Lassan baktattam kifelé az ajtón, de mikor megpróbáltam kimenni ellenállásba ütköztem. Az ellenállás pedig hatalmas vigyorral a képén várt engem.
- Na, végre. Olyan tök jó, hogy egy szobába kerültünk! Legalább nem kell eljátszani, hogy alszok. Szegény Edward, nem járt ekkora szerencsével.
- Én is örülök Alice. Te milyen programokra akarsz menni? – kérdeztem. Volt egy sejtésem, hogy a…
- A plázába mindenféleképpen, aztán sportpályára szerintem, a könyvtárba is, mert inkább megyek oda, mint egy étterembe. – fintorgott. – Képzeld, pont most nyílt a plázában egy új Gucci. Oda feltétlenül be kell néznünk.
- Igen. Feltétlenül. – nyöszörögtem.
- Legalább megpróbálhatnád színlelni az érdeklődést. – morgolódott.
- Várjatok meg! – szólt Edward.
- Szia. – köszönt féloldalasan mosolyogva.
- Szia. – köszöntem vissza kicsit kábultan.
- Örülök, hogy nem egy két ballábas embert fogtam ki partnernek. – mondta, de nem értettem.
- Miért? Valami táncos lánnyal mész? – kérdeztem, mire Alice-szel elkezdtek nevetni.
- Bella, figyeltél te, ki lesz a te partnered? – nézett rám Alice.
- Nem igazán. Akkor éppen azt figyeltem, hogy min nevetsz.
- Azon nevetett, hogy Mike- kal vagyok egy szobában. – magyarázta Edward. És akkor leesett. Megvilágosodtam. Amiért egy teremnyi lány ölni tudott volna, az az enyém lett.
- Még jó, hogy halhatatlan vagyok. – motyogtam magam elé, de ők is meghallották.
- Miért? – érdeklődött Edward.
- Abban a teremben minden lány ölni tudna azért, hogy te legyél a táncpartnere. Ezért. – mosolyogtam, Alice pedig jót derült. – Ami pedig azt illeti, hogy két ballábas ember… nálam rosszabb táncost még nem hordott hátán a Föld.
- Edwardnál jobbat sem. – vigyorgott Alice ördögien.
- Ma a vendégeim vagytok. – mosolygott Edward a menzán. – Mit kértek enni?
- Én egy olyan sárga maszlagot piros izével a tetején. – sorolta Alice. – És mellé limonádét.
- Te Bella? – kérdezte Edward.
- Legyen tofu. – böktem rá a feliratra. – Desszertnek pedig…
- Desszertnek jó vagy te öcskös. – jött oda Emmett mögénk.
- Szia, Em. – köszöntem.
- Ennyire azért ne örülj. – ölelt meg az ebédlő közepén. Közben Edward ideadta a tálcámat és kifizette a kaját.
- Mennyivel tartozom? – kérdeztem.
- Meghívtalak emlékszel? – mosolygott.
- De én ki akarom fizetni. – mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Minek? Úgysem eszed meg.
- Hagy fizessem ki! – kérleltem.
- Nem. Egy úriember ezt nem engedheti. – nyomta vissza a pénzt a kezembe.
- Holnap én állom az ebédet. – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Makacs vagy! – mondta Edward mosolyogva.
- Emberedre akadtál. – veregette hátba őt Jasper.
- Szia, Jazz. Rosalie. – köszöntem, Rose csak biccentett, Jasper viszont követte Em példáját és megölelt, mint egy régi ismerőst.
- Akkor, köszönöm. – mondtam és elindultam Jessicáék felé.
- Hova mész? – kérdezte Alice.
- Ebédelni. – mutattam az asztal felé, ahol mindenki kikerekedett szemmel bámult rám. Alice azt sugallta, hogy elfeledkeztem valamiről, de nem nagyon értettem, amin bosszankodott, Jasper pedig kuncogott.
- Bella, Alice azt szeretné, nem, nem szeretné, azt akarja, hogy ebédelj velünk. – mondta Jazz.
- Ja, oké. De néma gyereknek anyja se érti a szavát. – nyújtottam ki a nyelvemet Alicere.
- Utaltam rá. – vágott vissza Alice.
- Bocs, még új vagyok a klubban. – vigyorogtam, miközben helyet foglaltunk a Cullen asztalnál.
- Szóval, mi a tervetek mára? – kérdezte Emmett.
- Miért? – kérdezte Rosalie.
- Azt majd én tudom. – mosolygott.
- Én el akartam menni, cipőt vásárolni, mert arra tegnap már nem jutott idő, de nem sürgős. – mondta Alice.
- Én meg vele mentem volna, viszont így én is tudok menni. – puszilta meg Emmettet Rose.
- Bármi is az, benne vagyok! – kacsintott Jasper.
- Én vadászni készültem, de akkor majd a környéken megoldom. - mosolygott Edward.
Azt se tudtam, miről beszélnek. Bár lehet, hogy be kellett volna kapcsolnom a gondolatolvasást, de nem volt kedvem hozzá. Ha akarják, elmondják. Annyira el voltam foglalva az étel turkálásával, hogy észre se vettem, hogy mindenki engem figyel.
- Mi az? – kérdeztem zavartan és elkezdett bizseregni az arcom.
- Te mit csinálsz ma? – kérdezte Emmett.
- Kérdezd Alice-t. – mosolyogtam rá, mire mindenki jót nevetett.
- Mikorra jössz át hozzánk? – kérdezte Alice, de utána meg is válaszolta saját kérdését. – Elmarad a többi órád, mivel az angoltanár beteg, a fizikatanár meg versenyre megy. Most szépen hazamentek Edwarddal. Esme bement az árvaházba, majd később ér haza.
- Akkor mi indulunk is. – állt fel Edward. – Te nem jössz? – nézett rám kérdőn, amiért lefagytam.
- De, megyek. Sziasztok. – köszöntem el a többiektől. Elindultam lerakni a tálcámat Edwarddal, de ő nagyon jót virult valamin. – Mi az?
- A többiek azt találgatják, ki nyerte a fogadást. – mutatott a „régi” asztalomra.
- Én Jessicára fogadnék. – mosolyogtam.
- Nem kedvelem őket. Én inkább Benékre. – vigyorgott ördögien. – Benne lennél, hogy esetleg megtréfáljuk Mike Newtont és társaságát?
- Abban bármikor. – húzódott nekem is cinkos mosolyra a szám. Edward ilyenkor olyan volt, mint egy kisfiú. – Mire gondolsz?
- Ugyebár, ha mi együtt lennénk, nem kéne megfognom a kezed? – kérdezte és a kezemért nyúlt. Az érintése jól esett. Pont jó hőmérsékletű volt. Mikor bőrünk találkozott, mintha elektromos szikrák pattantak volna ki kettőnk között. – Hallgass bele a fejükbe.
„Ez az! Plusz 25 dolcsi! Ang biztos örülne valami ajándéknak.” – gondolta Ben.
„Na, ne. Ez nem lehet igaz. Pont Bellát? Ilyen nincs!” – sikította Jessica.
„Bella és Edward. Bella és Mike. Az utóbbi pedig jobban hangzik.” – kesergett Mike.
„25 dolcsit vesztettem azért, mert a Cullen fiú mégse meleg. Anyám ki fog akadni.” – gondolta Lauren, mire jót kuncogtam útban az ajtó felé.
„Nyertem. Nyertem!” – örömködött Tyler.
Kézen fogva sétáltunk el a kocsimig, ott pedig megállt és boci szemekkel nézett rám.
- Ne is álmodj róla, hogy vezetheted! – néztem rá szigorúan, amitől átment kiskutyába és hümmögött is a szívszaggató pillantás mellé. – Még most sem. – ráztam meg a fejem és beültem a volán mögé.
- Te vagy az első, akinél nem jött be. – bosszankodott.
- Nem te vagy az első, aki próbálkozott. – mosolyogtam rá.
A házhoz vezető úton nem beszélgettünk többet. Néha-néha titokban rásandítottam, de ő vagy a műszerfalat simogatta, vagy az ülést, vagy a cd gyűjteményemet nézegette és hümmögött hozzá. Egyszer Debussy akadt a kezébe, lefagyott egy pillanatra, majd behunyta a szemét és tovább folytatta a bőrülések vizsgálatát. A házuk előtt beálltam a feljáróra és megböktem a vállát.
- Megérkeztünk. – mondtam.
- Gyere, mutatok neked valamit. – pattant ki a kocsiból. Még időm se volt az ajtókilincs felé nyúlni, már nyitotta is előttem az ajtót.
- Köszönöm. – lepődtem meg az udvariasságán.
- Ez csak természetes. – fogta meg a kezem és elkezdett futni a házba. Egyenesen egy gyönyörű fekete zongorához ment, ami eddig nem volt itt. – Most jött meg a zongorám és az ihletem is. – mosolygott, majd játszani kezdett.
A dallama csodálatos volt. Olyan boldog. Azt hiszem ez egy altató dal szerűség. Nagyon tetszett és Edward is, miközben játszott. Az ujjai mindent tudóan mozogtak a billentyűkön. Az arcán olyan kifejezés, mint aki most éli át a dolgokat. Nem akartam megtörni a szép hangzást, ezért a fülébe suttogtam.
- Miről szól? – kérdeztem halkan, amitől megrázkódott egy kicsit, de a mű töretlen maradt.
- Egy személyről, aki megváltoztatott sok dolgot. – ködösített, miközben lezárta a dallamot.
- Gyönyörű dal. – mondtam vele szemben.
- Pont, mint az ihletője. Évekkel ezelőtt találtam ki az első pár sort, de csak most teljesedett ki. – suttogta nagyon közel az arcomhoz. Aztán, csak megtörtént. Teljesen spontán jött. Egyszer csak azt éreztem, hogy az ő ajkai az enyémeket kényeztetik, és ez jól esik. A távolból autómotor zúgására lettem figyelmes, valamint egy sikolyra. Alicenek bizonyára látomása volt. Nem érdekel, hogy mit láthatott, jelenleg mással vagyok elfoglalva. Ebben a pillanatban Edwarddal szinte egyszerre rebbentünk szét.
- Alice! – mondtuk egyszerre.
- Meglátta! – estem kétségbe.
- Semmi baj. – ölelt át. – Ez egy egyszeri botlás volt.
- Igen. Mi csak barátok vagyunk. – mondtam. – Egyszeri botlás. Nem lesz több alkalom.
- Nem. – mondta ő is magabiztosan. – Ne haragudj.
- Nem haragszom. – ha tudná mennyire nem – Felejtsük el. Tudom, hogy lehetetlen, de felejtsük.
- Ez igaz. – nevetett. – Jön.
- Ki? – kérdeztem, de már hallottam. Ezt a hangot még Európából is hallani lehetne.
- Sziasztok! – robbant be Alice hatalmas mosollyal az arcán. – Ó, ez nem igaz! – bosszankodott.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Semmi. – vágta rá egy kicsit gyorsan.
- Csalódott. – jött be mögötte Jasper.
- Miért? – kérdeztem, mire Edward kuncogni kezdett.
- Mert olyan ünnepontók vagytok! Idióták. – puffogott.
- Mit látott? – súgtam Edwardnak, hogy csak ő hallja.
- Minket, kábé fél másodperccel ezelőtti elfoglaltságunkban. Most azt hiszi, nem történt meg a… a botlásunk. – mondta.
- Á, értem. Rosszabb, mint egy kerítőnő. Mindig ezt csinálja? – nevettem. Szegényt, hány lánnyal próbálta már összehozni.
- Nem. Ez az első eset. A múltkor kifejezetten megtiltotta. – mosolygott egy emlékén.
- A múltkor?
- Majd elmesélem.
- Jó napot fiatalság! Kíváncsiak vagytok már mit tervezett a jó öreg Emmett bácsi? – húzogatta Em a szemöldökét.
- Mindjárt belehalunk. – nevetett Jasper.
- Szóval miért nem mehettem vásárolni? – kérdezte Rosalie.
- Ezért! – rohant fel a szobájába Emmett. Lehozott egy nagy barna papírzacskót.
- Egy papírzacskó miatt? – kérdeztem, de az arcomra fagyott a mosoly, mikor megláttam rajta az írást. Ahogy Emmettet ismerem, nem hiszem, hogy egy ócska társasjáték van a dobozban. – Mi van benne?
- Hát, nem Monopoli.- vigyorgott, jó szokásához híven a család mókamestere.
- Azt gondoltuk. Szóval mi az? – türelmetlenkedett Rosalie is.
Emmett kihúzta a dobozt a szatyorból és megállt bennem az ütő.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó