- Jaj, már annyira vártalak. Olyan jó, hogy végre itt vagy. Nagyszerűen fogjuk magunkat érezni.- visította a fülembe. Szinte körbe ugrált engem. De ez ebben a pillanatban nem igazán tudott érdekelni.
A szemem megakadt Edwardon, és a hozzásimuló lányon. Edward leszegett fejjel állt ott. Nem mert a szemembe nézni. Még jó hogy. Merjen csak! Esküszöm, ha nem tudnám, hogy bennem okozna nagyobb kárt, szétverném. Hogy lehetett ennyire képmutató? A kórházban csak megjátszotta magát? És én, hogy lehettem ennyire hülye? Hogy reménykedhettem, hogy érez valamit is irántam? Hisz elvileg elfelejtett. Vagyis az ő szemszögéből én soha nem is léteztem. Miért kellett ez a hülye ötlet, hogy ideköltözzek? Most hogy a fenébe menjek el innen? Mit mondjak? - Ó, bocsánat, de sajnos még se tudom, hogy vámpírok vagytok. Vagy- Sajnálom, de ez az egész csak egy vicc volt. Tudjátok fogadtam egy barátnőmmel, hogy úgy elő tudom adni ezt a hülye mesét, hogy be is veszitek. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz.
Elvégre vámpírok nem léteznek. Köszi a játékot, igazán klassz volt, de most sajna mennem kell. Csáó.
Jaj, fejezd már be a hisztizést! Nyugi, édes. Ne parázz annyit, mert még ráncos leszel. Engedd el magad! Majd én kezembe veszem a dolgokat. Biztos vagy te ebben? Nézz csak rá, arra a lányra. Milyen gyönyörű. Esélyem sincs ellene. Jaj, cica. Ha lenne rajtad 5 kg festék, te is így néznél ki. Meg különben is vámpír. Ez előny. Viszont Ed cicus szereti, hogy olyan kis gyámoltalan vagy. Mellesleg növeli az egóját, ha meg kell mentenie. A férfiak szeretik, ha éreztetik velük, hogy fontosak. Szinte nélkülönözhetetlenek. Persze ez nem igaz, de hát férfiak. Mit vársz tőlük? Ezért is teremtette őket először Isten. Hisz minden remekmű előtt kell egy piszkozat. Mindegy, eltértem a tárgytól. A lényeg: majd én elintézek mindent. Jó, de ha valami rosszul sül el kinyírlak. Ne beszélj már annyit! Hülyének fognak nézni, hogy már vagy 5 perce itt állsz. Mozdulj meg, és nyisd ki a szád.
- Köszönöm a vendéglátást.- eresztettem el egy mosolyt.- Esetleg bemegyünk?
- Jaj, hogy én milyen buta vagyok. Persze, gyere be. Csak tudod, túlizgatott vagyok.- felelte Alice.
- Azt észrevettük- vágta oda Jasper.
- Ő itt Jasper. A férjem. Ne foglalkozz vele! Én se szoktam- majd nyelvet öltött rá. Hát, ami azt illeti, én szívesen foglalkoznék vele.
- Köhöm...- köszörülte meg a torkát Emmett. Felettébb vidámnak tűnt. Csak nem valami csínytevésen töri a fejét? Nem baj, szeretem a vicces pasikat. Hm... a teste se rossz...
- Ő itt a bátyám. Emmett. Vigyázz vele! Szeret humorizálni, de néha túlzásba viszi.
- Nem is- válaszolta duzzogva a nagy mackó.- Mizu csajszi? Mi szél hozott erre? Remélem, lesznek vicces dolgaid. Pl: elesni egy vámpírokkal teli házba. Tényleg. Tudod, hogy hívják a vámpírok adminisztrátorát?
- Nem. Nem tudom. Hogy?
- Vérelszámoló.- és nevetésben tört ki. Hm... elmegy egy viccnek. Legalább nem mélabú. Esmének viszont nem tetszhetett a vicce, mert nyakon vágta.
- óóó. anyu. Ezt miért kellett?-és ártatlan ábrázattal pislogott rá. Még gyerek. Viszont szívesen babusgatnám.
- Szia. Esme vagyok. Ennek a nagy gyereknek az anyukája. Meg persze a többieké is.- mosolyogva nyújtotta oda nekem a kezét. Kaptam az alkalmon, és átöleltem. Mindenki kővé dermedt. Mi van? Nem vagyok én ijedős kislány.
- Köszönöm. Én Bella vagyok- válaszoltam, amikor elváltunk egymástól. Ebben a pillanatban Rosalie termett előttem levakarhatatlan vigyorral az arcán.
- Szia, Bella. Nem tudom, ismered e már Rebeccat. Ő Edward barátnője.- le se tagadhatta volna, hogy mennyire jól szórakozik rajtam. De nem fogom hagyni, hogy röhögjön rajtam. Kihúztam magam, és a lány elé léptem.
- Szia, Bella vagyok. Örvendek, hogy megismerhettelek- nyújtottam a kezem felé. Egy apró mosolyt is eleresztettem. Nagyon meglepődött nyugodtságomtól. Ezt megszívtad, kis csaj. Nem vagyok olyan hülye, hogy itt őrjöngjek Edi előtt. Akkor elveszíteném a legnagyobb fegyverem.
- Rebecca vagyok- kezet rázott velem. Módfelett mulatságosnak találtam, milyen ideges lett. Hm... legyen csak még idegesebb. Edwardhoz léptem, majd átöleltem. Kicsit meglepődött, de aztán szorosan visszaölelt. Rebecca tajtékzott a dühtől. Kirohant a házból, be az erdőbe. Szegény természet ma csonkulni fog. Emmett nem bírta visszafogni magát, és hangos nevetésben tört ki.
- Mi az öcsi? Még csak nem rég adtad fel a szűzies életet, de máris kettő kell?- szinte már a földön fetrengett a röhögéstől. Fél perc múlva Edward elkezdett morogni. Kicsit megijedtem, de továbbra se eresztettem el.
- Emmett, kérlek. Nem vagyok kíváncsiak az elmebeteg fantáziádra.- mondta kimérten Edward.
- De ez tetszeni fog nekik. Bella szeret nevetni. Igaz Bella? Meg amúgy is kis huncutnak néz ki- nevetését Rosalie fojtotta belé, egy pofonnal.
- Nem szeretném, ha lelki sérülést szerezni Emmett amiatt, hogy nem oszthatta meg velünk a mondandóját.- ezzel jó pontot szerzek a családnál.
- Tetszik nekem ez a csaj. Edward őt válaszd- válaszként Edward rámorgott.
- Jól van, na. Nem kell bántani. Mindig én kapok, mert én vagyok a legkicsibb- emelte fel a kezét tettetett szomorúsággal.
- Szóval. Egy csinos kis szőke nő úszni tanul. Egy idő után így szól az úszóoktatóhoz:
- Mondja, tényleg elsüllyedek, ha kihúzza a lábaim közül az ujját?
Az egész ház hangos nevetésben tört ki. Tetszik ez a pasi nekem. Legalább nem fogok unatkozni. Még az is lehet, hogy segítene nekem néhány csínytevésben Rebecca ellen.
- Köszönjük Emmett, hogy ezt megosztottad velünk. De most szeretném megmutatni Bellának a szobáját. Én rendeztem be neked. Remélem tetszeni fog.- pattogott oda hozzánk Alice. Nem akartam elengedni Edwardot, de nem volt más választásom. Mielőtt még azonban elváltam volna tőle, lábujjhegyre emelkedtem, és a fülébe suttogtam.
- Hiányoztál- majd arcon pusziltam. Legszívesebben itt helyben letepertem volna, de mégis csak ártatlanka vagyok. A jó kislányok meg csak puszit adnak. Alice megragadta a karom, és elkezdett az emelet felé húzni. A lépcsőn még meghallottam Emmettet.
- Ejh, ha. Lassan ideje lenne felvilágosítani az öcsit. Nagyon zajlanak itt az események.
Alice megállt egy ajtó előtt. Nem tudom, hányadik emeletre cipelt fel, de nem is nagyon érdekel.
- Ez lenne a te szobád. Nyisd ki az ajtót- próbált nyugodt maradni, de hangján érezhető volt a feszültség. Mikor benyitottam a szavam is elakadt. Ez egyszerűen fantasztikus. Ilyen szobáról még csak nem is álmodoztam.
- Ez...ez... meseszép- válaszoltam még mindig elképedve.
- Örülök, hogy tetszik.- Alice annyira boldog volt.
- Köszönöm- odamentem hozzá és átöleltem. Ha sírni tudott volna, már biztosan potyognának a könnyei. Percekig álltunk némán így. Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy,melyet nem kiált el senki. Hirtelen kopogtatást hallottunk. Rosalie lépett be az ajtón.
- Carlisle küldött, hogy gyertek le. Azt mondta, hogy ő teljesítette a dolog ráeső részét, most te jössz. Mindannyian szeretnénk tudni mi az igazság. A nappaliban várunk- azzal kiment a szobából. Elérkezett az idő. Az idő, a legnagyobb alakításomra. Az alakításomra, ami eldönti a sorsom. Mi is lesz az én sorsom? Ezzel a kérdéssel indultam el a bizonytalan jövőm felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó