A Cullen- ház felé hajtottunk. Megyek, meglátogatom Esmét is. Hogy fog örülni, ezer éve nem látott. Jobban meg fog lepődni, mint Carlisle és anya együtt a kórházban. Vicces lesz. Ezen gondolkodva akaratlanul is elmosolyodtam és ezt Edward is észre vette.
- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte bársonyos hangján és bekanyarodott egy kis ösvényre, ami a házukhoz vezetett.
- Elképzeltem Esmét ahogy belépünk a házba és meglát minket. Nagyobb lesz a meglepettség az arcán, mint Carlisle-nak és anyának együtt – kacagtam. Láttam, hogy Edward elgondolkozik de valahogy nem sikerült elképzelnie.
- Most azt kívánom, bárcsak tudnál a gondolataimban olvasni! – sóhajtottam.
- Ugyan erre gondoltam ebben a pillanatban – nevetett végre. Olyan szép tiszta a nevetése és olyan ritkán nevet, pedig most már lehetne rá oka. - Megérkeztünk – egy három emeletes, tornácos, törtfehér színű, nagy ablakos ház előtt állt meg. Kiszállt majd udvariasan nekem is kinyitotta az ajtót.
- Ez csodálatos. Egyszerűen nem találok szavakat - mondtam mikor kiszálltam.
- Esme nem tudja ki vagy. Gyere lepjük meg – fogta meg a kezem és a tornác felé kezdett vezetni. Beléptem az ajtón. Minden világos és fényes.
- Mintha nem is vámpírok lennétek – bújtam oldalához mosolyogva.
- Szia Edward. Végre hogy megjöttél el kéne… - jött Esme a konyhából egy újságot bújva de mikor felpillantott elállt a szava. Én csak mosolyogtam és még a képzeletem is felülmúlta Esme meglepett arca. Először is, azért mert Edwardhoz bújok és másodszor, pedig azért mert itt vagyok.
-Bella, Kicsim – rohant hozzánk és szorosan megölelt. És csak ölelt, ölelt és ölelt…
-Esme, összenyomsz – mondtam miután körülbelül 3 perce nem engedett el.
-El sem hiszem hogy itt vagy és Úr Isten! – egy lépést hátrált de mielőtt fellélegezhettem volna újra nyakamba ugrott.
-Anyu, összenyomod őt – próbálta leszedni rólam Esmét Edward.
-Bocsáss meg csak annyira jó, hogy itt vagy. Gyertek, beszélgessünk a nappaliba kényelmesen – ment el a nappali irányába. Elefántcsontfehér falak, krémszínű kanapé, két fotel, üvegasztal, üvegszekrény, a legmodernebb hifi és TV, de ami legjobban megfogott az Edward zongorája volt.
-Még mindig zongorázol? – néztem fel rá sejtelmesen.
-Soha nem tudná abbahagyni. Imádja a zenét és reméljük játszani is fog ma nekünk, de előtte beszélgessünk – ült le a fotelbe Esme.
-Miről szeretnél beszélgetni? – ültem vele szembe a kanapéra.
-Mesélj Bettiékről és hogy mi történt veletek az elmúlt két évben. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk elmenni a születésnapodra de Norvégiában jártunk és nem könnyű ám a közlekedés arra felé – magyarázta de leintettem.
-Tudom, Edward már említette – mosolyogtam
-És hogy vagytok? Mi történt a két év alatt? – kérdezgetett.
-Márti szült egy gyereket – mondtam, hisz eszembe jutott hogy ők nem is tudják.
-Nem is mondtad nekem se – nézett rám Edward is.
-Nem kérdezted – vigyorogtam.
-Kisfiú vagy kislány? Mennyi idős? – kérdezgetett Esme.
-Kislány, Bogi és most 4 hónapos. Annyira kicsi és aranyos. Mikor a karomba tartom, mindig azt kívánom, bárcsak idősebb lennék és lehetne nekem is egy picibabám – meséltem Esmének.
-Igen, csodás érzés – sóhajtott.
-Jaj, sajnálom, nem akartam felhozni csak… - mondtam de leintett
-Tudod Kicsim, hogy semmi baj, nagyon rég történt és az emberi emlékeim elhalványultak – mosolygott.
-Másik, anya a kórházba dolgozik. Ma is mikor bent ültünk Carlisle-nál bejött és leesett az álla hogy mindenki itt van – meséltem mosolyogva, de most már Edward is velem mosolygott.
-Elhiszem. Gondolom Carlisle is nagyon meglepődött – mosolygott látva a mi mosolygásunkat.
-És mikor elmeséltük neki a délelőtt történteket, akkor még jobban leesett az álla – nevetett Edward.
-Gondolom az a mese Rólatok szólt – mosolyodott el óvatosan és mikor meglátta szememben a csillogást rögtön tudta, hogy Edward végre meglelte a párját.
Órákig beszélgettünk még, de sötétedéskor indulnom kellett és elzsibbadt lábakkal álltam fel a kényelmes kanapéről.
-Örülök, hogy találkoztunk Esme. Mennem kell, majd még találkozunk – öleltem meg az ajtóban.
-Vigyázz magadra és Edward ne úgy vezess, mint az őrültek – dorogálta meg Őt is Esme.
-Természetesen Anyu. Most csak 120km/h fogok menni – vigyorgott szemtelenül.
-Edward tud szemtelen is lenni – kuncogtam és indultam a felhajtó felé.
-Csak óvatosan. Sziasztok – integetett Esme.
~0~
Házunk előtt még nem állt ott a rendőrautó. Hazaértem Apu előtt, mégis későn. Edward leállította a motort és azt kívántam, bár sose lenne vége ennek a pillanatnak.
-Holnap hétre itt leszek – fordult felém.
-Köszönöm hogy hazahoztál. Jó éjt! Mondanám, hogy aludj jól de, tudom, hogy te nem alszol – mosolyogtam és ki szálltam.
Megvártam még elmegy és csak akkor mentem be. Nem voltam éhes így csak letusoltam, bedőltem az ágyba és aludtam is.
~0~
Dörömbölés az ajtón. Ki a franc az? Hajnali hatkor dörömbölni.
Feltápászkodtam, és mint egy hulla lementem kinyitni az ajtót. Meglepődtem, mikor megláttam Alicet az ajtóban.
-Szia Alice. Mit szeretnél ilyen korán? – mentem arrébb az ajtóból fáradtan hogy be tudjon jönni
-Bella, reggel hét óra van és te még nem vagy felöltözve? – nézett rám.
-Hét? De akkor csörögnie kellett volna az órámnak – ébredtem fel.
-Siess, nemsokára itt lesz Edward is – nevetett.
Rohantam az emeltre öltözni. Pikk-pakk kész is voltam.
Mire leértem már Alice nem volt ott, de Edward dudáját hallottam így nem volt időm gondolkozni.
~0~
Az iskola felé száguldottunk.
-Tegnap azt hittem Esme megszidott, hogy gyorsan vezetsz – kötekedtem.
-Nem tudok lassan menni, főleg hogy most majdnem elkéstünk volna, ha nem megy Alice el hozzád – vágott vissza.
-Nyertél – sóhajtottam.
-Döntetlen? – kérdezte és kiszállt.
-A kedvembe szeretnél járni? – kérdeztem, mikor nyitotta nekem az ajtót.
-Nekem tökéletes a győzelem – vigyorgott.
-Nem fényezem az egódat, döntetlen – nevettem fel.
-Hála a Jó Istennek hogy nem késtetek el. Egyszer azt láttam beértek, a következő pedig már az volt hogy elkéstek. Szörnyű – mondta Alice.
-Szia Bella. Hogy vagy? – csapódott mellém Rose befelé menet.
-Szia Rose, jól megvagyok. És te? – mosolyogtam.
-Mi is remekül vagyunk, igaz? – jött vigyorogva Emett.
-Ja, nagyon – morgott Rose.
-Valami történt? – néztem Emettre majd Rosalire.
-Nem mehetsz el, attól még, hogy Emetett el akarod hagyni. Megoldjuk, de a családod nem hagyhatod el – mondta Edward.
-Próbálhatod a mézes-mázos hangsúlyt, a megoldjuk szavakat. A képességem se hat rá – súgta oda Jasper.
-Költözz hozzánk – dobtam fel ami legelőször eszembe jutott és befordultam a terembe.
-Az nem hiszem hogy jó ötlet Bella – mondta Edward
-Emett és Rose ki fognak békülni. Erre a megoldásra semmi szükség – jött Alice is.
-Köszönöm Bella, majd akkor összepakolok és átmegyek. Persze ha apukád is megengedi – ölelt meg szerényen.
-Ez csak természetes – ültem le mikor bejött a tanár.
~0~
Az ebédlőbe megint ugyan annál az asztalnál ültünk csak most más sorrendben. Rose, én, Edward, Emett, Jasper és Alice.
-Kérlek Rose, beszéljük meg – tört ki hirtelen Em.
-Amiket mondtál sosem tudom megbocsátani – rázkódott meg Rose. Könnyek nélkül sírt, mire én átkaroltam vállát.
-Bocsáss meg, nem gondoltam komolyan – esedezett tovább Emett.
-Az a baj hogy túlságosan komolyan mondtad és gondoltad is. Milyen kár hogy Jasper és Edward is éppen vadásztak – Rose szomorúból hirtelen haragos lett.
-De kérlek… - kezdte újra Emett mire Rosalie belevágott szavába.
-Ezek után még beszélni sem tudnék veled kettesben nemhogy egy szobába lenni veled. Utállak Emett Cullen – morogta Rose majd felállt és elment.
-Mit tettél vele Emett? – kérdeztem
-Olyat, amit ,se te, se én nem tudnék neki megbocsátani. Megérdemelted ezeket, a szavakat Rosetól. Gyere Bella, menjünk – állt fel Ő is és haragosan nézett le Emettre.
-Rendben. Sziasztok – álltam fel én is és kézen fogva indultunk Edwarddal Rose után.
A folyosón mentünk mikor Edward a női mosdó előtt megállt.
- Menj beszélgess vele, vigasztald meg – engedte el kezem.
- Rendben, becsengőre a teremben leszünk – bólintottam és bementem hogy megvigasztaljam Roset.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó