember Bellára, akinek mindene megvolt. Ember volt.
Természetesen vámpírságom egyetlen percét sem bánom, mert azzal lehetek, akiket szeretek, de régen könnyebb volt. Míg boldogok voltunk.
Visszaidéztem emlékezetembe Edwardot emberi szemmel. Kétség sem fér hozzá, a vámpírlátásomon még elbűvölőbb, mint emberi szemmel nézve.
Visszaidéztem találkozásunk napját, amikor megmentett, az első csókunkat, a vallomását, amikor elhagyott, a pillanatokat, melyek csak az enyémek voltak vele. Amik az enyémek voltak. Akárhányszor visszaemlékeztem ezekre a csodás pillanatokra, mindig befurakodott elmémbe, a tudat, hogy nem csak az enyém volt. Előttem volt valaki más, aki megkapta.
A gondolattal, hogy nem az enyém volt legelőször, sosem fogok megbirkózni, mindig is a fejem egyik zugában fog motoszkálni, de képes leszek vele együtt élni. Mert már tudom, hogy csak én kellek neki és senki más.
Ha harcra kerül a sor, küzdök érte, és nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem, akár az életem árán is…
Már sötét volt, mikor visszaindultam a hatalmas Cullen házhoz. A szellő lágyan simogatott és jól esett a sebesség. Itt kiengedhettem minden felgyülemlett energiámat. Már érzem azt, amit akkor Edward érzett. A sebesség felemelő érzése, e nélkül megőrülnék.
Gyorsan szedtem a pár lépcsőfokot, mely elválasztott szeretett otthonomtól és mikor elértem az ajtót, határozottan léptem be a kreol színű nappaliba. Mint mindig most is ugyan olyan volt minden, mint 8 évvel ezelőtt. A tökéletes nappali, mint az álom konyha. A régies, de mégis modern ebédlő.
Nagyot sóhajtottam, miközben beléptem a konyhába, ahol Esme a vacsorát készítette, ugyanis miután a dührohamom elmúlt, megkértem Esmet hívja fel Jacobot, La Pushba, hogy hozzák haza Nessiet. Rá volt most szükségem. A karjaim biztonságában akartam tudni, még ha tudtam is, hogy Jacob úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.
Esme szomorúan elmosolyodott és nem tudtam megállni, hogy ne nyugtassam meg.
– Esme, már mondtam nincs semmi baj. Kell egy kis idő, míg feldolgozza. Én jól vagyok. Inkább Edward miatt aggódj. – mondtam és választ sem várva, kiléptem a konyhából, egyenesen a lépcső felé vettem az irányt.
Haboztam. Edward megnyugodott már? Annyira aggódtam, azért hogy ne merüljön bele saját gyűlöletébe, hogy megszegve az ígéretemet, miszerint nem zavarom, míg ő nem keres, elindultam felfelé a lépcsőn.
A már szinte rendszeresen látogatott szoba a legfelső emeleten helyezkedett el.
Jól megfontoltam minden egyes lépést, és nem vártatva magam benyitottam.
Edward az ablak mellett állt. Nem láttam az arcát, csak arcáról a visszatükröződő hold fényét. Így még elbűvölőbb volt, a legszebb a világon.
– Bejöhetek? – kérdeztem néhány perctétlenkedés után az ajtóban állva.
Kurtán bólintott.
Óvatosan becsuktam magam után az ajtót és mellé léptem.
Átöleltem derekát és ő a fejét a vállamra hajtotta. Keresztbe font karjai átöleltek és szorosan magához szorítottak.
– Sajnálom. – suttogtam.
Edward sóhajtott, majd szemeit rám emelve felelt.
– Ne sajnáld. Mindent, amit délután tettél, az érthető. Ne okold magadat. El kellett menned, hogy átgondolj mindent. Megértelek. – suttogta ő is.
Köszönet képen bólintottam.
Ezután jó pár percig nem szólaltunk meg. Nem tudtam, hogyan belekezdeni abba, amit akkor éreztem, amikor megláttam az ablak előtt állni.
– Az egyedüli, aki hibás, az én vagyok. – előzött meg hirtelen.
– Az múlt Edward. Felesd el végre. – ráztam a fejemet.
– Nem megy. – sóhajtotta. – Hogy hazudtam a családomnak. Neked. Egyszerűen megvetem magam ezért. Ha akkor bevallom, nem történik mindez. – nézett szemeimbe.
Szomorúan nézett rám, de én nem voltam hajlandó újra erről vitatkozni.
– Elég. – csitítottam egy lágy csókkal. – Nem beszéljünk erről. Már túl vagyunk rajta. És csak az számít, hogy együtt vagyunk. Élvezzük ki az utolsó esténket. – suttogtam és beleharaptam alsó ajkába.
Hirtelen elhúzódott és meghökkenve nézett rám.
– Azt mondtad… - kezdte, de belé fojtottam a szót.
– Tudom, jól mit mondtam, és visszaszívom. Sokat gondolkodtam, és talán még a réten úgy gondoltam, hogy ha megbocsátasz magadnak, de mikor eszembe jutott, hogy hogyan viselkedtem odalent… Elgondolkoztatott… És mikor egyedül voltam a réten, rájöttem nem is igazán az a fontos, hogy megbocsáss magadnak, hanem inkább hogy fogadjam el, hogy nem én voltam az első. – mondtam bűnbánóan. – Azt hiszem, én kezdtem rosszul a dolgokat.
Edward elmosolyodott és megcirógatta az arcomat.
– Ezt ugye csak most találtad ki? – kérdezte félmosolyra húzva száját.
Lesütöttem a szemeimet és bólintottam.
– De komolyan gondolom. Igen a réten még a kikötésem volt a gondolkodásom fő középpontjában, de mikor megláttalak itt állni, én… meggondoltam magam. – suttogtam elhalóan, mert Edward egyre közeledett az ajkaim felé.
És mikor elérte őket, mintha a láthatatlan fátyol, mely előttem volt, lehullott és átadtam magam neki, a végtelen szerelemnek, a jelennek, magam mögött hagyva a múltjának egy darabját… Egyenlőre.
– Nessie! – öleltem át szorosan, míg ő a hajamba fúrta arcát.
– Szia, mami! – gagyogta.
Végre magamhoz ölelhetem. Igaz, még csak egy napra ment el, de minden percben hiányzott. Hiányzott a közelsége.
Elhúzódott tőlem és kíváncsian nézett rám.
– Hol vannak a többiek?
Miért kellett megkérdeznie? A boldogság, melyet lányom érkezése váltott ki belőlem még erősebb lett, de az aggodalmam, hogy az igazság előtte még nincs felfedve, eltörölte a megmaradt kellemes érzéseimet is.
– Hát… - kezdtem, de fogalmam sem volt, hogyan magyarázhatnám el neki.
– Anya. Tudom, hogy valami történt. Ne nézz butának. Felnőtt vagyok és meg tudok birkózni vele, akármi is az. – halkította le hangját az utolsó szavaknál.
Elfogott a pánik, mert Edward nem volt mellettem. Azt akartam, hogy együtt mondjuk el neki, de Nessie korai érkezése feldöntötte ezt.
Azt hittük még éjfélre megérkezik, de Jacob kikönyörögte, hadd maradhasson náluk estére, és majd hajnalban elhozzák. De nem így történt, mert a hajnalból 3 óra lett, mert időközben a falka elment a hegyekbe egy kis kirándulásra, és Jacob ragaszkodott hozzá, hogy Nessie is menjen velük. Nem voltam képes elengedni és minél több ideig húzzuk az időt annál nehezebb lesz neki, elmondani.
Sóhajtottam egyet és lányom szemébe néztem.
Megfogtam mindkét kezét és a nappali felé vezetve, belevágtam apja sötét múltjának feltárásába.
– Nessie, valamit tudnod kell…
- Szóval, van egy másik nő is. Akinek feltehetőleg van egy gyereke. Aki ugyanúgy félvámpír. – nézett egyenesen maga elé.
– Igen. – suttogtam. – Sajnálom, hogy eddig nem mondtuk, de nem…
- Ne. Ne. – fojtotta belém a szót. – Jobb később, mint soha. – mosolyodott el halványan.
– Nem vagy… ideges? – kérdeztem vonakodva.
Nessie elgyötörten nézett rám.
– Nem mérges, hanem csalódott vagyok. De így… nem tudok apára haragudni. Nem megy. Szeretem és mindannak ellenéra, hogy hazudott, úgy érzem mellette a helyem. Nem mondom, hogy nem tépném le annak a nőnek a fejét, amiért apával… de tiszteletben tartom azt, hogy ő csak egy ember volt. A hormonjai uralták, vagy talán az agya borult el – mondta komolyan. Még nevettem is volna ezen a viccen, ha nem lett volna ennyire komoly, de csak ennyit mondtam:
– Sajnálom. – szinte folyton ezt hajtogattam.
– Én jól vagyok anya. Az a kérdés, te jól vagy-e?
A többiek nagyjából 5 óra tájékán tértek haza. Renesmee azonnal apja nyakába ugrott és valamit belemormolt a fülébe, de azt nem értettem, hogy mit, olyan halkan mondta.
Edward tágra nyílt szemmel figyelte, Nessiet és nem akarta elhinni, hogy már mindent tud és nem haragszik rá. Mindenki megnyugodott, mikor látták, hogy Nessie folyton az apja mellett téblábol. Ölelgeti, puszilgatja, és folyton sugdos a fülébe valamit.
Ezt ő is érdeklődve leste minden alkalomnál, de engem nem kötött le túlságosan. Egyre idegesebb lettem, mert az idő közeledett. Hamarosan megérkezik, és nem tudom mit kéne tennem.
Gondolataimból Carlise tanácskozó hangja ébresztett fel.
– Nem bántjuk, amíg ő sem támad. De megvédjük magunkat, ha harcra kerülne sor.
- De Kathrine, nem bántana senkit sem. – mondta Edward szikla szilárdan.
– Sosem lehet tudni. – vetette oda Rosalie, miközben Nessie haját fésülte.
– Vigyáznunk kell. – helyeselt Nessie is.
Edward egy lemondó sóhajt hallatott és oda sétált hozzám. Leült mellém a kanapéra át átölelte a derekamat.
A kezeim ökölbe szorultak, amit ő is észre vett, és ujjaival gyengéden szétfeszítette azt.
– Ne légy ideges. Nem lesz semmi baj. – suttogta, hogy csak én halljam.
Édes illata bekúszott az orromba és minél hamarabb a számban is érezni akartam.
– De mi van, ha… ?
– Semmi. – ismételte.
Egyáltalán nem azért aggódtam, mert azt hittem harcolnunk is kell, azt kifejezetten élveztem volna. Hanem attól, hogy nézhet ki? Szebb nálam? Megtörténhet, hogy Edward egyszer csak faképnél hagy, ahogy meglátja?
– Nem Bella. Kizárt. – mondta ingerülten. – Hogy gondolhatsz ilyeneket? Még a gondolatot is töröld ki a fejedből! – utasított mogorván.
Szégyenlősen lesütöttem a szemeimet és maradék egy órát szerelmem karjaiban töltöttem el.
Egyszerre léptünk ki a fák közül, abban a pillanatban mindenki egyenletes sorba rendeződött. Amint körül néztem, elfogott a Déjá’ vu érzés. Nagyon is sok emlék kötődött ehhez a helyhez, melyekre nem volt kellemes visszaemlékezni.
Alice azt mondta, jobb, ha mindenki ellőn áll, így nem veszi fenyegetőnek, ha egymást eltakarjuk, de Edward így is félig a háta mögé tolt, mint engem, mint a másik oldalán álló Nessiet is, akin nem láttam érzelmet, de gondolatban, biztos vagyok benne, készül valamire.
A félelem, mely még a Cullen házban kísértet, már izgulássá nőtte ki magát. Még mindig nem tudtam, mit mondjak, avagy mit tegyek, akkor, ha kilép a fák közül. Egyedül jön- e majd vagy hoz magával valakit? Nem lehetett tudni, csak annyit hogy néhány másodperc múlva, mikor a nap sugarai megcsillogtatják bőrünket, kilép a fák közül.
Egyenletesen lélegzett mindenki, de érezni lehetett a feszültséget a levegőben.
Egyszer csak Carlise lépett oda mögém.
– Bella, ahogy megbeszéltük. Ahogy megérzed őt, told ki a pajzsod. Nem tudhatjuk, mi lehet a képessége és még veszélyes is, lehet. – mondta nyugodtan.
– Rendben. – bólintottam és néztem, ahogyan visszalép Esme mellé, középre.
Esme mellett Alice állt, akit Jasper szintén félig a háta mögé tolt. Jasper mögött félig Rosalie ácsorgott, alakja, azt suggalta, képes bármikor támadni, ellenségesen nézett a fák sűrűje felé. Rose mellett Emmett állt, keresztbefont kezekkel, vigyorogva. Alig várta, hogy legyen valami kis akció. Hogy mennyire csalódott lesz, ha mégse…
Nessie, Edward és én Carlise jobbján foglaltunk állást. Edward szorosan maga mellett tartott, minket és ő is a fákat kémlelte. Homloka ráncokba szaladt a koncentrálástól, hátha meghallja a gondolatait Kathrinennek.
Már éppen én is visszafordítottam volna tekintetemet oda, ahová mindenki nézett, amikor Edward megrökönyödött mellettem. Tudtam, hogy meghallotta, ezért, még ha én nem is éreztem automatikusan kitoltam a pajzsomat, ezzel körülölelve mindenkit, aki körülöttem volt.
– Itt van. – suttogta Nessie. Nyeltem egy nagyot és még közelebb húzódtam Edwardhoz, aki ha lehet szinte már összenyomott szorításával.
Kerestem, lestem, mikor bukkan fel, de csak egy árnyékot láttam a fák lombjai alatt.
Egyre közeledett az illat is. Friss óceán és levendula illat keveredett a levegőben és tudtam, hogy ő lesz az.
A pánik mely elfogott apró izzadság cseppeket csalt homlokomra, melyet Edward egy gyengéd mozdulattal letörölt.
– Szeretlek. –mormolta és amint kimondta a szavakat, megláttam az alakot kilépni a zöld növényzet alól.
Az első, amit láttam, hogy mozgása, nem hasonlít az általános vámpírokéra. Annál sokkal kecsesebb és könnyedebb volt, akárcsak az emberé, de mégis különleges. Kezei lazán az oldala mellett lógtak, dereka egyenletes ritmusban mozgott a lépteivel. Dereka karcsú volt, de nem túl vékony. Legutoljára az arcát hagytam, és nem hittem a szememnek.
Arca sápadt, akár egy vámpíré, de korántsem az a jellegzetes krétafehér bőr, annál jóval sötétebb volt. Arca vonala egyenes, kissé nyújtott, de arányos. Ami a legjobban meglepett azok a szemei voltak. Arra számítottam, hogy vörösen csillogó szemei veszedelmet mutatnak, de nagy megdöbbenésemre, azok sem arany barnák, sem feketék nem voltak.
Kétszer is pislognom kellett, hogy elhiggyem, amit látok. Szemei, tengerkéken jártak végig a vele szemközti társaságon, vegyes érzelmekkel teli tekintete elsősorban, keresett. Jól tudtam kit. Hátravetette Csokibarna, a háta közepéig érő haját és csak úgy mint a látomásban megindult szerelmem felé, mit sem törődve a többiek morgásával.
Edward lélegzet visszafojtva állt mellettem, még mindig szorongatva, megbabonázva nézte a nőt, aki egyre közelebb lépkedett felénk.
A nő észbe kapott és egyszer csak megtorpant.
Vörös színben pompázó ajkait kissé szétnyitotta, de nem szólt.
Kíváncsian leste szerelmemet, aki nem tudott megszólalni. Egyenesen a szemébe nézett, majd egyszer csak újra megindult felénk. Lassan lépkedett, minden lépést alaposan megfontolt.
– Kathrine vagyok. – mondta kedvesen mosolyogva. Hangja, mint a szélhárfa. Táncra tudna perdíteni.
Vettem egy mély levegőt és előre léptem, de Edward megfogva derekamat visszahúzott félig maga mögé. Szemei vészjóslóan védelmezőek, nem is kicsit volt feldúlt.
– Üdvözöllek! Én Carlise vagyok és ez itt a családom! – mutatkozott be Carlise illedelmesen, mire a nő megállt és ránézett fogadott apámra.
– Örülök! – biccentett és tekintete újra visszavándorolt Edwardra, aki immár nyugodtabb volt, hogy nem jött közelebb.
A nő – ha arcvonásaiból jól vettem ki- izgatottan figyelte Edward arcát, majd felváltotta a merő csodálat.
– Edward! Emlékszel rám? – kérdezte reménykedve.
– Kath… Kath… - köhögte és szorítása lazult, amit nem tudtam mire vélni. Kétségbeesve figyeltem Edwardot, amint leereszti kezeit rólam és maga mellé ejti őket. Nem értettem miért engedett el és hogy miért nézi ennyire elmélyülten azt a nőt.
Idegesen meg fogtam a kezét és megpróbálva mosolyogni, megszólítottam a nőszemélyt.
– Bella vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek, Kathrine. – ejtettem ki a nevét kissé gúnyosan, de nem feltűnően.
Nessie Edward elé állt és bájosan mosolyogott rá.
– Én pedig Renesmee Carlie Cullen. – nézett rá ártatlanul, de jól tudtam, egy rossz szó és ráveti magát.
Edward megrázta a fejét és egy szempillantás alatt átölelte hátulról Nessiet és maga előtt tartva magához, szorította.
– Nessie. – búgta, mire Nessie felnevetett.
– Jó kislány leszek, ígérem. – nevette.
Kathrine értetlenül nézett minket, de látszólag nem nagyon foglalkozott velünk, mert szüntelenül Edwardot bámulta.
– Szóval Kathrine. Megtudhatnánk, miért vagy itt? – kérdezte Rosalie fogcsikorgatva.
Erre mindenki Kathrinere nézett, még Jasper is, aki eddig a fákat leste.
– Edwardhoz. – mondta Rosalien végig nézve. Nem volt lenéző, inkább kíváncsi.
– És megtudhatnánk, miért jöttél hozzá? – kérdezte Emmett összehúzva szemeit. Kathrine arca elgondolkodó lett, míg végül egy lépést tett felénk újra.
Belőlem egy halk morgás tört fel, de Edward apró puszit nyomott a hajamra, de ez sem állított meg.
– Bella! – figyelmeztetett halkan.
– Jól van. – morogtam.
Hihetetlen, hogy már itt van, de egy szót sem szól.
– Talán valami nyomós indokod volt rá, hogy idejöjj? – kérdezte Carlise tapogatózva.
Nem lehetett tudni, mikor borul ki az a bizonyos bili Kathrinenál, ezért inkább óvatosan próbálta kiszedni belőle, mit akar Edwardtól.
– Igen. És ez kettőnkre tartozik. – mondta és vet egy mély levegőt. Kívülről úgy tűnt zavarban van.
– Rendben. De nem ismerünk. Előbb nem jönnél el velünk a házunkba, hogy jobban megismerjünk? – kérdezte Carlise feszülten.
Kathrine meglepődve nézett rá.
– Nem fogunk bántani. – mondta Alice kellemes hangnemben, de most ő is feszengett.
– Ha megengeditek. – nézett Carlisera félve.
– Gyere utánunk. – mondta, azzal Esmet karon fogva elindultak a Cullen ház felé.
Rosalie egy utolsó gyűlölködő pillantást vetett Kathrine felé, majd Emmettel az oldalán ők is Esmeék után eredtek. Jasper és Alice is elindultak, de a fák sűrűjéből, még visszanéztek, hol vagyunk.
Vettem egy mély levegőt és átnyúlva Edward előtt Nessiet magamhoz húztam és elindultam barátnőmék után. Edward szorosan mögöttünk haladt és éreztem a nő tekintetét magamon.
Amikor elértük a Cullen házat, már szinte mindenki a helyén volt. Mindenki a szokásos helyét foglalta el, már csak én, Nessie, Edward és az új jövevény hiányoztunk.
Ahogy beléptünk, megpillantottam Emmettet a nagykanapé elterpeszkedni és biztonság esetére mellé küldtem Nessiet.
– Köszönöm, Emmett. – súgtam neki, mire ő csak kacsintott egyet.
Én Tv-vel szemközti kanapéra ültem, arra számítva, hogy Edward mellém ül, de helyette felállított és leültetve Kathrine-t ő ült le mellé. Már kezdtem volna mérges lenni, de intett a kezével, hogy üljek az ölébe és Kathrine csodálkozó szemeivel nem törődve, elhelyezkedtem szerelmem ölében.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó