(Bella szemszöge)

Az éjszaka végre nyugodtan telt el. Az álmom szintén békés volt. Bár inkább mondanám csodásnak? Edward is szerepelt benne.
Este nem is volt már kedvem azon agyalni, hogy tőle kaptam azt a rengeteg ajándékot. Tudta, hogy fel tud bosszantatni az ajándékokkal. Milyen jól megjátszotta magát! Másrészt meg, manapság ritka az olyan fiatal, aki egyáltalán ismeri Shakespeare –t.
Akármilyen gazdagok, azért egy autó igen is drága ajándéknak.


Felkeltem az ágyamból, majd miután kiválogattam a ruháimat a fürdőbe mentem. Összeszedtem magamat. Belenéztem a tükörbe és meglepődve vettem észre, hogy nem tűnik annyira beesettnek az arcom. Inkább tűnt vidámnak. Ezt egy mosoly is alátámasztotta.


Lementem a lépcsőn és a konyhába mentem. Persze! Charlie nincs itthon! Majd csak este jön haza! Erről jut eszembe, délután még van egy-két elintézni valóm.
Kivettem egy tálat és beleöntöttem a szokásos müzlimet. Kivettem a tejet is, majd jól nyakon öntöttem vele az előbb említett ételt.
Mivel volt időm, jó lassan fogyasztottam el a reggelit. Amint végeztem, elmosogattam, majd az emelet felé vettem az irányt.
Bepakoltam a cuccaimat a táskámba, majd elindultam az ajtó felé. Becsuktam magam mögött, majd be is zártam.
Beszálltam újonnan kapott autómba és az iskola felé vettem az irányt. Egész úton gondolkoztam. Hogy min? Vagy inkább kin? Hát Edward-on.
Rómeó és Júlia. Egy szerelmes történet. A tiltott szerelemről. Egy vámpír-ember párosítás sem a legszerencsésebb…
Aztán, ott van az a kis cetli is, amit a deszka alatt találtam. Hogy szeret, mindörökké. A vámpírok örökké élnek? Bizonyára.
Szóval szeretne? De mi van, ha ez az egész csak a múlt? De akkor nem adott volna rózsát… sem kocsit…
Bonyolult az élet, ez már biztos.



Nem tudom, hogy mennyivel mehettem, de már oda is értem az iskolához.
Kiszálltam az új jövevényből, majd szembe találtam magamat egy élő gumilabdával. Természetesen Alice arcán hatalmas vigyor ült ki.
-Szia Bella! –mondta, majd megölelt.
-Szia Alice! Mi újság? –kérdeztem.
-Ezt én is kérdezhetném. Nálam semmi. Átjönnél ma délután? –érdeklődött.
-Öhm, hát ma nem nagyon érek rá… -kezdtem.
-Kérlek, ma az egész család az árvaházba megy. Majd elintézed a fontos dolgaidat később… -mondta, majd rám nézett azokkal a szemekkel. Háború esetén oda kellene állítani Alice-t az ellenség elé ilyen szemekkel, és azonnal megfutamodnának. Erre a gondolatmenetemre elnevettem magam, mire barátnőm értetlen képet vágott, de én csak legyintettem.


Elindultam az első órám felé. Matek volt. Hurrá, ki nem állhatom.
Az egész nap halál unalmasan telt. Míg a gumilabda sem tudott megnevettetni. Minden szünetben, miután kicsengettek, már a folyosón állt. Ezután az egész szünetet végigbeszélte.
Figyeltem arra, amit mond, de tényleg… csak aztán elkezdett a divatról fecsegni, míg az én agyam Edward körül forgott… Egyik szünetben velünk jött szembe.
-Sziasztok –köszönt, majd küldött felém egy mosolyt. A lélegzetem is elakadt.
-Szia –csicseregte Alice.
-Szia –biccentettem felé.
-Alice, majd szeretnék veled beszélni valamiről ebéd közben. Tényleg, ha már az ebédnél tartunk, nincs kedved velünk ülni Bella? –kérdezte féloldalas mosolyával. –Úgy látom Jessica nem nagyon örült a jelenlétednek. Az egész menza a ti jeleneteteket hallgatta.
-Rendben, miért is ne? Akkor ebédnél találkozunk. Szia –mondtam, s azzal ott is hagytam őket.


A többi óra unalmasan telt és én már az ebédszünetet vártam. Életemben nem éreztem még ilyen lassúnak az idő múlását.
Végre elérkezett a várva várt idő. Éppen kicsengettek az órámról. Összepakoltam a cuccaimat és kimentem a teremből. Alice persze már most is ott állt és várt.
-Na végre, hogy itt vagy, menjünk –mondta, majd karon ragadott és maga után kezdett húzni.


Beértünk a menzára és beálltunk a sorba. A változatosság kedvéért vettem egy üveg ásványvizet és egy almát. Kifizettem és indultam tovább.


-Várj már Bella –mondta Alice. –Kérünk még egy ilyen szendvicset is –mutatott az ételre, majd kifizette és ráejtette a tálcámra. Kérdőn néztem rá, mire csak elmosolyodott és húzott maga után az asztalukhoz.


-Sziasztok –köszöntem, majd megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt. Nem tudom, vajon Alice műve lehetett-e, de Edward mellé ültem.
Nekiláttam az evéshez, de zavarban voltam, mert az asztaltársaság engem nézett.
-Most mi van? –kérdeztem, mire mindenki elkezdett beszélgetni.
-Képzeljétek, meggyőztem Bellát, hogy jöjjön el ő is velünk az árvaházba –újságolta Alice.
-Meggyőzted? Mivel? –kérdezte Emmett, de a választ nem vártam meg, mert Jess –ék asztala felé néztem, ahol újabb veszekedés volt.


Még én is meghallottam, ahogyan megint Jessica rendezi a fesztivált.
-És még ti akartatok elküldeni! Megint összejött Cullennel és nem törődik velünk! Egész nap azzal az agyrém kiscsajjal futkozik.
-Jessica nyugodj már le! Semmi közünk az életéhez! Azt csinál, amit akar! –mondta Angela.
-Azt elhiszem! Enyeleg Edward-dal. Még jó, hogy nem a világfájdalmas képűvel kezdett ki… -ecsetelte tovább. Na nálam itt telt be a pohár. Felálltam és odamentem az asztalukhoz.
-Mi a fenét képzelsz te magadról? Ki vagy te, hogy csak úgy elítélj másokat? Hogy mersz ilyeneket állítani rólam, vagy Cullenékről? Képzeld, rólad több emlékem van, mint róluk, de bennük jobban megbízok, mint benned! Szánalmas vagy!
-Pont te beszélsz? Te kétszínű ribanc! Ne merd tagadni, hogy van valami közted és az egyik Cullen fiú között –vörös köd szállt az elmémre. Jessica teljesen megőrült! Meglendítettem a kezem és akkora pofont levágtam neki, hogy megtántorodott és, ha Mike nem kapja el, akkor a földre esik.
A menzán mindenki döbbent arccal figyelt minket.
-Lenyugodtál? Ne merd még egyszer sértegetni akár Alice –t, vagy bárki mást. Megértetted? –kérdeztem nyugodt hangon.
Bólintott. Fogtam magamat és elindultam kifelé az épületből.
Arra lettem figyelmes, hogy egy tornádó a nyakamba ugrik.
-Köszönöm! Ilyet még soha, senki nem tett értem! –mondta Alice, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Bella nem hittem, hogy te ilyen is tudsz lenni! Láttátok, hogy mekkora pofont lekevert neki? Ha nincs ott az a Mike gyerek, akkor közelebbről is megismerte volna a padlót –vigyorgott Emmett, majd felemelt a földről és megpörgetett.
-Még, hogy én világfájdalmas képű? –kérdezte hitetlenkedve Jazz.
-Tényleg nagyon hálásak vagyunk, hogy így megvédtél minket –mosolygott Rosalie Edward pedig helyeslően bólogatott.
-Ez semmiség. Már régóta érett neki ez a pofon –mondtam. –Most viszont mennem kell órára. Akkor suli után találkozunk Alice! Szia.


