Újra itt! Kezdeném egy kis előtörténettel, valamint bocsánatkéréssel: 16 napon keresztül szenvedtem gép nélkül. Ezt az időintervallumot nem részletezném, igen fájdalmas volt nekem is.^^ A lényeg az, hogy a gépem tönkrement, és ezzel együtt az összes eddigi ES fejezetterv is elszállt. Úgyhogy kezdhettem elölről az alkotást, de szerintem nem is voltam olyan rossz, elvégre tegnap este fél 8 felé kaptam vissza a gépet, és már most fent is van az új fejezet… na, mindegy, nem rizsázok tovább. Azért még annyival dicsekszem, hogy ötös lett az osztályozóvizsgám, és mehetek nyugodt szívvel érettségizni! xD Elnézést kérek tehát a késői fejezetért, de ez abszolút nem rajtam múlott. Köszönöm a megértést, várom a kritikákat, a bétázásért köszönet Petrának! :)
-Megőrültetek?! – pattant fel Edward, és dúvad módjára fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. Rég láttam ennyire zaklatottnak, pedig Edward nem igazán leplezte az érzelmeit soha, előttem legalábbis biztosan nem. – Hogy képzelitek ezt? Kockára teszitek magatokat Tanyáért, azért a nőért, aki a ti bőrötöket bármikor vásárra vitte volna?! Irina haláláért is ő a felelős, és most tálcán kínáljátok fel magatokat, hogy a Denali klán végérvényesen eltűnjön a föld színéről!
Elképedve hallgattam Edwardot. Bár a tervet én nem hallottam olyan kidolgozott formában, ahogyan Alice és Edward; mégis sejteni lehetett, mit tervez a Denali család. Mentőakció, Tanyáért. De hogy hogyan akarják ezt véghezvinni… rejtély.
-Jasper, nyugtasd le őt – mormolta Carlisle, de Alice megakadályozta őt ebben.
-Nyugtassa le?! Nem, Carlisle! Teljesen jogos a felháborodása! Eleazar és drága családja ugyanis Volterrába akar menni, hogy kiszabadítsák elmebeteg húgocskájukat! – kiabált a pöttöm lány önmagából kikelve. Eltátottam a szám, de ezzel nem egyedül voltam így.
-Eleazar… - szólította meg Esme tétován a családfőt békésen, mielőtt még Alice és Edward újabb dühkitörése bekövetkezett volna. Szerintem Esmének is van természetfeletti képessége. Ha ő megszólal, bármilyen halkan, szelíden is teszi, mindig békesség járja át a környezetében lévőket, és amolyan… tisztelet övezi Esmét, és az illetőt, akihez fogadott anyánk szavait intézi. Ezt a feltételezésem már Edwarddal és Esmével is megosztottam. Edward talált benne igazságot, de Esme szerint ez csak puszta véletlen. – Komolyan ez a szándékotok?
A beálló feszengő csöndben végre alaposan megfigyelhettem a Denali klán reakcióját. Egyikőjük sem nézett ránk, csupán Garrett lopott pillantásait sikerült elkapnom néha. Csend uralkodott, méghozzá bűntudatos csend.
-Azt a… nem vagytok kispályások, srácok – jegyezte meg Emmett, őszinte megdöbbenésemre vigyorogva. Elárulhatná igazán, hol ebben a vicc, mert ez valahogy elkerülhette a figyelmem… Ismételten nem egyedül vizslattam őt értetlenül, mi több, rosszallóan, s ez ösztönözhette őt véleménye kifejtésére. – De most tényleg. Ujjat húzni a Volturival, ilyen ügy miatt… ez az igazi tökösség.
-Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét Rosalie megdöbbenve. – Emmett, ez nagyon nem poén, már megbocsáss.
-Nem is annak szántam! – visszakozott. – Mi miért szálltunk szembe a Volturival? Mert Tanya bemószerolt mindnyájunkat, és két családtagunk élete is veszélyben forgott. Ez nem bátorság kérdése, hanem alapvető kötelesség. Belehalhattunk volna, na, és akkor mi van? A családért bármit. De az, hogy azt a nőt akarják megvédeni, megmenekíteni, vagy tudom is én… szóval őt, aki testvérét megölettette, ráadásul minket is majdnem hasonló sorsra juttatott… na, ez már valami, gyerekek.
-De hát Tanya nekünk is a családunk tagja, akár nektek Bella és Renesmeé! – ellenkezett Carmen. – Nálunk ez is természetből fakad. Ugyanolyan értékes számunkra a húgunk, mint Bells vagy Nessie. Nektek természetesen nem, mivel bajba sodort benneteket, de nem is kértünk rá, hogy segítsetek!
-Hiába kérnél, úgysem tennénk meg! – vetette oda Rose szárazon. – Az a repedtsarkú bestia kis híján végzett mindnyájunkkal, ti pedig veszélybe sodortátok a vérfarkasokat. Ezek után az a minimum, hogy eltakarodtok Volterrába, és gyönyörűségesen megöletitek magatokat, hogy a kis testvéretek szabaduljon…
-Rosalie, elég! – szólt rá Carlisle, feleslegesen. Mi, többiek, csak tátott szájjal figyeltük a szóáradatot.
-… hát tegyétek csak meg, de minket hagyjatok békén! Nem hiszem el, hogy ilyet mondok, de a vérfarkasokkal jobban együtt érzek ebben a pillanatban, mint veletek!
-Fejezd be! – csattant fel Kate, már-már olyan magas hangnemben, hogy denevérekkel is simán perlekedhetett volna. – Te, Rosalie Hale, az önteltség és önimádás mintaképe oktatsz ki bennünket! Köszönjük, ebből nem kérünk! Neked ehhez semmi jogod! Nem csodálom, te Emmettet is hagynád elaszalódni Volterrában, csak neked ne essen bántódásod! Azt sem tudod, mi a szeretet, ha nem a tükörképedről van szó! Önfeláldozás, családcentrikusság? Mit neked, ha van egy új pár csini csizma Seattle-ben?!
-Kate, most te fejezd be! – rivallt rá Eleazar. A tátott szájból leesett áll keletkezett a szópárbaj következtében. Rosalie kezei ökölbe szorultak, csak úgy, mint Kate-nek, és pusztító erő sugárzott mindkét nőből.
-Nem érdekel! Mi segítettünk nektek! Amikor Bella és Nessie bajban voltak, azonnal idejöttünk, és segítettünk kihúzni benneteket a pácból! Egyik húgunk oda is veszett, a másik pedig fogságban van! Ezek után jogosan kérhetnénk segítséget, de még csak nem is utaltunk rá, erre jössz te, és előadod a fellengzős dumádat! Ha a segítségeteket nem kértük, hát a papolást meg a hátunk közepére sem kívánjuk! – sziszegett.
-Fú, mennyire fogságban lehet Tanya Főúrnő! – gúnyolódott Rose, a főúrnő szót erőteljesen kihangsúlyozva. – Szegény, hogy sajnálom. Dúskál az áldozatokban, arany élete van Volterrában, ahol hozzá hasonszőrű emberekkel találkozhat. Mind kegyetlen, alattomos, számító…
Rose nem tudta befejezni monológját, mivel Kate hirtelen lendületből ráugrott, és elkezdődött kettejük vérszomjas csatája. Az első pár pillanatban mindnyájan lefagyva figyeltük a két mindenre elszánt vámpírnő csatáját. Kate nem volt rest bevetni képességét, mellyel ott rázta Rosalie-t, ahol érte, így a küzdelem nem volt túlzottan fair, de Rose – a műkörmét, és haját féltő, túlzottan pipiskedő Rosalie – minden beleadással ütötte-rúgta Kate-et, ahol csak tudta; bár az áram csak úgy cikázott a testében. Szerencsére Emmett és Garrett időben kapcsoltak, s mielőtt a két nő maradandó károsodást tehetett volna a másikban, szétszedték a dulakodó párost. Kate kitartóan rázta az őt fogva tartó párját, de úgy tűnt, Garrett hozzá van szokva az áramos feszültséghez, így szilárdan tartotta Kate-et, míg Emmett, rengeteg erejével szintén elegendő volt, hogy Rosalie-t megfékezze.
-Jazz, jeget rájuk! – rendelkezett Alice, mire Jasper végre valahára bevetette nyugtató képességét, és a két vámpír ernyedten csüngött megfékezőik karjaiban. Emmett óvatosan megpofozgatta Rose-t, aki nem reagált, és ezzel Kate is így volt.
-Gondoltam, jobb, ha egy kicsit pihennek. Nehéz lenne beszélgetnünk, miközben darabokra cincálják egymást – jegyezte meg Jasper, mivel mélységesen egyet is értettem. A két nő az egyik földszinti szobába lett elhelyezve, mi pedig újból neki kezdhettünk a… hol is hagytuk abba? Vámpír létemre kezdek szenilissé válni. Szörnyű.
-Szóval… - kezdett bele Carlisle. Láthatóan nem találta a szavakat, ami érdekes volt, elvégre vele még sosem történt ilyen.
-Nos… - vette át a szót Eleazar, de ő sem volt a helyzet magaslatán. Nem semmi.
-Tehát… - szólalt meg Emmett vigyorogva, parodizálva a két férfi nehézkesen induló beszélgetését, mire mindnyájan felkuncogtunk. A feszültség feloldódott, bár volt egy olyan érzésem, hogy ez nem kizárólag Emmett humorának, hanem Jasper boldogsághullámának is köszönhető volt.
-Először is sajnálom, amit Rosalie mondott. Elvetette a sulykot, nem is kicsit. De ismeritek, mindig is elég… heves természet volt – fogalmazott Carlisle igen finoman.
-Mi is bocsánatot kérünk Kate jelenete miatt. Nem igazán tudok mit felhozni a mentségére… ő is alapjáraton ilyen – mormolta Eleazar, mire Carlisle biccentett.
-Akkor elmagyaráznátok, hogyan tervezitek ezt a… kiruccanást? – érdeklődött Jasper, akit hadvezér természetéből fakadóan rögtön a tervezés foglalkoztatott.
-Persze, feltéve, ha nem akadtok ki nagyon – mondta Carmen halvány mosollyal. Azonnal vettem a lapot, és a még mindig ácsorgó Edwardot szelíd, de határozott mozdulattal magam mellé húztam.
-Gondom lesz rá – bólintottam elmosolyodva, mire Edward fejét csóválta, de esküdni mertem volna rá, hogy egészen halkan kuncog. Fejem a vállára döntöttem, és nagyon lélegeztem mámorító illatából. Tévedés, igazából nem is én nyugtatom le Edwardot, hanem ő engem. Testéből már közel nem az a fenyegetés áradt, mint az imént; lágyan ölelt át, és húzott magához még közelebb. Talán én is hatok rá valamelyest… ez a gondolat örömmel töltött el, de nem ragadtattam el magam, elvégre komoly dolgokról beszélgettünk. Időközben Alice is helyet foglalt Jasper mellett, és újból készen álltunk a mesedélutánra, bár foghíjasabban, mint korábban.
-Azon gondolkoztunk, hogy Kate valamint Garrett itt maradnak Forksban, hogy várják, hátha befut Tanya, míg Carmen és én… nos, felkeressük őket Volterrában. Egyszerű látogatásnak álcáznánk a szituációt, mondván hiányzott a húgunk. Ha akar, velünk tarthat, ha nem, ott marad. Ha pedig már nincs Volterrában… akkor a keresésére indulunk – fejtette ki a tervet Eleazar, melynek voltak buktatói, szerintem legalábbis.
-De Aróra nem gondoltok? Ti nem Caius vagy Marcus emberei vagytok, beleláthat a fejetekbe. Akkor Tanya, és a két futár is bajba kerülhet, nem? – firtattam, mire Garrett nagyot sóhajtott.
-Ezért nem merjük megpróbálni. Bella. Talán Eleazart nem ellenőriznék le, mivel ő régen volturis volt, meg minden… de rizikós, túlságosan is az.
-Akkor? Feladjátok, és itt maradtok? – érdeklődött Alice kifogástalan hangnemben. Már ő sem tűnt bosszúsnak. Nem is volt rá oka, Rosalie kitombolta magát mindenki helyett. Kate-ről nem is beszélve…
-Nem. Rosalie nem tűrne meg bennünket a házban, Kate-et biztosan nem, és gyanítom, hogy ezzel húgunk is így van. Nem akarna itt maradni. A vérfarkasokat sem akarjuk tovább zavarni. Szóval megyünk, vissza Alaszkába. Talán útközben találunk valami nyomot, esetleg az olaszokkal is összefutunk. Ki tudja? – vont vállat Carmen. Majd sötéten elmosolyodott. – Talán Alice.
-Én biztosan nem – rázta fejét az említett. – Ugyanis határozottan egy volterrai utat látok. Semmi mást. Vagyis valaki a társaságból, illetve több valaki nem tett le erről a tervről teljesen. A vicces az, hogy a Cullen családban is van pár fekete bárány megérzéseim szerint…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó