(Bella szemszöge)


A konyha felé vettem az irányt, hogy elintézzem, a Charlie által kijelölt feladatokat…
A hűtőajtón meg is találtam a kis cetlit, amin a számlaszám szerepelt. Letéptem. Majd kivettem a pénzt is a helyéről. Elindultam az ajtó felé.

Kiléptem a szabadba, majd magam után becsuktam az ajtót is. A nap próbálta áttörni a vastag felhőréteget, de sikertelenül. Az ég egy-két esőcseppet is hullatott. Az új csodajárgányom felé vettem az irányt, majd beszálltam és felpörgettem a motort.

Mielőtt a bankba mentem volna, beugrottam a helyi boltba is. Kevés volt otthon az étel. Jártam a sorokat, tettem a köröket a boltban, míg végül minden szükséges holmit összeszedtem. Beálltam a pénztárba, ahol lehetetlen hosszúságú volt a sor. Miután kiértem az üzletből, a vásárolt dolgokat beraktam a csomagtartóba, majd utamat a helyi bankba vettem.

Nem volt valami hatalmas épület… Egy alig több, mint 3000 fős városkába minek nagyobb? Így is csodálom, hogy egy bankot építettek ide… Nem baj, legalább nem kell messze mennem.

Az autó hangos fékcsikorgással állt meg az épület előtt. Nemhiába, még meg kell szoknom, hogy egyszerűbb vezetni, mint a régi járgányom. Kicsit hiányzik, de már megkedveltem a Mercedest is. A furgonom már kilehelte a lelkét is. A balesetem, pedig még jobban betett neki.

Kiszálltam a kocsiból és bementem az ajtón. Jobbra mindjárt egy bankautomata állt. Ezt nevezhetnénk olyan előtérnek is. Egy üvegajtó vezetett a lényeges helyiség felé. Amint átléptem a küszöböt, megláttam a tőlem balra elhelyezkedő sorszámhúzó gépet is. Kikerestem a megfelelő menüpontot, majd vártam, hogy kiadja a papírt.

Ránéztem a kis cetlire, amin a 456 –os szám állt. Körbenéztem, hogy megkeressen az ehhez legközelebb álló számot. 454 –est meg is találtam. Tehát a 7-es pulthoz kell mennem. Elindultam a terem közepén elhelyezkedő ülésekhez, majd le is ültem. Mellettem egy kislány foglalt helyet. Szőke haja két copfba volt kötve. Zöld szemeivel az édesanyját nézte.

Hallottam a pityegést, ami jelezte a következő számot. 323. 587. 455.
Már csak egy ember állt előttem. Mellettem a kislány leejtette a plüssmaciját. Odahajoltam, hogy felvegyem és oda is adtam neki.
-Köszönöm –mondta.
-Nincs mit –mosolyogtam. –Egy ilyen kislány, mit keres egy ilyen helyen? –kérdeztem.
-Az anyukámat várom –mondta, majd az említett személy hátrapillantott. Láttam a megkönnyebbülést a szemében, majd visszafordult az ügyintézőhöz.

Az elkövetkezendő percekben nem beszélgettünk. Figyeltem az óramutató járását. KATT. KATT. KATT. Percekig bámulhattam az idő múlását, míg álmaimból felébresztett az újabb pityegés. Felnéztem és örömmel vettem tudomásul, hogy a 456 –os szám következik.

Felálltam és a 7-es pulthoz vettem az irányt.
-Jó napot –köszöntem mosolyogva.
-Jó napot, miben segíthetek? –kérdezte a nő unottan.
-Erre a számlaszámra –adtam át a papírt. –szeretnék befizetni egy összeget –mondtam.
-Rendben –válaszolt, majd elkezdett pötyögetni a gépen. Micsoda csigatempó! Ez még nekem is túl lassú.
Újabb kattogások. Hát ez nem igaz! Időm van, de akkor is! Miért nem olyan embereket alkalmaznak, akik tudnak vakon írni?
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki elkapja a karom és valamit morog. Aprót ráztam a fejemen és körbenéztem.

Az emberek a földön feküdtek és csendben voltak. Mindenki rémült tekintettel figyeli az eseményeket.
A kislányt elkapta az egyik férfi.
Megvilágosodtam! Ez egy bankrablás! Ezt nem hiszem el! Minden rossz akkor történik, amikor én is jelen vagyok? Mindig ott történik a baj, ahol én is ott vagyok?

Lassan jutott el a tudatomig, hogy én is a földön vagyok, csak éppenséggel ülök. A férfi, aki elkapta a kislányt, most egy pisztolyt szegez a gyermek fejéhez.
Az édesanyja kétségbeesett tekintettel fürkészte gyermekét.

-Senki ne mozduljon! –mondta parancsolóan a férfi. –Különben a kislánynak annyi!
-Ehm… -kezdtem mire rám emelte a tekintetét. –Nem akarok gondot, de ne egy kislányt. Ettől nem tűnnek erősebbnek, hogy fenyegetik az embert egy gyerekkel.
-Miért, te vállalod helyette az áldozat szerepét? Egy idegen helyett? Akár képes lennél meghalni miatta? –kérdezte megrökönyödve. Ezalatt a másik fickó az ügyintéző nőket járt, hogy a pénzt begyűjtse.
-Inkább meghalok miatta, minthogy én okozzam a halálát –mondtam egyszerűen. Így is gondoltam. Semmi értelme a bankrablásnak.

Tudom, hogy az embereknek vannak pénzügyi gondjai, de mindenre van megoldás. Azzal, hogy bankot rabolnak, még több nehézségeket okoznak. Van olyan, hogy mást előrébb kell helyeznünk a saját dolgainknál. Akár idegen, akár nem. Ez semmit nem old meg. Ott van szegény lány. Egy életre halálfélelme lehet tőle. A szülőknek még több gondot okoz. Netán orvoshoz kell járatni a gyereket. Akkor nekik se lesz pénzük, érzelmileg a padlót súrolják alulról, és a pénzhiány miatt, ők is bankrablásra szorulnának.

-Rendben, ha ilyen nagy a szád, akkor gyere ide te! –akár akartam, akár nem akkor is oda kellett volna, mennem, mert a hangneme parancsoló volt.

Mintha azzal fenyegetne, hogy lelövi a lányt, ha én nem megyek oda hozzá… Ismerem én annyira az ilyen embereket, hogy nem fogják lelőni a „túszukat”.
A szőke kislány odaszaladt az édesanyjához, akinek a tekintetében ott volt a féltés, szeretet, aggodalom. Majd rám emelte szemeit, amiben megrökönyödést, értetlenséget és köszönetet láttam. Tudom én jól, hogy bolondnak tartanak, csak, mert ezt elvállaltam.

-Igyekezz! –mondta a másik pasas a nőnek. Még a biztonsági őrök is a földön ültek összegörnyedve. A pisztolyukat odaadva. Na szép… mit ne mondjak?

-Ha bárki megmozdul a lánynak annyi! –mondta a férfi, aki a fejemnek szegezett egy pisztolyt. Nem féltem. Mégis miért kellett volna? Ha meg kell halnom, akkor meghalok, nem tudok ellene mit tenni.
-Te! Nem megmondtam, hogy ne mozdulj! –kiáltotta a férfi, aki a pénzt gyűjtötte össze. –Megnyomta a pánikgombot! Húzzunk innen! –mondta.
-Amíg nincs meg minden pénz, addig nem! Ha bármi gond lenne, akkor itt a lány! –rázogatott meg. Istenem, ez a telhetetlenség…

Engem ne fenyegessen! Szívesen a képébe mondtam volna. De akkor miért nem teszem? Félnék tőle, vagy mi a szösz? Nem, nem hiszem. Hiszen, tudom, hogy Edwardék vámpírok, mégsem félek tőlük. Vajon miért? Mert érzem, hogy szeret? Hogy emiatt nem bántana? Biztos lehetek a szerelmében?

Ezeknek a kérdéseknek semmi értelme. Persze, hogy szeret. Akkor nem jönne Rómeó és Júlia idézetekkel. Erre elmosolyodtam magamat. Egy külső szemlélő számára most elég hülyén nézhettem volna ki.

De miért Rá gondolok még egy ilyen lehetetlen helyzetben is? Miért Ő tölti be minden gondolatomat? Miért érzem úgy, hogy csak érte élek? A figyelmemet ezzel sikeresen eltereltem.

Az események egymást követték. Hirtelen, nagyon hirtelen.
Egy kiáltást hallottam, majd egy puffanást és éreztem, hogy a mellettem lévő alak a földre kényszerül.
Megráztam a fejem és felnéztem.
NEM! NEM! Ez nem lehet!

A földön megpillantottam Charlie-t! Az édesapámat fekve, véresen! Nem! Az nem lehet! Meglőtték!
Mindenki menekült a helyszínről. A rendőrök többsége az utcára rohant, hogy üldözze az időközben megszökött rablókat.

Odarohantam apuhoz. Milyen régen is hívtam konkrétan apunak!
A fickó pont a szíve fölött találta el. Az egyik rendőrtársa, Mark maradt itt vele.
Csupán hangfoszlányok maradtak meg bennem abból, hogy hívja a mentőket.

Én tehetek róla! Ha én nem vagyok itt, akkor nem pofázok! Akkor nem fenyegetne meg! Akkor, akkor nem lőtték volna le!

-Apu, ne hagyj itt! Hallassz? –kérdeztem. Mark megfogta a vállamat.
-Be..lls.. –alig bírt beszélni. –Ne legyél… szomo..rú –a hangja elcsuklott.
-Ne, apu ne beszélj! Minden rendben lesz! –mondtam. Az egész úgy tűnt, mintha csak magamat győzködném.
-Vigyázz… magadra! Légy boldog… az… új… családoddal, Edward oldalán –mondta. Jól hallottam? Nem!
-De apu! Nem hagyhatsz itt! Nem! –sírtam. Éreztem, ahogyan a forró könnycseppek legördülnek az arcomon. –Nem teheted ezt!

Távolinak tűnt a mentőautó hangja. Csak apu arcát figyeltem, ahogyan a hordágyra helyezik, felrakják rá a légzőmaszkot és elviszik.

Sírva mentem én is ki az épületből.
-Kisasszony! Tudna segíteni… -kezdett bele az egyik rendőr, de én csak futottam az autómhoz. Beültem és olyan gyorsan hajtottam, mint még soha.
Az egész út, mégis olyan hihetetlenül hosszúnak tűnt. Szemeimet elhomályosították a könnyeim. Ezért voltam egész nap olyan furcsa.. mert megéreztem a veszélyt!

Nem élem túl, ha meghal miattam! Még belegondolni is rossz! Ez lehetetlen! Nem akarom! Nem engedem!

Én is kételkedtem benne, de mégis épen érkeztem a helyi kórházba. Tudtam, hogy a sürgősségin kell keresnem. Láttam is, ahogyan tolják be a műtőbe. Carlisle is velük tartott.
-Ne aggódj Bella! Édesapád jó kezekben lesz! –mondta, majd rohant a többiek után.

Tehetetlenül rogytam le a kinti székre. Újra és újra fájdalmat okozok mindenkinek. Most lehet, hogy az én hibámból hal meg az édesapám! Én mégis életben maradok! Miért ilyen kegyetlen velem a sors?

Órák óta ülhettem ott a folyosón. Néha már fel-alá kezdtem el járkálni, hátha az segít. Tudtam, hogy hiába. Újra leültem a terembe és a fejemet a kezembe temettem. A sírásom még jobban felerősödött. Még Renée –t is képtelen vagyok felhívni. Tudom, hogy nem lennék képes arra, hogy elmondjam mi történt apuval.

A cipő halk kopogására figyeltem fel. Carlisle jött felém olyan képpel, hogy ”sajnálom, mindent megtettem ami tőlem telt”.
-Hogy van? Ugye minden rendben? –kérdeztem kétségbeesetten és éreztem, hogy újabb könnyek törnek maguknak utat. Nem hittem volna, még jön egyáltalán sós kis csepp a szememből.
-Sajnálom, mindent megpróbáltam megtenni, de… -itt elhalt. Nem ez lehetetlen! Nem hagyhatott magamra!
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy –itt nyeltem egy nagyot –meghalt? –kérdeztem kétségbeesetten.
Válaszképpen csak bólintott.

Nem figyeltem arra, hogy mit teszek. Csak rohantam. Futottam teljes erőmből. Nem figyeltem arra sem, hogy kiabálnak utánam az ápolók, orvosok, vagy Carlisle. Csak raktam az egyik lábamat, a másik után.
Nem hagyhatott itt! Nekem szükségem van rá! Nélküle nem tudok élni! Ő az apám volt! És meghalt! Miattam!

Kiértem az épületből és beültem az autómba.
-NEEEEM! –kiáltottam, mire újabb sírógörcs fogott el.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek most az életemmel, ezért jobb dolgot nem tudtam, mint hogy alkoholba fojtom bánatomat…


(Edward szemszöge)

Hazaértem és indultam befelé. Felmentem a lépcsőn és a szobámba mentem. Lefeküdtem az ágyamra és a plafont bámultam.
Bella beszélt velem, ami haladást jelent. És az a puszi. Még mindig érzem a helyét. Még mindig kellemes meleg érzés fog el, ha rágondolok. Mintha bizseregne a helye.
Innen már tényleg nincs visszaút. Nem lennék képes arra, hogy még egyszer elhagyjam. Abba belehalnék. Nem tudom hogyan, de biztos. És az a szeretet, amit az árvák iránt mutatott. Teljesen az ujja köré csavart. Soha nem hittem volna, hogy valaki képes lesz arra, hogy felolvassza a jégszívemet.

Ezen gondolkoztam sokáig, amikor Alice sikítása rázott vissza.
-Edward! –sírta. –Edward! –rogyott le a szobám padlójára. Az ajtóban Jasper is megjelent és gondolatban azon morfondírozott, hogy hogyan tudná lenyugtatni, ha a képessége nem hat.
-Alice, mi a baj? –kérdeztem, már én is mellette térdelve.
-Néz… nézd meg –mondta, majd le is játszotta a látomását.

„Bella egy bankban van. Az egyik férfi egy pisztolyt szorít a fejéhez.
-Nem! –kiáltja egy alak, majd dörrenés.”

A másik látomásában Bella egy alak felett térdelt.

„-Nem! Nem hagyhatsz itt! –sírta kedvesem!”

A szívem is összeszorult ennek a látványától.
-Ez a Forks –i bank? –kérdeztem alig hallhatóan húgomtól, mire bólintott. Ennyi kellett nekem és már rohantam is.
Bevágódtam a Volvómba. Tudom, hogy most nem mehetek futva, pedig azt tenném.
Milyen jól jönne most a vámpírsebesség. Vagy legalább annyi, hogy este legyen! De nem!

Tövig nyomtam a gázpedált, nem tehettem róla. Életem értelme bajban volt. Szüksége van rám!
Nem engedhetem, hogy egy haja szála is meggörbüljön.
Már jóval 170 km/h felett haladtam. Még az sem érdekelt, hogy erdei úton haladok, hogy baja esik a kocsimnak. Mert még az autóm sem ért fel egy személlyel.
Egy életnek tűnt, míg odaértem az épület elé. A kocsi még meg sem állt, az egyik kezem már a kilincsen volt.

Elölről nem mehetek be. Megkerestem a hátsó bejáratot, majd futottam. A rendőrök éppen akkor érkeztek meg. Charlie is ott állt legelöl.
-Állj! –kiáltotta. Egyszerre történt minden. Egy dörrenést hallottam, de ezzel egy időben ütöttem le azt az alakot is, aki szerelmem szorította.

Láttam, amint a földön Charlie fekszik, de cselekednem kellett, mert a bűnözők elrohantak. Nem hagyhatom, hogy megszökjenek! Akárki másnak is baja eshet!
Újra futottam, már valamivel emberfelettibb sebességgel. Az egyik fickót a rendőrök elkapták, míg a másik egy sikátorban volt. Itt akart elmenekülni. De nem tudta, hogy itt még nagyobb veszélyben van.

Zsákutcába jutott, míg én csendesen mögé osontam. Mikor megfordult, láttam átfutni a félelmet a szemén. Ugyanez történt azokkal az emberekkel is, akiket a „lázadásom” idejében öltem meg.

„Úgy sincs semmi esélye ellenem. Hiszen fegyverem van. De mégis van valami a szemében, egyfajta düh, amitől félelem fut át rajtam”

Hallottam a gondolatain és igaza volt. Az ő szemében láttam magamat. Éjfekete szemek, és már remegtem a dühtől.
Egy kezet éreztem a vállamon.
-Hagyd, Öcsi! Rád máshol van most szükség! –mondta Emmett –Mi majd elintézzük!

Nem válaszoltam semmit csak eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tehettem. Bepattantam a kocsimba és a kórházba hajtottam. Mivel nem tudtam, hogy hol lehetnek, ezért egyenesen az apám irodája felé mentem. Még el sem értem az ajtóig, máris szembe jött velem.
-Hol van Bella? –kérdeztem. –Mi van Charlie –val? –folytattam a kérdésáradatot?
-Bella elment, nem tudtam megállítani. Charlie pedig… -„meghalt” –hallottam meg a gondolatait.
-Meg kellene keresned Bellát. Nagyon zaklatott állapotban van. Siess, mielőtt valami őrültséget csinálna.

Válaszképpen csak bólintottam, majd újra bevágódtam a Volvómba. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem kedvesemet, csak mentem a fejem után. Lehúztam az ablakot és próbáltam őrjítő illata után haladni. Ez többé- kevésbé sikerült is. A főúton haladtam, amikor egy dülöngélő lányt láttam az út mentén haladni, akiben felismertem Bella személyét. Istenem csak nem… részeg?

Ezt az állításomat alátámasztotta, a nemsokára megérzett alkohol szaga.
Jó 10 méterre megálltam Bella előtt és kiszálltam az autóból. Az eső elkezdett zuhogni. Most még az kellene, hogy megfázzon!
Odasiettem hozzá és éppen, hogy elkaptam, részeg, síró szerelmemet. Segítettem neki beszállni az autóba, majd a házuk felé vettem az irányt.

-Miért ittad le magadat részegre? És hol hagytad a kocsid? –kérdeztem.
-Defekt –nyögte ki halkan ezt a szót. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd. –Charlie! Meghalt érted? Meghalt! És ez miattam van! –kiáltotta, már amennyire tőle tellett.
-Bella! Ne beszélj butaságokat! Nem a te hibád! –mondtam egyre hangosabban. Lehúztam az ablakot.

Lassan meg is érkeztem a Swan ház elé. Muszáj minél előbb bevinnem, nehogy beteg legyen. Valahogy meg is kell nyugtatnom.
Kisegítettem a kocsiból és eltámogattam az ajtóig. A kulcsért nyúltam az ereszhez, amikor az felsőmnél fogva elkapott és száját az enyémre tapasztotta. Illata égette a torkomat, most még intenzívebben, az esőnek köszönhetően, de visszacsókoltam…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.