Meg is indultam a terem felé. Biológiám lesz. Ami közös Edward –dal. Egész nap tekinteteket éreztem magamon. Hirtelen valaki elkapott a karomnál fogva, mire valami keménybe ütköztem. Megfordultam és egy csodás szempárral találtam szembe magamat.
-Bocsánat –mondta.
-Semmi. Szóval miért is állítottál meg? –kérdeztem.
-Semmi különös, csak én is szerettem volna megköszönni, hogy mellénk álltál. Tudod ritkán tapasztalunk ilyet. Mindenki különcnek tart minket –mondta grimaszolva.
-Értem. Hát tényleg semmiség. Már tényleg eléggé sértő volt Jessica és akkor még finom vagyok –mondtam, majd elmosolyodtam magamat.


Együtt mentünk az óránkra. Még beszélgettünk, mielőtt elkezdődött volna a tanítás.
Nem nagyon figyeltem arra, amit a tanár mond, mert a gondolataimat egy személy kötötte le. Méghozzá az, aki itt ült mellettem.
Egyszer csak arra lettem, figyelmes, hogy valami leszakad, sikítanak körülöttem, én pedig Edward ölében ülök.
Értetlenül néztem körbe. A székem helyén romhalmaz van. Felnéztem a plafonra és láttam, hogy a neonlámpa búrája leszakadt. Ha Edward nem ment meg, akkor most már nem élnék.
-Jól vagy Bella? –kérdezte egy bársonyos hang mellőlem.
-I-igen –dadogtam –Köszönöm. –nem kérdeztem hogy csinálta. Valahogy sejtettem. Ez is alátámasztotta vámpíros elméletemet.


Az órát befejeztük. Így mindenkinek volt egy kis szabadideje. Én éppen a folyosó sétáltam nagyon lassan a következő órám felé. Azóta nem is szóltam senkihez. Megkérdezték jól vagyok –e, mire csak biccentettem. Nem voltam lesokkolva, hiszen nem ez az első eset, hogy baleset ér. Leültem a folyosón a padlóra és vártam, hogy kicsengessenek. Nem tudom, hogy meddig ülhettem ott, de már a becsöngetésre lettem figyelmes, így elindultam az irodalom órám felé. Ez is közös volt Edward-dal.


Leültem mellé, majd a tanár is megérkezett.
-Minden rendben? –kérdezte Edward.
-Persze –mondtam, majd próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.


-Nos gyerekek! Az igazgató megkért, hogy készítsünk díszeket. A tavaszi bál közeled, ezért fel kell díszítenünk iskolánkat. Ehhez kérném a segítségeteket. Párban dolgozzatok. Festéket én adok –mondta, majd elkezdett minden párnak festéket, papírt és ecsetet osztani. Edward javaslatára egy táncoló párt rajzoltunk, akiknek csak a derekától lefelé látszott a teste.
Ő rajzolta a lányt, míg én a fiút. Érezhető volt a különbség.
-Hahó, Bella itt vagy? Már vagy egy perce szólongatlak –hallottam egy távoli hangot. Majd azt éreztem, hogy valami puha és nedves csikizi az arcomat. Balra fordítottam a fejemet és egy vigyorgó Edwardot láttam, kezében egy ecsettel.
-Ez bosszút kíván! –mondtam, majd én is belemártottam az ecsetemet a festékbe és összekentem vele Edwardot. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. Jól összekoszoltuk a ruhánkat, de nem baj. Sokat nevettünk és a végén még a szivárványnál is színesebben festettünk.
-Miss Swan, Mr. Cullen, ha jól kiszórakozták magukat, akkor akár a munkával is törődhetnének.
-Igenis –feleltük egyszerre, majd összenéztünk, és megint elnevettük magunkat.
Óra után én a lány, míg ő a fiúmosdóba ment, hogy rendbe szedje magát. Alice rontott be utánam.
-Hogy tehetted ezt? Most nézd meg a ruhádat! Teljesen tönkretetted! Ne, ne szólalj meg… -kiáltotta, amikor látta, hogy közbe akartam vágni. –Tudom, hogy a bátyám tehet róla! Vele is lesz elszámolni valóm! Te meg menj haza és öltözz át! 3-ra érted megyek és utána megyünk az árvaházba –mosolygott.
-Most pedig megkeresem Edward-ot.
-A fiúmosdóban van –mondtam vigyorogva.


Miután barátném magamra hagyott meg mostam az arcomat, megfésültem a hajamat és felkaptam a pulcsimat, hogy ne látszódjék annyira a festett pólóm.
Miután kijöttem a Wc –ből az autóm felé vettem az irányt. Odamentem a vezető üléshez és kinyitottam az ajtót, amikor valaki elkapta a karomat.
-Beárultál? Ez nem volt szép tőled –dorgált egy édes hang. Megfordultam és folyékony arany szemébe néztem. Arcán kedvenc féloldalas mosolyom pihent. Haja néhol még festéktől volt színes. Rajta nem volt sem kabát, sem pulóver, csak a temperás póló.
-Igen, mert megérdemelted. Majd találkozunk, szia! –mondtam vigyorogva, majd beszálltam az autóba, de az ajtót nem csuktam be.
-Szia –köszönt ő is, majd benyomta az ajtót.


Milyen rendes volt tőle, hogy elfeledtette velem a mai nap eseményeit. Ráadásul még az életemet is megmentette. Nagyon hálás vagyok ezért neki.
Gyorsan hazaértem. Ledobtam a táskámat és felmentem az emeletre. Elővettem néhány tiszta ruhát és bementem a fürdőbe. Megmostam a hajamat és le is fürödtem.
Kifésültem a fejemen található madárfészket és visszamentem a szobámba. Ránéztem az órámra, ami 14:45 –öt mutatott, így nekiálltam hajatszárítani. Tudtam, hogy magától nem száradna meg arra, mire Alice ideér. Még 3 óra előtt végeztem. A zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Lementem a lépcsőn és csengetést hallottam.


-Szia –ugrott a nyakamba Alice.
-Szia –köszöntem én is.
-Mehetünk? –kérdezte, mire csak bólintottam. Kimentünk a ház elé és beültünk egy fekete Mercedes –be.
Alice egész úton csak fecsegett, hol a divatról, hol az árvákról. Az utóbbi témánál kicsit jobban figyeltem.
Nem mehettünk még 10 perce sem, amikor más az erdei ösvényen jártunk. Néhány pillanat múlva, már a Cullen villa előtt állt meg a kocsi. A gumilabda kipattogott mellőlem, amin csak mosolyogni tudtam. Az én ajtómat kinyitotta valaki, aki nem más volt, mint Edward.
-Köszönöm –motyogtam zavartan.
-Ó, hát így mekkora élvezet lesz az árváknál –röhögött Emmett. –Végre lesz egy vicces napja a gyerekeknek. Végignézik, ahogyan eldőlsz, mint a krumpliszsák –nevetett a mackó a viccén.
Esme is kijött a házból és dorgálóan nézett fiára, majd valamit mondott is neki, amit nem értettem.
-Szóval akkor, én, Jasper és Esme a Mercedes -szel, Rose és Emmett a BMW –vel, Bella és Edward pedig a Volvóval megy –adta ki az utasítást Alice, mi pedig úgy tettünk, ahogyan mondta.
Edward udvariasan kinyitotta nekem a Volvó ajtaját, majd miután ő is beszállt, a kocsi kilőtt.
-Na, mit kaptál Alice-től büntetésül? –kérdeztem vigyorogva.
-Mivel tönkretettem az egyik kedvence ruháját, el kell mennem vele vásárolni –mondta grimaszolva. Az arca láttán felnevettem.
-Ohh, te szegény. Szívből sajnállak! –mondtam még mindig mosolyogva.
-Aha, látom –mondta már ő is mosolyogva.


Az út további részében nem nagyon beszélgettünk már. Nagyon nem is lett volna alkalmunk, mert megérkeztünk a kijelölt helyre.

Edward most is kinyitotta nekem az ajtót. Bementünk az épületbe. Nem is figyeltem arra, hogy mit mond a segéd, csak mentem a fejem után.
Beléptem egy szobába, ahol olyan 5-6 év körüli gyerekek lehettek.


-Sziasztok –köszöntem mosolyogva, mire mindenki felém kapta a fejét és odafutottak hozzám.
-Csókolom! –köszönték egyszerre.
-Ugye tetszik nekünk mesét olvasni? –kérdezte az egyik kislány.
-Hát, ha akarjátok. Válasszátok, ki, hogy melyiket szeretnétek hallani, én pedig felolvasom –mondtam, mire szétszéledtek könyvet keresni, én pedig leültem egy székre. Néhány perc múlva az egyik kisfiú jött oda hozzám és adott a kezembe egy könyvet.
-Ezt szeretnénk hallani –mondta kedvesen.
-Rendben üljetek le –mondtam nekik.


Elolvastam, hogy mi a címe. A lány, aki örökké tanult. Érdekes. Még nem olvastam. Kinyitottam a könyvet, majd belekezdtem.
-Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal lány. Amabel –nek hívták. Ez a lány gyönyörű volt. Hosszú barna haja, és barna szemei voltak. Szerette a barátait és a szüleit. Azonban egy dologért soha sem rajongott. Ez a tanulás. Szülei mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy lányuk véleménye megváltozzon az iskolával kapcsolatban.
Egy napon az édesapjának remek ötlete támadt. Bement a lánya szobájába, és elbeszélgetett vele. Mesélt neki egy régi legendáról, miszerint van megoldás arra, hogy édesanyja és jómaga ne öregedjenek..
Ennek egy dolog volt a feltétele. Addig nem halnak meg, míg leányuk tanul.
Amabel ezen elgondolkozott. Szüleit mindennél jobban szerette. Bármire képes lett volna azért, hogy ő szülei az örökkévalóságig éljenek. Bár eleinte butaságnak tartotta, hiszen senki sem él örökké.
De Amabel mégis nekiállt a tanulásnak. Megtanult írni, olvasni, számolni. Szépen lassan, évről- évre, mindegyik osztályt kijárta. Miután elvégezte az általános iskolát, következett a gimnázium. Ezekben az években is szorgalmasan tanult, mivel tapasztalta, hogy szülei tényleg nem öregednek. A gimnáziumot követték a különböző egyetemek. Különböző szakmákat szerzett Amabel, viszont ő öregedett is.
Egy napon, Amabel megöregedett és meghalt. Szülei ettől az időtől kezdve, újra elkezdtek idősödni.
Amabel volt az a lány, aki szeretetből tanult.


Befejeztem a meseolvasást és sok csillogó szempárral találtam szembe magamat.
-Tényleg létezik az örökkévalóság? –tette fel a kérdést egy kislány.
-Attól függ hiszel-e benne –mondtam, bár tudtam, hogy nem igaz. De még nagyon fiatalok, nem akarom őket lelombozni.
-Én igen –szólalt meg egy bársonyos hang. Mosolyognom kellett rajta, olyan aranyosan nézett. –Megbocsátotok, elrabolnám őt –mondta mosolyogva. Egy emberként bólintottak.


-Ideje lenne menni. A meséléssel jól elment az idő. Gyere, hazaviszlek –mondta. Ekkor jutott eszembe, hogy még van egy-két elintézni való dolgom. Kezdve, Charlie rámbízott feladatával.


(Edward szemszöge)


Milyen ironikus volt a történet, amit Bella olvasott. Örökkévalóság. Sok kisgyerek képzeletében létezik ilyen. A mikulással és a Jézuskával együtt. Na, meg a húsvéti nyuszit se hagyjuk ki. Mi lenne, hogyha mindenki megtudná, hogy vámpírok és vérfarkasok is léteznek? Sikítozva menekülnének a világból. De Bella nem ezt teszi. Ő és az a fordítottan működő agya.


Hiába akartam lassabban menni az autóval, hogy ne érjünk olyan gyorsan a Swan lakáshoz, mégis hamar odaértünk.
Leállítottam a motort, majd kiszálltam és kinyitottam Bellának az ajtót.
-Akkor, majd holnap találkozunk –mondtam egy féloldalas mosoly kíséretében.
-Igen –mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra. Nem is tudja, hogy ez mennyire jól esett nekem.
-Ezt meg miért kaptam? –kérdeztem.
-Csak –mondta mosolyogva, majd elindult a ház felé. Visszaültem a kocsimba, majd miután ő is bement a házba elhajtottam.


(Bella szemszöge)


Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor, amikor megpusziltam az arcát. Az érzés csak úgy jött. Egy késztetés. Mosollyal az arcomon léptem be a házba és vettem az irányt a konyha felé…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.