- Kiment? - Kérdezte apa nemtörődöm hangon. Az arckifejezése valahogy erőltet volt épp csak egy-kicsit ölelt szorosabban a mellkasához.
- Igen, néhány perce történt. – Válaszolta anya csak úgy mellékesen.
Rámosolygott.
- Siess vissza hozzám.
- Mindig.
Megint elvitte apa Volvóját. Apa megetetett, majd játszottunk, később pedig zongorázott.
- Renesmee, ezt anyukádnak írtam. – mondta miközben egy lágy dallamot kezdett el játszani. Egy altatót. Szemeim tágra nyíltak, ahogy hallgattam. Gyönyörű volt. Álmosító. Ásítottam. Majd éreztem, ahogy a szemhéjaim nehezednek. Nem bírtam őket nyitva tartani. Erőt vett rajtam az ólmos fáradság. Elaludtam. Ez után az este után az idő csak úgy repült. Na, jól van igazából csak néhány nap telt el, de azok esemény dúsak voltak. Még két nap, apa és Carlisle ott maradtak azon a tisztáson ahova Alice látomása szerint Volturi meg fog érkezni. Nekem ez mind újdonság volt. A mi elképzelésünk alapján Volturi követni fogja vagy Edwardot vagy Carlislet. Azon töprengtem, hogy lepné-e őket az, hogy a zsákmányuk nem fut el. Esetleg óvatossá teszi őket? Anya mindig apával maradt. Ez természetes. Csak néhány órára hagyták el egymást. Felállítottunk egy sátrat néhány méternyire beljebb az erdő védelmében. Elkezdett havazni, úgy az újév előtti éjszaka. Az apró a pelyhek nem oldódtak el tisztás köves földjén. A hó először egy vékony fehér cukormázat borított a földre majd vastag rétegbe burkolta. Amikorra a nap felkel, Alice látomása beteljesedik. Én Jacobbal aludtam. Jacob elég hangosan horkolt. De ez álmosító volt rám nézve. Így jót aludtam.
Mikor felkeltem anya segített felvenni azokat a ruhákat, amiket két nappal korábban gondosan kiválasztott. A ruhák fodrosak és nőiesek voltak. A dzsekim fölött rákapcsolt a hátamra egy fekete bőrhátizsákot. Nem volt túlzottan nehéz. A szemeim hatalmasra tágultak, ahogy megláttam az agóniát az arcán. De nem találgattam, nem kérdeztem, meg hogy mit csinál.
- Szeretlek téged, - mondta. - Jobban bárminél.
- Én is szeretlek téged anya! - válaszoltam. Megérintettem a medaliont a nyakamnál, amibe egy apró fotót tartottam magamról anyáról és apáról. - Mi mindig együtt leszünk.
- A szívünkben mi mindig együtt leszünk. - javított ki suttogva olyan csendesen mintha csak lélegzene. - De mikor ma eljön, az idő neked el kell hagynod engem.
A szemeim kitágultak és megérintettem az arcát. A néma NEM hangosabb volt mintha kiáltottam volna.
Megpróbált nyelni, de a torka elszorult.
- Meg fogod tenni nekem? Kérlek?
Az ujjammal szorosabban fogtam az arcát. Miért?
- Nem tudom elmondani neked, - suttogta. - De hamarosan érteni fogod. Ígérem.
Megmutattam neki Jacob arcát.
Bólintott, azután elhúzta az ujjaimat.
- Nem gondolj erre. - suttogta bele a fülembe. Könnyedén mintha csak lelélegezne. - Ne mondd el Jacobnak, amíg azt mondom neked, hogy fuss, rendben?
Megértettem. Csak rábólintottam.
Kivette a zsebéből egy gyönyörű és hatalmas gyémántos nyakláncot. Feltette a vastag láncot a nyakára.
- Csinos vagy! - suttogtam. Azután a nyaka köré fontam a karjaim.
Ismét a mellkasához szorított. Összefonódva vitt ki a sátorból a tisztásra.
Apa szorosan körénk fonta a karját egy hosszú pillanatra aztán mélyet sóhajtott, intett, hogy menjünk. A helyünkre mentünk, felmásztam a hátára, hogy a kezei szabadon maradjanak. A frontvonal mögé állt néhány méternyire, ami Carlisle, apa, Emmett, Rosalie, Tanya, Kate, és Eleazar-ból állt. Közel mellette Benjamin és Zafrina volt, az volt a feladta, hogy addig védje őket, amíg csak képes rá. Ők voltak az legjobb támadó fegyverek. Ha a Volturik közül egyik sem lát meg még néhány pillanatig, akkor az mindent megváltoztat. Zafrina merev és vad volt szinte tükörképe volt a másik oldalán álló Sennának. Benjamin a földön ült és tenyerét a piszokba nyomta és csendben a törésvonalakról motyogott valamit. Múlt éjjel szétszórva több halom sziklát láttam a környezetünkben most hófödte halmok sorakoztak végig a rét mentén. Nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megsebezzenek egy vámpírt, de reménykedtünk, hogy megzavarja őket. A tanuk a jobb és baloldalunkon csoportosultak, néhányan közelebb voltak a többieknél - ők voltak azok, akik a bejelentésük alapján a legközelebb voltak hozzánk. Észrevettem, hogy Siobhan dörzsöli a homlokát, a szeme lecsukódott, ahogy koncentrált, talán így lép kapcsolatba Carlisle-jal? Megpróbált elképzelni egy diplomatikus megoldást?
Mögöttünk a fák között a láthatatlan farkasok nyugodtan és rajtra készem álltak, csak mi hallottuk a nehéz ziháló lélegzetüket és dobogó szívüket. Felhők özönlöttek a fejünk fölé majd szétterjedtek és nem letehet eldönteni, hogy reggel, van vagy délután. Apa szemei összeszorultak, ahogy vizsgálgatta a kilátást, és én biztos voltam benne, hogy ő a pontosan színhelyet másodszorra látja, - első alkalommal
Alice látomáséban tekinthette meg. Ugyan úgy nézett ki, mint mikor Volturi megérkezett. Nekünk csak perceink vagy másodperceink voltak már csak hátra. Az egész családunk és szövetségeseink mind felkészültek. Az erdőből a hatalmas vörösbarna Alpha farkas kerül elő, és mellénk állt, az ő számára is nehéz volt, hogy távol kell lennie tőlem, mikor közvetlen veszélyben voltam. Felé nyúltam és ujjaimat a bundájába fúrtam farkas hatalmas válla fölött, egy kissé ellazult. Nyugodtabb voltam Jacob közelségétől. Apa visszanyúlt anya kezéért. Felé nyújtotta a karját addig, míg el nem érte a kezét. Megszorította az ujjait. Múltak a percek és erőlködtem, hogy halljam a közeledés zaját.
Aztán apa megmerevedett, csendesen sziszegni kezdett összeszorított fogakkal.
Tekintetével az erdőre koncentrált egyenesen északnak álltunk.
Arra felé bámulatunk amerre ő és vártunk, hogy az utolsó másodpercek elmúlnak.Pompával jöttek, egyfajta szépséggel. Merev, szabályos alakzatban. Együtt mozdultak, de ez nem volt menetelés, teljes szinkronban áradtak a fáktól- a sötét, töretlen alakzat, ami úgy tűnt néhány hüvelyknyire lebeg a hótól, olyan finoman, mint a haladás. A külső kerülete szürke volt és a szín egyre sötétedett a testek vonalával, míg az alakzat szíve már a legsötétebb fekete volt. Minden arc csuklyás volt, árnyékolt. Lépteik gyengéd zaja olyan szabályos volt, mint a zene, bonyolult ütés, ami soha sem volt bizonytalan.
Néhány jel, amit nem láttam - vagy valószínűleg nem is volt jel, csak ezredév gyakorlata - az alakzat kifelé hajlott. A mozdulat túl feszes volt, túl egyenletes, emlékeztetett egy éppen nyíló virágra, a színe erősen sugallta; ez egy legyező nyílása volt, kecses, de nagyon merev. A szürke köpenyes figurák kiszélesítették az oldalszárnyakat, miközben a sötétebb forma precízen kiözönlött a központ elé, minden mozdulatuk erősen szabályozott. A haladásuk lassú volt, de megfontolt, mentes minden sietségtől, feszültségtől, aggodalomtól. Ez volt a legyőzhetetlenség sebessége.Idáig a Volturi túlfegyelmezett volt, hogy egyáltalán mutasson bármi érzelmet. Nem mutattak semmi meglepetést, vagy megdöbbenést a vámpírok gyűjteményén, akik itt vártak rájuk - ami hirtelen szervezetlennek és felkészületlennek tűnt az összehasonlításban. Nem mutattak meglepődöttséget a hatalmas farkas láttán, aki köztünk állt. Nem tudtam segíteni a számoláson. Itt voltak harminc ketten közülük. Még ha nem is számoltad a két sodródó, elhagyatott, feketecsuklyás alakot leges leghátul - akiket a feleségeknek gondoltam- az ő védett pozíciójuk azt sugallta, hogy nem lesznek bevonva a támadásba még mindig létszámfölényben voltak. Csak tizenkilencen voltunk, aki harcolni fogunk, és hét további aki nézi ahogy elpusztulunk. A tíz vérfarkast is beleszámolva, megfogtak minket.
- Jönnek piros kabátosok, jönnek a piros kabátosok. - motyogta Garrett rejtélyesen magának, majd kuncogott egyet. Egy lépéssel közelebb csúszott Kate-hez.
- Megjöttek. - suttogta Vladimir Stefannak.
- A feleségek, - sziszegte vissza Stefan. - Az egész testőrség. Mindegyikük együtt. Amiért nem próbáltuk Volterrát. És most, mintha a számuk nem lett volna elég, míg a Volturi lassan és méltóságteljesen haladt, még több vámpír lépett a térbe mögöttük. Az arcok ebben a vámpírok látszólag végtelen beözönlésben ellentéte volt a Volturi érzelemmentes fegyelmezettségének- ők az érzelmek kaleidoszkópját viselték. Először volt a sokk és még több aggodalom, amikor meglátták a váratlan erőt, őket várva. De ez a nyugtalanság hamar tovaszállt, bíztak az elsöprő számukban, a helyükben a megállíthatatlan Volturi hatalom mögött. A tulajdonságaik felvették azt arckifejezést, amit azelőtt viseltek, mielőtt megleptük őket. Elég könnyű volt megérteni őket- az arcuk határozott volt. Mérges csőcselék voltak az őrjöngésig felkorbácsolva, igazságra nyáladzva. Nem jöttem még rá mit érez a vámpírvilág egy halhatatlan gyermek iránt, amíg nem láttam ezeket az arcokat. Világos volt, hogy ez a vegyes, szervezetlen horda- több mint 40 vámpír összesen- a Volturi egyfajta saját tanúsítványa volt. Mikor halottak leszünk, el fogják terjeszteni a világon, hogy a bűnözőket megsemmisítették és a Volturi pártatlanul cselekedett. Úgy tűnt a legtöbbjük többet remél, mint egy esélyt a tanúságra- segíteni akartak széttépni és elégetni. Nem volt imánk. Még ha semlegesíteni is tudnánk a Volturi fölényét, még mindig eltemethetjük magunkat. A lemondás ott volt a levegőben megnehezítve azt, lenyomva engem nagyobb erővel, mint valaha. Egy vámpír a szemben álló erőkből úgy tűnt egyáltalán nem tartozik a buliba, megismertem Irinát, ahogy hezitál a két csapat között, az arckifejezése különbözött a többiekétől. Irina elborzadt tekintetét lekötötte Tanya helyzete az első sorban. Apa fogvicsorgatva nagyon halkan, de hevesen morgott.
- Alistairnek igaza volt. - morogta Carlisle-nak.
Carlisle-t néztem, aki kérdően pillantott apára.
- Alistairnek igaza volt? - suttogta Tanya.
- Ők - Caius és Aro - pusztítani és az erőnket megszerezni jöttek. - apa majdnem hangtalanul mondta a lélegzete alatt, csak ami oldalunk hallhatta. - Sok rétege a stratégiájuknak már mozgásban van. Ha Irina vádja hamissá válik, akkor más indokot keresnek a támadásra.
De most láthattak, így tökéletesen bíztak az indokukban.
- Később még tehetünk kísérletet, hogy megvédjük magunkat egyéb kitalált vádjaiktól, de most először is meg kell állniuk, hogy hallják az igazságot Renesmee-ről. – Azután még halkabban. - Akivel nekik nincs dolguk.
Jacob adott egy különös kicsi lihegő hangot. És akkor, váratlanul, két perccel később, a folyamat leállt. A tökéletesen szinkronban lévő mozgások halk zenéje csendbe fordult át.
A hibátlan fegyelem töretlen maradt, a Volturi teljesen nyugalomban egybefagyott. Ott álltak 100 yardnyira tőlünk. Mögöttem, az oldalakon, hallottam a hatalmas szívek dobogását, közelebbről, mint előtte. A Volturi meg állt. Hátra pillantottam. A farkasok csatlakoztak hozzánk. Mindkét oldalon az egyenlőtlen vonalunknak, a farkasok szétszéledtek egy hosszú, határos fegyverré. A pillanat törtrésze alatt rájöttem, hogy többen vannak, mint tízen, megismertem a farkasokat, akiket ismertem és az egyet, akit nem láttam ezelőtt. Tízenhatanan voltak közülük egyformán elosztva körülöttünk - tízenhetenen ha Jacobot is beleszámítjuk. Tisztán látszott a magasságukból és a túlméretezett mancsukból, hogy az összes új jövevény nagyon-nagyon fiatal. Sejthettem volna előre. Ilyen sok vámpírral a szomszédban, a farkasember populáció növekedése elkerülhetetlen. Még több gyerek haldoklik. Csodálkoztam rajta, hogy Sam hogyan engedhette meg ezt, de rájöttem, hogy nem volt más választása. Ha bármelyik farkas mellénk áll, a Volturi biztos megkeresné a többit. Erre tették fel az egész fajuk fennmaradását.
És mi veszíteni fogunk. Hirtelen egy halk, heves morgás szakadt fel anya torkából, a gyomra legmélyéből. Mellette, Zafrina és Senna visszhangozták az elcsendesedett morgását.
Apa megszorította anya kezét, amit még mindig tartott, óvatosságra intve. A sötét Volturi arcok még mindig kifejezéstelenek voltak a legtöbb esetben. Csak tekintete árult el valamennyi érzelmet. Középen, egymás kezét érintve, Aro és Caius megállt értékelni, és a teljes testőrség megállt velük, a gyilkos parancsra várva. Azok ketten nem néztek egymásra, de nyilvánvaló volt, hogy kommunikálnak. Marcus, bár fogta Aro másik kezét, nem úgy tűnt, hogy részese a párbeszédnek. Az arckifejezése nem volt olyan értelmetlen, mint a testőröké, de közel volt a kifejezéstelenhez. A Volturi szemtanúinak teste felénk hajlott, a dühös szemüket anyán és rajtam tartva, de az erdő széle mellett maradtak, széles helyet hagyva maguk és a Volturi katonák között. Csak Irina habozott szorosan a Volturi mögött, csak néhány lépésnyire az ősi nőktől - mind szőkék puha bőrrel és figyelő szemekkel - és két masszív testőrüktől. Volt egy nő egy sötétebb szürke köpenyben éppen Aro mögött. Nem voltam biztos benne, de úgy tűnt, hogy Aro hátát fogja. Ő volt a másik védelmező, Renata. Az elrendezés szívében két kicsi sötétszürke köpenyt láttam Alec és Jane, könnyen lehet, hogy a legkisebb tagjai a testőrségnek, éppen Marcus mellett álltak, Demetri a másik oldalán. Bájos arcuk sima volt, kifejezés nélküli, ők hordták a legsötétebb köpenyt az öregek után. A boszorkány ikrek, ahogy Vladimir hívta őket. Az ő erejük sarokköve volt a Volturi támadásnak. Az ékszerek Aro gyűjteményében. Aro és Caius felhős vörös szemei a vonalainkon lebegtek. Leolvastam Aro arcáról a csalódottságot, ahogy újra és újra végignézett az arcokon, az egyetlen után kutatva, aki hiányzik. A bosszúság elkeskenyítette a száját.
Ebben a pillanatban, semmi mást nem éreztem, csak hálát, hogy Alice elfutott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó