Néhány perccel később feltettem a legragyogóbb képet is, mely a finnországi nyaralásunkon készült. Szerencse, hogy soha senkit nem hívtunk meg a lakásunkba, mert ha az első három kép közti hatalmas korkülönbség, vagy a sosem változó arcunk nem tette volna meg a hatását, hát ez a kép biztosította volna, hogy az illető megtudja: nem mindennapi lények vagyunk.
A hét alatt, amit ott töltöttünk végig nagyon borult idő volt, így szabadon járkálhattunk a városban, kirándulhattunk, és Leo kedvéért a szálloda elhagyatott belsőmedencéjét is kipróbáltuk. De a negyedik reggel Alice felhívott minket, hogy elmondja egy remek kirándulóhely hollétét, és meggyőzött minket, hogy elmenjünk oda. Mikor az általa lediktált irányokat követve egy erdő felé indultunk, már sejtettem, hogy miről lehet szó, és igazam lett - alig léptünk be a fák sűrűjébe, a nap lassan előbukkant a felhők mögül. Végül egy hatalmas rétre jutottunk, és ott töltöttük az egész napot, míg a felhők újra felül nem kerekedtek. Ott készült ez a kép, amelyen Edwarddal kétoldalt a gyönyörű halványan csillámló, a napfényben hófehér bőrű Leo mellett guggolunk a magunk ragyogásával. Nem hittem, hogy egy egyszerű fénykép megtudja örökíteni a pillanatot, de lebecsültem a modern technikát.
Ám a kép nem csak ezt a szép napot juttatta eszembe, az egész hét vidám emlékei elárasztottak, amikor a mosolygó, ragyogó arcunkra néztem...
`` ~ ° ~ ´´
Leo fejét az ablaknak döntve aludta végig az egész utat, csak félórával a leszállás előtt ébredt fel, noha a repülőn már hosszabb ideje nagy ricsaj volt. Előbb álmosan pislogott néhányat, kissé zavartan körülnézett, de aztán a pillantása megtalált minket, és mosolyogva bújt közelebb.
- Kipihented magad? - kérdeztem, egy puszi után.
Kissé kótyagosan bólintott, és néhány percig még meredt maga elé, én pedig gyönyörködtem benne. Abban a pillanatban nagyon hasonlított Edwardra, csak egy leheletnyit emberibb volt - és jóval kisebb persze. De ahogy a kócos, bronzvörös hajára néztem, vagy a félig lehunyt aranybarna szemeire, mindenről Edward jutott eszembe. Kihallgatva a gondolataimat, a büszke apuka elégedetten a nyakamba csókolt. Vetettem rá egy figyelmeztető pillantást, és visszafordulva Leót kezdtem faggatni, kér-e valamit. Végül egy szendvicset rendeltem neki, amit elégedetten nyammogott el.
A repülés izgalma kissé alábbhagyott benne, amikor elhúzva a függönyt semmi érdekeset nem látott, a sűrűn hulló esőtől. Egy darabig nyűgösködött, ezért Edward az ölébe ültette, és halkan, hogy csak mi halljuk, elmagyarázta neki a helyzetet.
- Emlékszel, milyen a bőrünk, amikor süt a nap? - Leo bólintott. - És arra is emlékszel, mit mondtam erről neked?
- Hogy csak Carlisle papa, Esme mama, Rose, Em, Alice és Jasper láthatják - felelte lelkiismeretesen Leo, az ujján számolva a neveket, nehogy valakit kihagyjon. Elöntött a büszkeség, hogy már három évesen ilyen okos. - Ezek a nénik és bácsik sem láthatnák, igaz?
- Nem bizony - helyeselt Edward, és megsimogatta a fejét dicséretképpen. - Ezért jöttünk ma, mert esik az eső, és így senki sem fogja látni. De mondok neked valamit! Mikor hazaindulunk, itt akkor is esni fog, viszont mire átérünk az óceánon ott este lesz, és szép idő. Innen fentről láthatod majd a sok apró fénypontocskát, ami sokkal-sokkal szebb, mint bármelyik város nappal.
Leo erre nagyon izgatott lett, és visszamászott a helyére, hogy lerajzolhassa a repülőt.
A reptéren még jobban felélénkült a csomagokat körbehordozó futószalagok láttán, és hiába volt már nálunk mindkét bőröndünk, még ott kellett állnunk egy darabig, hogy nézhesse. A kocsiban sajnos sírni kezdett, mert Edward kénytelen volt közölni vele, hogy itt nem vezethet az ölében. Leo általában nem sírta el magát ilyeneken, mindig zokszó nélkül vette tudomásul, hogy mit szabad és mit nem, úgyhogy ebből a könnyes sértődöttségből sejtettem, hogy mégis álmos.
- Sajnálom kicsim, de itt nem rokonunk a rendőrbácsi - magyarázta Edward, mire csúnyán néztem rá. Ez kell még, hogy Leo azt higgye, otthon viszont mindent szabad.
Végül hátraültem mellé, és az ölemben újra elaludt - persze ez sem volt szabályos, de Edwardot valójában nem is a törvény, hanem fia biztonsága érdekelte. Nem bízott a kölcsönkocsiban, ellenben nálam jobban semmiféle gyerekülés nem védhette volna Leót, elvégre olyan voltam, akár a márvány.
Akkor sem ébredt fel, amikor a kocsi megállt egy lélegzetelállítóan gyönyörű, természetesen öt csillagos hotel előtt. Edward bement, kitöltött pár papírt, és elkérte a szobakulcsokat. Hamar végzett, és máris sietett vissza hozzánk - Ő cipelte fel a bőröndöket, én pedig Leót.
A második emeleten volt a szobánk, a folyosó végén. Mikor beléptem, és Edward fölkattintott egy villanyt, akkor jöttem rá, hogy a szoba mennyire lekicsinylő szó is a helyre - valóságos lakosztályunk volt. Egy kicsit túlzásnak is éreztem, de az évek során kezdtem megtanulni, hogy Cullenéknek ez tényleg meg sem kottyan, és mindenkit bosszant, ha én költekezéseiken fennakadok. Edward bujkáló mosollyal figyelte az arcomat, végül letette a két bőröndöt az ajtó mellé, és intett, hogy kövessem. Az előszobából a hatalmas nappaliba vezetett az út - menet közben gyorsan felmértem a helyet: egy hatalmas tévé, két kényelmes kanapé, egy asztal, körülötte négy székkel, és egy nagy teraszajtó, amely a széles erkélyre nyílt. A színek és minták ízléses összhangban voltak, a falakat egyszerű festmények díszítették. A nappaliból három újabb ajtó nyílt, Edward a közelebbihez vezetett. A mögötte rejlő szoba is elég tágas volt egy kisméretű ágy, egy fotel, szekrények és egy újabb tévé is helyet kapott benne. Az ágyból azonnal rájöttem, hogy ez Leo szobája, így aztán óvatosan le is fektettem rá. Mialatt levettem a kabátját és a cipőjét, hogy kényelmesen alhasson tovább, egyszer egy kicsit felébredt, de miután megtudakolta, hogy hol vagyunk, és biztosítottam, hogy a közelben leszünk gyorsan vissza is aludt.
Csak ez után volt lehetőségem jobban körülnézni a lakosztályunkban. Edward szorgosan követett mindenhova, habár Ő cseppet sem tűnt meglepettnek. Nem tudtam, hogy azért nem ámul el minden, mert Ő választotta ki a szobát, vagy azért, mert hozzászokott az efféle luxushoz.
A nappaliban az első utam az erkélyajtót rejtő függönyhöz vezetett, és kilépve csodálattal vettem észre, hogy az erkély körbefutja a lakosztályunkat - Leo szobájából, és feltételezésem szerint a hálószobából is nyílt ide egy ajtó. Ezen annyira meglepődtem, hogy a kilátást csak utána vettem észre, ám akkor ámulva léptem a korláthoz, és igyekeztem minél többet magamba fogadni a látványból, amit a lassan felkelő nap fény tett tökéletessé. Amerre csak elláttam zöldellő fák álltak, és halványan megcsillantak rajtuk az esőcseppek. Távolabb láttam már a gyülekező felhőket, így aggodalomra nem volt okom. Alaposabban szemügyre vettem a tájat, és rögtön három kisebb-nagyobb tavat számoltam meg.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezte Edward mellettem, habár Ő már jó ideje engem bámult.
Válasz helyett csak szorosan megöleltem.
Végül visszatértünk a nappaliba, és a Leo szobájával szemközti két ajtó felé vettem az irányt. Edward baloldali felé húzott, ami a hálószobánkat rejtette. Ez is felért egy kisebb lakosztállyal, akkora volt, mint máshol egy egész hotelszoba mindenestül. Meg mertem kockáztatni, hogy a baldachinos franciaágy nagyobb volt, mint az otthoni, és mintha csak valóban a mi házunkat akarta volna idézni a szoba az ágytól néhány méterre egy kanapé állt. E mellett volt még két hatalmas szekrény, egy fotel, és egy fésülködőasztal tükörrel, illetve egy harmadik tévé.
A hálóból is nyílt egy ajtó a fürdőszobába, így ahhoz léptem, és valósággal megdermedten, amikor beléptem oda. Közel akkora volt, mint a hálónk, és volt benne egy jakuzzi, egy hatalmas zuhanyzó, illetve két dívány szerűség, valószínűleg masszázs céljából. Edward kapcsolgatta egy kicsit a villanyokat, míg sikerült tökéletes félhomályt varázsolnia a helyiségben. Lassan közelebb sétált, és lágyan végigcirógatta az arcomat, hogy felébresszen kábulatomból.
- Mit szólnál egy lazító fürdőhöz? - kérdezte fojtott hangon, és a jakuzzi felé intett.
Kábán bólintottam, mire egy szempillantás alatt forró víz kezdett zubogni, és Edward már vissza is tért hozzám. Éppen kezdtem magamhoz térni a fürdőszoba által kiváltott ámulatomból, amikor Edward jóvoltából újra köd telepedett rám - ám ez sokkal ismerősebb volt.
Lassan kezdett csókolni, amíg a karjaimat a nyaka köré nem fontam. Olyan volt, mintha ez az apró mozdulat kulcs lett volna az egész nap gondosan visszafogott érzelmekhez, mindketten egyszerre hagytunk fel a finomkodással, és kezdtük egymást egyre szenvedélyesebben csókolni. Edward keze izgatóan simogatta az oldalam, mindig többet érintve és ezzel egyre nagyobb tüzet szítva. Végül váratlanul lerántotta rólam a pólómat.
- Még meg sem ünnepeltük rendesen az évfordulónkat - súgta, mielőtt ajkát a nyakamra tapasztotta volna.
Nyakamon, majd a dekoltázsomon kalandozó ajka eléggé megnehezítette számomra a koncentrációt, így hosszasan vesződtem, míg sikerült Őt megszabadítanom az ingétől. Mikor végre sikerrel jártam izgatottan simítottam végig izmos hasán, mintha életemben először tenném. Valójában egy kicsit minden alkalommal úgy éreztem, nem ismerem még eléggé, nem érintettem még elégszer - így hát mindig kíváncsian térképeztem fel a testét.
Csak akkor eszméltem rá, hogy már a melltartómtól is megszabadított, amikor újra és újra lágyan végigcsókolta a melleimet. Az addigi jóleső sóhajok után torkomból kéjes nyögések törtek fel a kényeztetésnek hála.
Végül lassan megszabadítottuk egymást az utolsó néhány ruhadarabtól is, testünk forrón összesimult.
Edward a nyakamba temette az arcát, és csak álltunk ott szorosan a másikhoz préselődve. A testemet már teljesen beborította a vágy forró tüze, és éreztem, hogy Ő is vágyik rám, mégis sikerült mozdulatlannak maradnom - tudtam, hogy az a pillanat tettek nélkül tökéletes. Éppen úgy, ahogy a következő úgy volt tökéletes, hogy újabb kapkodó csókot váltottunk, majd a lassan teli kád felé vettük az irányt. Edward elzárta a csapot, majd a kezemet fogva besegített a kádba, és Ő is azonnal követett. Mögöttem helyezkedett el, és egy rövid ideig csak élveztük egymás közelségét, és a ringatózó víz simogatását.
Kinyúlt a kádból, nagy adag tusfürdőt nyomott a tenyerébe, és nekilátott, hogy bőröm minden négyzetcentiméterét alaposan megmossa. Legalábbis feltételezem, hogy ezzel a szándékkal kezdte a feladatát, de az illatos tusfürdő hamar elfogyott a kezéről, hiszen miután a hátamat jól bedörgölte, kezei a víz alá merültek. Mindez azonban Őt cseppet sem zavarta, rendületlenül simogatott tovább, mindenütt. Derekamtól újra felfelé indult, és rövidesen elért a melleimhez.
Eleinte csak simogatott, közben a nyakamat csókolgatta, már ennyitől is őrülten kívántam, és amikor óvatosan belemarkolt a melleimbe úgy éreztem, felrobbanok a vágytól. Szembe akartam fordulni vele, hogy kissé felgyorsítsam az eseményeket, de nem engedte.
- Ne siessünk, Édes - suttogta, és hogy még jobban megőrjítsen finoman harapdálni kezdte a fülcimpámat.
Edward egyre jobban belemelegedett a kényeztetésembe, és nehezen forgó aggyal jöttem rá, hogy megint egyenlőtlen éjszakánk lesz, amikor Ő csak ad, és ad, és nem hagyja, hogy viszonozzam. Csakhogy minél többször fordult ez elő, Ő annál jobban kiismert engem, tudta már, mivel tud engem annyira... lefoglalni, hogy ne legyen lehetőségem ellenkezni. Annyira tökéletes szerető volt - nem mintha lett volna hasonlítási alapom -, hogy mire rájöttem, megint milyen
önfeláldozó, már túlságosan élveztem, és nem is akartam megállítani. Ritka alkalomnak számított, ha hagyta magát kényeztetni, azt hajtogatta, hogy számára a legnagyobb élvezet nekem örömet szerezni. Ha valóban így van, akkor az egész élete egy merő kéjmámor lehet...
Ujjai lassan siklottak a combjaim közé, és mivel már tudtam, egy darabig be kell érnem ezzel, sürgetően nyitottam szét a lábamat. Ám Ő mindenhol megérintette és végigcirógatta a bőrömet csak ott nem, ahol legjobban vágytam rá, vágyam lüktető középpontjában.
- Te direkt kínzol - vádoltam, bár sóhajoktól szaggatott hangom kissé rácáfolt mondandómra.
- Nem hiszem - felelte magabiztosan. - Fél óra múlva majd visszatérünk a kérdésre.
Lassan csókolta végig a vállamat, kezével felemelte a hajamat, és lassan az egész hátamat, nyakamat beborította borzongató puszikkal.
- Edward - nyögtem könyörögve.
- Nincs kegyelem - mosolygott rám, aztán újra simogatni kezdett.
Mikor újra elért a combomhoz megragadtam a kezét, hogy végre ott is megérintsen, ahol már kibírhatatlan sürgetést éreztem, már-már fájó hiányt.
- De türelmetlen valaki - dörmögte, de megadta magát, és teljesítette a kívánságomat.
Minden mozdulattal közelebb éreztem magam a mennyországhoz, a végső gyönyörhöz azonban nem ez juttatott el, hanem ahogy saját kéjes nyögéseim mellett meghallottam az Ő boldog sóhajait is. A tudat, hogy tényleg nem tiszta önmegtartóztatás számára a kényeztetésem szétáradó boldogsággal töltött el. Kis híján felsikoltottam, de Edward még idejében szembefordított magával, és csókjával hallgattatott el.
Ezután már nem volt megállás, és végre volt lehetőségem nekem is kényeztetni Őt, ha nem is túl hosszú ideig - még nem voltam ebben olyan gyakorlott, mint Ő. Éppen a kád szélébe kapaszkodva próbáltam feljebb húzni magam, hogy megcsókolhassam, amikor a vizes kezem megcsúszott, és szégyenszemre visszaestem a vízbe. Mióta teljesen vámpír voltam, általában minimális balesetek sem értek, de azért elvétve akadt néhány baki. Ezek mindig rettentően bosszantottak, most pedig különösen, hogy egy ilyen forró pillanatot tettem tönkre az ügyetlenkedésemmel. A következő pillanatban azonban minden bosszúságom elszállt, és kis híján megdicsértem magam bénázásomért.
- Édesem, rendben vagy? - aggodalmaskodott Edward, mintha még mindig az a törékeny ember lettem volna, akit megismert.
Bólintottam, de azért Ő óvatosan mindenhol leellenőrizte, hogy egyben maradtam-e. Finom csókokkal próbált enyhíteni nem létező fájdalmamon, és az addigi gyerekes versengésünket, a kapkodást felváltotta valami gyönyörűséges, meghitt, lassú vágy, amely még kínzóbban, ugyanakkor egészen más módon perzselt.
- Talán ideje kiszállni - súgta lágyan Edward, választ sem várva felnyalábolt engem, és finoman lefektetett az egyik díványra.
Újra csókokkal borította be az egész testem, minden porcikámnak külön figyelmet szentelve, mintha nem fedezte volna már fel simogató kezeivel korábban. Nem harcoltam, de amikor csak lehetett viszonoztam a csodálatos kényeztetést, amiben részesített. Végül - számomra lehetetlenül hosszú idő után - belém hatolt, hogy hosszú, forró percekkel később együtt léphessük át újra a gyönyör kapuját.
- Nagyon szörnyű volt a kínzás? - kérdezte kicsit később, mikor már az ágyban feküdtünk egymást szorosan átölelve.
- Alig bírtam - panaszkodtam vigyorogva. - Szerintem nagyon rossz a tűrőképességem, edzésre lenne szükségem.
- Megoldjuk - biztosított.
Leo órákkal később ébredt csak fel, és miután sikerült észrevennie, hogy nem otthon vagyunk, fél óráig mászkált keresztül-kasul a lakosztályban, hogy mindent felfedezzen.
- Hűha! De jóóóóó! - kiáltotta néhányszor elragadtatva. - Anyuuu, ezt meg kell nézned! Láttad ezt, Apu?
Végül kissé megkésve indultunk le reggelizni - ezt a megoldást láttuk biztonságosabbnak. Ha a szobába rendeljük az ételt, biztosan feltűnik valakinek, hogy milyen keveset eszünk, ám a büfé reggelinek hála elvegyülhetünk a tömegben.
Bár lehetséges, hogy felesleges volt ezen taktikázni, mert Leo igazán emberes adagot evett meg reggeli gyanánt, és két órával később éhen akart halni az éhségtől.
Az étkezéssel a későbbiekben sem volt gondunk, ha a szállodában ettünk, a svéd asztalt választottuk, az éttermekben pedig még a nevünket sem tudták, így kár lett volna aggódni. Az egyetlen apró bökkenő a mi valódi étkezésünkkel volt. Mi Edwarddal megoldottuk a vadászatot, én a harmadik, Ő a negyedik éjjel ugrott le a teraszról, és rohant az erődbe, csillapítani a szomját. Esme azonban valami hihetetlen véletlen következtében elfelejtett vért csomagolni Leónak. Lehet, hogy nem véletlen volt, elvégre a reptéren átnézik a csomagot, és nehéz lett volna kimagyarázni - mindenesetre nem tudtuk, mit adjunk így Leónak. Ugyanis hetente el kellett fogyasztania egy Carlisle által mérésekkel meghatározott mennyiséget. Leo tudta, hogy állatok vérét fogyasztja, de mivel ebben nőtt fel, nem tartotta gusztustalannak. Nem undorodott az ízétől, valahogy úgy volt vele, mint egy átlag gyerek az ízesített vitaminnal.
Olyasmi is volt számára, a fejlődése stabilságát biztosította, de nem tudtuk, miként befolyásolja őt, ha nem kapja meg a megfelelő adagot, mivel Carlisle még túl fiatalnak ítélte a kísérletekhez.
Azonban Leo csak azt tudta biztosan, mit iszik, arról nem beszéltünk neki, honnan szerezzük. Okos gyerek volt, talán sejtett valamennyit az elejtett megjegyzésekből, de vadászni egyszer sem mertük magunkkal vinni - túlságosan féltettük.
Végül nem látva más megoldást üdítős palackba gyűjtöttük a vért a vadászataink alatt, és a hét hátralévő részében azt adagoltuk neki, az ajtóra pedig kiakasztottuk, hogy nem kérünk takarítást. Szerencsével jártunk és senkinek nem szúrt szemet ez az apró szépséghiba.
A hét során csupán két kisebb városnézésre mentünk, és egyszer utaztunk el, körülnézni a környékbeli településeken. A maradék időt a szabadban töltöttük, kiélvezve a felhős időt, hatalmas kirándulásokat tettünk. Ha olyan helyet találtunk, ahol kevés eséllyel bukkanhattak fel emberek, akkor hagytuk Leót úgy futni, ahogy csak szeretne. Rengeteget fogócskáztunk vele, de annak nem örültem, amikor el akart bújni az erdőben - talán félvámpír, de nem sérthetetlen. Valahányszor kénytelenek voltunk megtiltani neki valamit, ő elkeseredett, de Edward hihetetlen találékonysággal feledtette vele ezt, ez úgy játék ötletével. Ők ketten fára másztak, én pedig idegbajos állapotban körözgettem a fa alatt, ha Leo esetleg megcsúszna, és leesne. Persze Edward mellett semmi baja nem eshetett, és rettentően évezte ezeket a kirándulásokat.
A legszebb kétségkívül a napos rét volt, ahol igazán önmagunk lehettünk, korlátok és színjáték nélkül, egy egész nap felszabadultan, ragyogóan. Leo kacagásától visszhangzott az erdő, és Edwarddal nem győztünk ámuldozni rajta.
Általában egy-másfél óra alatt elfáradt, pihent egy kicsit, és evett valamit, aztán újult erővel vetette bele magát a játékba. Ahogy néztem, belém nyilallt egy kis bűntudat, de makacsul igyekeztem elnyomni. Láttam rajta, hogy mennyivel boldogabb, felszabadultabb, hogy nem kell szerepet játszania. Engem is megviselt ez időnként, hát még egy kisgyereket! De nem tudtam, másképpen hogy biztosíthatnám számára a lehető legjobb, és legnormálisabb életet, így inkább nem
gondoltam arra, mennyire nehéz lehet neki...
`` ~ ° ~ ´´
Mintegy a gondolataim folytatásaként kezembe vettem a következő képet, de vissza is kellett tennem, mert kiabálás ütötte meg a fülemet. A tévé zúgása elnyomta a hangot, nem értettem egészen, ezért aztán elindultam, hogy kiderítsem mi az. Két lépéssel később már azt is meg tudtam állapítani, hogy Edward és Leo összekeveredő hangját hallom. Lehetséges, hogy máris összevesztek volna? Hiszen Leo annyira örült a kocsinak, láttam rajta, hogy emiatt még hetekig halálosan boldog lesz, és a világon semmivel sem hozhatjuk ki a sodrából. A háló ajtaja előtt megtorpantam, és mielőtt beléptem volna, már tudtam, mi is a helyzet. Ugyanis már egy valóságos tömeg kiáltását hallottam, és belépve nem csalódtam: Leo és Edward a félig megágyazott ágyon hevert, és még a megjelenésemet sem értékelték elég fontosnak, hogy tekintetüket elszakítsák a kedvenc csapatuk baseball mérkőzéséről.
- Kész is vagy? - fordult végül hozzám kegyesen Edward. - Mindjárt én is befejezem...
- Nem, csak megnéztem, megvagytok-e - magyarázkodtam. - Maradj csak.
Nem kellett kétszer mondanom, mindketten azonnal visszamerültek a meccsbe, én pedig visszaindultam a képekhez. Nem egészen értettem, miért a hálószobai kis tévét választották a nappaliban lévő helyett...
- Nem akartunk zavarni - kiáltott utánam Edward.
Mosolyogva léptem vissza a képhez, melyről tizenkilenc, néhol foghíjas, vidám arc vigyorgott rám. Leo szépségével kitűnt a többi ovistársa közül, pedig egészen hátul helyezkedett el a képen...
`` ~ ° ~ ´´
Az egyik legnehezebb döntés volt, hogy elengedjük-e Leót oviba... Nem tudtam, helyes-e, ha átlagos gyerekek között nevelkedik, akik előtt nem lehet önmaga. Nem lehettünk benne biztosak, hogy biztonságos-e őt gyerekek közé engedni - habár az emberi vér felé semmilyen érdeklődést nem mutatott, attól még szóban elárulhatta volna, mik vagyunk. Még ha nem is hisznek neki, semmiképp sem tett volna jót számára a helyzet, és persze nekünk is még nehezebb lett volna. Az egészet csak bonyolította, hogy az a féltő érzés, amely normális esetben csak az anyukában ébred fel, nálunk az egész családnál jelen volt. Mind úgy éreztünk, ahogy egy friss anyuka, amikor el kell engednie az ő egyetlen babáját - aki három éves - az óvodába. Menthetetlenül megkörnyékezett a gondolat, hogy elég jól fognak-e bánni vele, jut-e neki annyi figyelem, amennyit igényel. Mivel Leo nyolc éber vámpír közt nevelkedett, biztosak lehettünk abban, hogy senki sem fog tudni rá úgy vigyázni, ahogyan azt mi tettük.
Hosszú ideig vacilláltunk, őrlődtünk a kétségeink között. A döntés persze főleg kettőnk kezében volt, de azért a többiek is támogattak minket néhány jó tanáccsal - vagy éppen kétes megjegyzésekkel ijesztettek ránk. Végül - szokásosan - a család legjózanabb tagja, Carlisle segített eldönteni a kérdést.
- Az egyetlen, amit figyelembe vehetünk, az az, hogy mi a jó Leónak - mondta könnyedén, és mi rögtön rábólintottunk. Később gondolkodtam csak el azon, hogy addig nem tartottam ezt egészen be, és a szempontok között a saját lelki nyugalmam is szerepelt. - A kérdés pedig az, hogy Leónak az jobb-e, ha hozzánk hasonlóan megpróbál beilleszkedni, vagy az, ha hagyjuk, hogy korlátlanul önmaga legyen.
Ezek után rengeteg érv és ellenérv merült fel, és Carlisle meglepő módon cáfolta meg az ovi elleni legnagyobb ütőkártyánkat, miszerint, az oviban emberek vannak, így Leo nem tartozik oda...
- Ide talán jobban tartozik? Mi vámpírok vagyunk, ő csak félig az, ezért van az egész kérdés, mert ő a két világ közt van!
Ebből rájöttem, hogy ha Leo se nem ember, se nem vámpír természetében, akkor a többi dologban is meg kell tartanunk ezt az egyensúlyt. Beláttam, hogy Carlisle-nak igaza van, Leo minkét fajhoz tartozik valamilyen szinten, és az egészen biztos káros volna számára, ha az egyikből megpróbálnánk kirángatni.
Végül ezért döntöttünk úgy, hogy óvodába kerül. Otthon a vámpírvilágban élt, az egyensúlyhoz szükség volt arra, hogy emberek közt legyen, és többet, mint Charlie villámlátogatásai.
Persze az, hogy sikerült eldöntenünk, mi legyen, nem jelentette azt, hogy a dolog nem okozott több problémát. Miután választottunk már muszáj volt az összes lehetséges buktatót figyelembe vennünk, és lehetőség szerint kiküszöbölnünk.
De gyakran a helyes út a nehezebb, és ha másban nem is, az idő múlásával abban egyre biztosabb voltam, hogy jól tettük, hogy oviba engedtük Leót.
Forksnak nem volt rendes óvodája, és egyébként is jobbnak láttunk olyan helyre vinni Leót, ahol a Cullen név miatt nem fogadják előítéletekkel. Mert Forksban továbbra sem kedvelték Cullenéket, habár a népszerűségi indexükön némileg emelt a tény, hogy a helyi rendőrfőnök lánya beházasodott a családba. Charlie-t pedig sokan szerették errefelé. Ettől függetlenül Leót egy port angelesi óvodába írattuk be. Ez azért is jó volt, mert közel volt Edward munkahelyéhez, így ha bármi probléma lett volna, Ő elképesztő gyorsan a helyszínen tudott teremni.
Leót hónapokkal korábban - jóformán egész nyáron - készítettük a nagy változásra, hogy mi mindent nem szabad elmesélni az oviban. Közben végig nyomasztott a lelkiismeretem, hogy hazugságra kényszerítünk egy három éves kisfiút, de Carlisle és Edward is kitartott amellett, hogy még így is ez a helyes megoldás. Egyetlen egy kikerülhetetlen probléma volt, ami rajtunk kívülálló okokból következett - Leo bőrének ragyogása. Ha nem is volt olyan látványos, eléggé feltűnő, hogy senki figyelmét ne kerülje el. Leo persze azt is tudta, hogy ezt is titokban kell tartania, de egy ovis nem jelentheti ki az óvónőnek, hogy ő márpedig ki nem megy az udvarra. Alice elvállalta, hogy mindig figyelni fog az időjárásra, Port Angelest érintően is, és ha a legkisebb esélyt látja rá, hogy kisüssön a nap, szólni fog. A hiányzásokra pedig a jól bevált mesét akartuk alkalmazni - természetkedvelő család vagyunk, ha kisüt a nap, azonnal kirándulni megyünk.
Júniusban bementünk egyszer az oviba, és örömmel láttam, hogy jól érzi ott magát, annak ellenére, hogy otthon sem szűkölködött a játékokban - hála Emmettnek -, minden az újdonság erejével hatott rá. Mikor hazafelé tartottunk, megkérdeztem, szeretne-e szeptembertől mindennap menni, és gondolkodás nélkül rábólintott. Később felmerült pár kétsége, de miután megtudta, hogy csak délelőtt lesz ott, és a délutánokat, meg a hétvégéket velünk meg Emmel töltheti, alig bírta kivárni, hogy óvodás lehessen.
Úgy terveztük, hogy Edward fogja majd vinni reggelente, hogy útba esett neki, de az első beszoktató héten még én is velük mentem, és ott maradtam Leóval. Némileg csalódottan, de azért büszkén vettem észre, hogy harmadik nap már felém sem nézett, tejesen lefoglalták az új játékok, amiket az új barátaival játszhatott.
A következő hétfőn reggel én ébresztettem Leót, adtam neki reggelit és felöltöztettem. Ennyivel be is fejeződtek volna az anyai feladataim délutánig, és én ezt valamiért szörnyen ijesztőnek találtam - üres volt Leo nélkül a ház és féltettem.
Néztem az órát, és azon gondolkoztam, hol járhatnak Edwarddal - pontosan nyolc és fél perccel azután, hogy elindultak, én is bepattantam a Jettába és utánuk indultam. Az autóval távolabb parkoltam le, és megvártam míg Edward elhajt az épülettől. Lassan a terem ablakához lopóztam, és elbújtam az alatta burjánzó bokorban. A résnyire nyitott ablaknak hála mindent hallottam, ami odabent zajlott. Amikor a gyerekek öltözködni kezdtek, átmásztam egy elrejtettebb bokorba, hogy az udvaron is figyelhessem Leót. Kénytelen voltam elismerni, hogy remekül boldogul nélkülünk is.
Kicsit szégyelltem magam a leskelődés miatt, de tudnom kellet, hogy jól érzi-e magát, és hogy nem kerül-e kínos helyzetekbe a hazugságok miatt. Szerdán majdnem lebuktam, ugyanis kis híja volt, hogy nem sikoltottam fel meglepetésemben. A bokorban egyszer csak Edwarddal találtam szemben magam. Nem volt szükségünk magyarázatokra, megértettük egymást.
- Szánalmasak vagyunk - nyögtem végül.
Edward bólintott, és a kezét nyújtotta. Hagytam, hogy kivezessen az óvoda udvarából.
- Majd kitalálunk valamit magunknak, hogy ne kelljen ilyeneket csinálnunk... - vigasztalt Edward. - Tegnap is voltál?
- Hétfő óta - ismertem be.
- És én még fifikásnak hittem magam - kacagott. - Jól titkoltad!
Edward a hét hátra lévő részére szabadságot vett ki, és igazán keményen dolgoztunk azon, hogy megoldjuk a problémánkat. Neki a munka könnyített valamit, így végül én is ezt a megoldást választottam, és onnantól kezdve heti háromszor jártam takarítani az őrsre - habár puszta önzőségből, ezért pénzt sem fogadtam el. A szerdai közös délutánjainkat Alice-szel délelőttre cseréltük, a maradék egy napon pedig otthon serénykedtem.
Kár volna tagadni, hogy havonta egyszer-kétszer figyeltem egy kicsit Leót az oviban. Utána mindig megbántam, hiszen megígértük egymásnak Edwarddal, hogy többé nem teszünk ilyet. A bűntudatom azonban rögtön elszállt, amikor újra összefutottunk hallgatózás közben...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó