Emberi tempóban tényleg csak tíz perc séta volt az a bizonyos tisztás. Emmett végig a kezemet fogta, és a hüvelykujjával apró köröket rajzol a tenyerembe, amitől én folyamatosan kiborsództam. Edward halkan kuncogva sétált Bella mellett, és amikor az rákérdezett, hogy mi ilyen vicces, ő csak a fejét rázta. A tisztáson leültem egy kidőlt fára, míg a többiek állva maradtak, és az erdőt kémlelték. Alighogy megérkeztünk, már hallottuk is a kocsi hangját, amint nem messze tőlünk lefékez. Bella, Emmett és Edward eltűntek a fák közt. Seth hamarosan kijött a fák közül, és leült mellém.

– Szia! – köszönt halkan.
– Jó estét rendőrfőnök! – feleltem udvariasan.
– Kérlek, tegezz – nézett rám mosolyogva. – Szerintem olyan dolgokat fogok hallani, amiket nem mindennap hall az ember fia.
– Hát… – húztam fel a vállamat.
– Különbem nem hívtál volna fel – vigyorogta kicsit elgondolkozva. – Szóval, kérlek, kezd el! Miért olyan ködös ez az egész Cullen történet?
– Nos, én azt hiszem, hogy ezt nem nekem kéne elmondanom – mosolyogtam feszélyezve.
– Hanem kinek? – kérdezte Seth felvont szemöldökkel.

Nem feleltem, csak az erő felé néztem, oda ahol sejtettem, hogy a többiek ott vannak. Pár pillanat múlva ki is léptek a fák árnyékából. Seth meglepve pislogott először rám, majd azokra a gyönyörű teremtményekre, akik közvetlenül előttünk álltak meg.

– Bemutatkoznánk Swan rendőrfőnök – szólalt meg Edward. – A nevem Edward Cullen.
– Én Emmett Cullen vagyok – vigyorodott el szerelmem.
– Én pedig – Bella hezitált egy másodpercig, de lehet, hogy ezt csak én vettem észre. – Izabella Marie Swan Cullen vagyok – mondta ki végül a teljes nevét. Seth vett egy nagy levegőt, majd végignézett a vámpírokból álló kisebb csoporton.
– Rendben – mondta végül meglepő nyugodtsággal. – Halhatom a történetet, ha már a dédapám nem hallhatta? – kérdezte végül felnézve Bellára. Ő csak bólintott, majd leült a kidőlt fatörzsre, Seth másik oldalára.
– Nagyon rég történt, el sem tudod képzelni, hogy mennyire rég volt – kezdte Bella egy fanyar mosoly kíséretében. Közben Emmett is leült mellém, egyedül Edward maradt állva. Arca feszült volt. Mit nem adnék, hogy most én lássam a gondolatait. Hirtelen rám kapta a vajkaramell színű szemeit és kacsintott, mire én megráztam a fejem.
– Gondolom, hogy az – felelte Seth, szintén mosolyogva, de az ő mosolyában sem volt semmi vidámság. – Nézd, tudom, hogy ez titok, és kérlek – nézett végig rajtunk –, bízzatok bennem! - Bella csak bólintott.
– Rendben – mondta végül, és vett egy nagyon nagy levegőt. – Gondolom, a Quileute legendákkal tisztában vagy? - kérdezte Bella komolyan, mire Seth csak bólintott. – Nos, ha úgy nézzük, mi is a legenda része vagyunk. - Seth összeszűkölt szemekkel nézett rá Bellára, majd óvatosan megérintette a térdén pihenő kézfejét.
– A hidegek – suttogta elcsukló hangon, és olyan gyorsan kapta el a kezét, mintha Bella fertőző lenne.
– Akkor ugorhatunk – szólt közbe Emmett, mire én oldalba vágtam, de ezzel csak azt értem el, hogy megfájdult a könyököm. Szerelmem a fülemhez hajolt, és suttogni kezdett. – Bocsi, adjak rá puszit? – kérdezte vigyorogva, mire én nyelvet öltöttem rá.
– Rendben, a rémtörténetekkel tisztában vagyok – mondta végül Seth. – Hallottam elégszer, és most már tudom, hogy nem csak mese az egész. De engem igazából nem is ez érdekel. Alig három éve találtam meg ezeket a leveleket. Pont akkor, amikor ti ideköltöztetek. A Cullen család, pont, mint a levelekben, Dr. Cullen, és Edward Cullen – nézett fel az említettre. – A dédapám csak ezeket a neveket említette, és ilyen egybeesés nem létezik…
– Talán az elején kezdeném – vágott a szavába Bella, látszott rajta, hogy nagyon várja már, hogy elmondja, talán ő is megkönnyebbül. – Jacob sokat kérlelt, hogy töltsem vele a délutánt, én pedig belementem, mert hiányzott a barátom. Edward nem tudott róla, hogy én La Pusban vagyok. Nagyon jól szórakoztunk azon a délutánon, minden olyan volt, mint régen. Tudod, Jake volt a legjobb barátom. Azt terveztük, hogy leugrunk a szikláról, mivel nagyon meleg volt azon a napon, és Jacob biztosított, hogy ha mellettem lesz, nem történik semmi bajom, én pedig hittem neki. Már indultunk volna a sziklákhoz, de akkor megjelent Sam, és elhívta Jaket, tudod valami vérfarkasos ügyek miatt. Ő biztosított, hogy nem lesz el sokáig, és várjam meg. Türelmesen vártam, de ő órák múlva sem jött vissza, én pedig meguntam a várakozást. A nap még mindig melegen sütött, és a tenger nyugodtnak tűnt – Bella az erdőt kémlelte, de látni lehetett, hogy valahol a múltban jár. – Nem tudtam, hogy melyik út vezet az alacsonyabb sziklaszirthez, ezért megindultam a legegyenletesebben. Kiérve a peremhez, gondolkodás nélkül vetettem bele magam a tengerbe. Persze a magasabb szirthez érkeztem, és nem számítottam a kiugró kövekre. Akkoriban nagyom balszerencsés voltam, és ügyetlen – elmosolyodott, és Edwardra nézett, aki szintén mosolyogva nézett maga elé. Biztos felhúzta a pajzsát így olvas a gondolataiban, és ő is a szeme előtt látja azt a végzetes napot. – Beütöttem a fejem egy kiugró szikladarabba, és elájultam. Esélyem sem volt a túlélésre. Utána már csak arra emlékszem, hogy Jacob húz ki a vízből, majd arra, hogy Carlisle karjaiban vagyok, és megint csak magába szív a sötétség. Az utolsó gondolatom akkor is apám volt, és az, hogyha nem érek haza időben megint morcos lesz, hogy nincs kész a vacsora – megint a szeméhez nyúlt, mint aki egy könnycseppet akar letörölni, de nem volt nedves a szeme. – Azután a három nap után, minden megváltozott – sóhajtott fel keserűen. – Többé nem térhetem vissza, még csak el sem búcsúzhattam apámtól. Elköltöztünk, éé nekem fel kellett adnom azt, hogy valaha is viszontlátom őt, vagy anyámat. Amikor visszatértünk Forksba, a remény még mindig bennem élt, hogy talán van leszármazottja, de nem gondoltam volna, hogy éppen te vagy az, és hogy ennyire hasonlítasz rá – mosolyogva Seth keze után nyúlt és csendesen hallgatta Bellát, és hagyta, hogy megfogja a kezét, összerázkódott ugyan a hideg érintéstől, de nem húzta el a kezét. – Te vagy az utolsó rokonom – mondta végül Bella elcsukló hangon, és láttam, hogy a néma zokogás megint rázza a testét.
– Köszönöm – suttogta Seth, és ügyetlenül átkarolta Bella vállát. – Nagyon sokat jelent mindez nekem, és tudom, hogy neked is olyan nehéz volt, mint az ükapámnak. Csak ennyit szerettem volna tudni, és kérlek, ne féljetek, a titkotok nála biztonságban van.
– Köszönjük – mondta Edward diplomatikusan.

Bella és Seth, még nagyon sokáig beszélgettek, és én élvezettel hallgattam a régi történeteket. Mindig is kíváncsi voltam Bella történetére, de soha nem akartam ezzel felszakítani a régi sebeket, mert Alice ugyan mesélt egy két részletet, de tudtam, hogyha Bellát kérdezném, neki nem lenne olyan könnyű elmondani mindezt. Emmett látványosan unatkozott, ezért egy idő után, mi elbúcsúztunk tőlük és hazaindultunk, majd Emmett hazakísért. A ház még mindig üres volt, pedig már sötét volt kint, nyolc óra is elmúlt. Mindez eszembe juttatta azt, hogy beszélnem kell a szüleimmel. Mert nem akarom, hogy elhidegüljünk egymástól, még akkor sem, ha a nem is olyan távoli jövőben el kell őket hagynom, örökre. A szívem belesajdult ugyan a gondolatba, de döntöttem. Tudom, hogy ezzel a döntéssel nem csak nekik okozok fájdalmat, hanem magamnak is. De azt is tudtam, hogy nem lennék képes Emmett nélkül akár egy percnél is tovább élni, és ez mindennél erősebb volt. Időt akartam ugyan kérni, ha én nyerek, de rájöttem, hogy ez a kevés idő nem jó semmire, csak tovább tartana az önmarcangolás, ami akkor megkezdődött, amikor eldöntöttem, hogy Emmetthez és a családjához akarok tartozni, minden szempontból.

– Mire gondolsz? – szakított ki Emmett a gondolataimból. Már a nappalinkban ültünk, egymás karjaiba fonódva.
– A szüleimre – vallottam be őszintén. – Mostanában olyan mások velem, annyira eltávolodtunk egymástól.
– Miből gondolod?
– Miből? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Most nézd meg, itt van majdnem kilenc óra, és ők még mindig nincsenek itthon. Régen is túlóráztak, de mostanában mindig, már vagy egy hónapja, hogy nem vacsoráztunk együtt. Tudom az én hibám is, mert folyton nálatok vagyok – ráztam meg a fejem. – Csodálkozom, hogy Esme még nem borult ki, hogy folyton ott vagyok – mosolyodtam el.
– Miért borult volna ki? – Emmett szemöldöke a magasba szökött. – Hiszen te vagy neki a harmadik lánya, sőt azt hiszem, hogy a kedvence vagy, főképp azért, mert imád főzni, és neked meg szükséged van az ember táplálékra – vigyorogta derűsen. – Lizzy, most már mi is a családod vagyunk, és ezen nem tudsz változtatni.
– Nem is akarok – motyogtam lebiggyesztett szájjal, de Emmett ezt félreértette.
– Akkor mi a gond? – kérdezte értetlenül pislogva.
– A szüleim – feleltem kifújva a levegőt. – Hamarosan el kell búcsúznom tőlük, és… – nem tudtam befejezni a mondatot. Hiszen nagyon jól tudtam, hogy mit akarok, de a szívem apró, mégis domináns fele arra ösztönzött, hogy várjak még az örökkévalósággal, viszont amikor belenézek azokba a gyönyörű topáz szemekbe, minden efféle gondolatom megsemmisül, és csak annyit tudok, hogy örökké vele akarok lenni.
– És? – kérdezte szerelmem lágy mély hangján.
– El akarok búcsúzni a szüleimtől, mielőtt… mielőtt az örökkévalóságnak és neked szentelem mindenem.
– Nem kell még elbúcsúznod Lizzy – rázta meg a fejét Emmett. – Hiszen, még nagyon sok időd van.

Hirtelen felpattant, és leszegett fejjel fel-alá kezdett járkálni. Gondolatiba merülve rótta a köröket a kicsi nappalinkban, amíg meg nem untam és elé álltam, mire ő majdnem belém ütközött. Felkapta a fejét, és gondterhelten a szemeimbe nézett.

– Mi az Emmett? – kérdeztem csendesen.
– Én nem akarom ezt – mondta hirtelen elcsüggedve. – Nem akarom, hogy feladj miattam mindent – már megint a régi hülyesége.
– Ezt, vagy ezerszer megbeszéltük már – mondtam bosszúsan. – Abban nem kételkedem többé, hogy hozzád akarok tartozni, mindörökre – mondtam, és a kezemet az arcára tettem. – Csak nehéz elbúcsúzni a szüleimtől, de szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy én legalább megtehetem. Nekem megvan a lehetőségem arra, hogy azt mondjam, elmegyek főiskolára, és ez jó – hadartam egy szuszra.
– Soha nem akartam mást, csak azt, hogy boldog légy, és nem vagyok benne biztos, hogy mellettem az lennél – rázta meg a fejét Emmett, és megint elfordult tőlem. – Mi van, ha ötven év múlva úgy gondolod, hogy eleged van belőlem, és megbánod?
– Nem, soha nem fogok egy percet sem megbánni – vágtam a szavába. – Emmett, ne kételkedj abban, hogy soha nem foglak megunni, hiszen te vagy az életem, a mindenem. Hogy is feltételezhetsz olyant, hogy megunlak téged? – hátat fordítottam neki, és a mellem előtt összefontam a karjaimat. Azok az álnok könnyek megint kicsordultak a szememből, én pedig mérgesen töröltem le őket a kézfejemmel. Emmett mögém állt, és a hatalmas karjaival átkarolt. – Miért gondolod mindig azt, hogy nem akarlak majd? Miért van az, hogyha bizonytalan vagyok, akkor egyszerre azon töröd azt a tökfejed, hogy miattad van? Abba nem gondoltál bele, hogy nem benned nem vagyok biztos, hanem önmagamban? – mérgesen leráztam magamról a karjait, és szembe fordultam vele.
– Nem vagy magadban biztos – nem kérdezte, csak megismételte a szavaimat, csendesen és csalódottan.
– Emmett, mi van akkor, ha mondjuk öt év, vagy akár öt nap múlva jön egy szexi vámpírcsaj, aki ezerszer szebb nálam? Mi van akkor, ha rádöbbensz arra, hogy én egy senki vagyok? Csak egy ember. Mi van akkor, ha rájössz arra, hogy nem is én kellek neked, hanem ő? És mi van akkor, ha akkor már késő, én már… olyan leszek, mint ti? – a szemeimben újra könnyek gyűltek. Nem tudtam a szemeibe nézni. Kimentem a konyhába, csak, hogy csináljak valamit, hogy ne adjam át magam a tehetetlen könnyeimnek.
– Lizzy – szólalt meg mögöttem, hangja lágy volt, és könyörgő. Felé fordultam, de a szemeibe nem tudtam belenézni. – Nem bizonyítottam elégszer, hogy te, és csakis te vagy nekem a mindenem? Az univerzum, amiben élek, nélküled nem lenne teljes. Ne mondj olyanokat, hogy egy másik lányt választanék helyetted, mert őszintén szólva, már lövésem sincs, hogy mit csinálnék, ha te nem lennél velem.

Hallgattam, és a konyhakövön lévő apró karcokat néztem. A szavai folytonos szalagként pörögtek a fejemben. Felemeltem a fejem, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá, mire ő a konyhaajtónak támaszkodva lehajtott fejjel, a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét.

– Tudom, hogy csak újabb ígérettel tudok előállni – folytatta halkan. - Csak annyit mondok, hogy mostantól nem kételkedem sem benned, sem pedig magamban. Melletted állok mindenben, akárhogy is döntesz. Mert azt hiszem… nem, tudom, hogy a szerelmem elég ahhoz, hogy bármekkora is legyen az akadály, megbirkózom vele, csak miattad.
– Csak ennyit akartam – feleltem halkan, és kinyújtottam a kezem. Emmett egy lépéssel előttem termett, és átkarolt, én pedig a mellkasába fúrtam az arcom. – Szeretlek Emmett Cullen.
– Én is szeretlek Elizabeth Amber Evens – suttogta mosolygós hangon.

Csak egy apró csókot nyomott a számra, de tudtam, hogy ez megpecsételi és lezárja mindazt, amit az elmúlt pár percben mondtunk egymásnak. Fogalmam sincs róla, hogy meddig állhattunk így, szerelmesen összeölelkezve, csak annyit tudtam, hogy így akarok lenni, míg világ a világ. Jöjjön bármi, vérszomjas vámpír, vagy csupán egy bizonytalan látomás. Tudtam, hogy Emmett mellett mindent átvészelek, mert a mi szerelmünk különleges.

– Lizzy, itthon vagy? – anyám hangjára rebbentünk szét.
– A konyhában vagyunk anya – feleltem hangosan.
– Sziasztok fiatalok! – köszönt anya, de a jól ismert mosoly most elmaradt, helyette csak egy furcsa nézést kaptunk.
– Szia Miranda! – köszönt Emmett is, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. – Én megyek is.
– Már el is mész? – kérdezte anyám meglepve.
– Jó éjt! – felelte egy erőtlen mosoly kíséretében, majd kihátrált a konyhából, és utána már csak az ajtócsapódást hallottuk.
– Hova sietett ennyire? – kérdezte anya rám nézve.
– Nem tudom – feleltem elcsigázva, és leültem az asztalhoz. – Apa mikor jön meg?
– Mindjárt megérkezik ő is – anya a hűtőhöz lépett, és öntött magának egy kis narancslevet. - Kérsz?
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan, a következő pillanatban apa lépett be a konyhába.
– Sziasztok!
– Szia! – motyogtam a kezemet tördelve. Ez a beszélgetés sem lesz piskóta, az már tuti.
– Miért vagy még fent kicsim? – kérdezte apa, és egy puszit nyomott a homlokomra.
– Mert beszélni akarok veletek… ha lehet – feleltem felnézve a szüleimre.
– Már hogyne lehetne életem – mosolyodott el apa, majd leült velem szembe az asztalhoz, anya pedig mellé ült, de ő megint csak nem mosolygott. – Mond, mi bánt?
– Hogy mi bánt engem? – kérdeztem egy nagy levegőt véve. Sok minden, akartam mondani. – Ti bántotok engem – mondtam ki azt, ami valóban a szívemet nyomta.
– Mi? – kérdezte anya meglepve. – Hogy érted, hogy…
– Had fejezzem be, kérlek – vágtam a szavába, mire anya csak bólintott, én pedig egy újabb levegővétel után folytattam. – Tudom, hogy hibás vagyok benne én is, de mostanában alig látlak titeket – kezdtem halkan, és láttam, hogy mindketten megértik mire is akarok kilyukadni. – Azt hittem, hogy gyerekjáték lesz mindennel megbirkózni. A suli, a továbbtanulás, Emmett, és ti. Azt hittem, hogy meg tudom teremteni az egyensúlyt, de nem ment, és az a bizonyos mérleg felborult.

Lenéztem a kezemre megint, és a fejemben próbáltam összerakni azokat a kósza szavakat, amik kifejezik az érzéseimet. Még nincs teljesen itt a búcsú ideje, de hamarosan eljön, és akkor… akkor nem tudom, hogy mit fogok érezni. Viszont a mostani beszélgetés megkönnyíti, talán.

– Ti sem segítettetek ebben – hangom hirtelen vádló lett. – Csak egyszerűen elkönyveltétek, hogy Lizzy nem foglalkozik velünk. Ennyi?
– Mi mást tehettünk volna? – kérdezte anya bágyadtan. Olyan volt, mintha ezt már ezerszer meg ezerszer végighallgatta volna. – Mondtuk volna azt, hogy hanyagold el a barátodat, vagy az iskolát miattunk?
– Miranda ne légy ilyen drasztikus – rázta meg a fejét apám. – Lizzynek igaza van, mi is léphettünk volna. Hagytuk, hogy eddig fajuljanak a dolgok.
– Harold, az ő döntése volt – csattant fel anya. Mérges volt, miattam. – Már nem kislány, tudom, és meghozta a döntést – hirtelen azt hittem, hogy anya mindent tud a döntésemről. Elsápadtam, és remegve vártam, hogy folytassa. – Ő elhatározta, hogy főiskolára megy, és elhagy bennünket, csak az a baj, hogy mi erre nem készültünk még fel. Nem akarom elveszteni a kislányomat, még nem – most már sírt, mire apa átkarolta a vállát. Felpattantam, és én is átöleltem a zokogó anyámat.
– Jaj, anya, hiszen nem veszítesz el – mormoltam halkan. Hazudtam, hogy megnyugodjon.
– Te is tudtad, hogy ez eljön egyszer – szólalt meg apám. – Bekövetkezik az a nap, amikor az én kiscsibém kiszáll a családi fészekből, és elkezdi élni a saját kis életét, egyedül. De ez az élet rendje Miranda.
– Engem nem érdekel az élet rendje – zokogott fel anyám. – Nekem a kislányom kell, aki loknis hajjal beugrál a konyhába, és követeli a reggeli csokis tejét – felnevettem, mert már vagy tíz éve nem ittam csokis tejet.
– Mit szeretnél, hogy hagyjam a sulit, és legyek megint nyolc éves? – kérdeztem mosolyogva.
– Igen, azt – felelte anya morcosan, és letörölte a könnyeit, majd ő is felnevetett. – És azt, hogy minden vágyad egy póni legyen, nem pedig egy fiú.
– Egy póni? – kacagott fel apa. – Lizzy sosem akart pónit édesem. Már tíz évesen is a kocsimat akarta vezetni.
– Ez igaz – helyeselt anya nevetve. – Lizzy, kérlek, bocsáss meg nekünk. Önző módon azt gondoltam, hogy ha eltávolodunk tőled, könnyebb lesz elengedni.
– És könnyebb lesz? – kérdeztem mosoly nélkül.
– Nem – rázta meg a fejét anya. – És ígérem, hogy ezt a kis időt, amíg még a miénk vagy, teljesen ki fogjuk aknázni – vidult fel hirtelen, majd puszit nyomott az arcomra, és felpattant. – Ki kér palacsintát?
– Anya, fél tíz is elmúlt – néztem rá vigyorogva.
– Akkor reggel azzal keltelek. – felelte, majd megölelgetett, és vigyorogva rám parancsolt. - Most feküdj le.
– Igenis anya – grimaszoltam, majd puszit nyomtam mindkettőjük arcára, és megindultam a szobámba, ahol tudtam, hogy nem póni vár, hanem életem szerelme.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.