|
22. fejezet
2010.05.16. 09:45
Renesmee
- Ugye veled minden rendben? – kérdezte meglepően aggódó hangon nagynéném.
Anya hallgatott. Bizonyára meglepte Rosalie váratlan kérdése, ilyenkor általában hosszan elgondolkodott és minden válasz lehetőséget aprólékosan megvizsgált. De Rosalie egyenletes légzése nem adott okot aggodalomra. De én mégis feszülten hallgattam, és vártam anya válaszát.
- Miért, ne lenne? – kérdezett vissza anya kis idő csend után.
Még hogy, miért ne lenne? – tettem fel magamban a kérdést. Még hogy ne? Egy nő éppen az apámmal fecseg, arról miért van itt, és még miért, ne lenne? Begőzöltem és minden erőmre szükségem volt, hogy ne ugorjak fel a meleg agyból, hogy betörjem annak a boszorkánynak a képét.
- Láttam, Bella! – mondta Rose néni feszülten, miközben halottam halk lépteit a padlón. Bizonyára anya felé közeledett, aki némán, nyugodtan állt a hintaszék előtt, az ágy aljánál.
- Nincs semmi gond, Rosalie, tényleg. Nem kell aggódnod… - hárította nénikémet, de hangjából ítélve nem győzte meg.
- Bella, látom, mit próbálsz előadni. Ez csak egy álarc, hogy ne lássa rajtad senki, mennyire fáj – suttogta neki Rose, és éreztem, ahogyan megáll. Gondolom előtte, mert nem halottam többet lépteit. Mivel a szemem csukva volt, nem kockáztattam meg kinyitni, mert ha észreveszik, hogy nem alszom… Így is bőven elég volt számomra Emmett és Rosalie beszélgetését meghallanom… Szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Rosalie és Emmett mindig vitáztak valamin, de ez más volt. Hallottam. Első számú fültanúja voltam, ahogyan Emmett próbálja lecsillapítani Rose nénit a vendégünk érkezéséről, de nem csak ez volt a gond, a gond, hogy Rosalie nem a családot féltette, hanem engem… Elhessegettem ezen gondolatokat és kíváncsi, ámde feszült figyelemmel hallgattam szeretteim beszélgetését.
Anya hezitált, éreztem perzselő tekintetét magamon, az arcát nem láttam, hogy lássam, rajta miért hallgat, de megtartóztató hangja arra késztetett, hogy legyek minél láthatatlanabb, mintha aludnék. Míg Rosalie a kezemet fogta, próbáltam olyan dolgokat magam elé képzelni, amik nem keltik fel a figyelmét arra, hogy ébren vagyok. Az alvást már régen kitöröltem az agyamból, mert a sok gondolat ott motoszkált mindig is az agyam mélyén és nem hagytak nyugodni. Jacob és a távolléte csak még jobban nehezítette a dolgokat… bizonyára hamarosan meg kell jönnie. Eszeveszettül reméltem, hogy hamarosan megjön, mert nagyon hiányzott. Mintha elvitte volna magával az egyik lelkemet, vele együtt az egész szívemet… Sokadára Jacobot is elvetettem, hiszen ha rágondolok csak iszonyú fájdalom, tör rám, de ha apára gondoltam eszembe jutott az a másik nő… és a valószínűsíthető gyereke. Nem akartam dührohamot kani, ráér az holnap is.
- Nem hiszem, hogy itt kéne ezt megbeszélnünk – mondta halkan anya.
- Gyere a szobámba – sóhajtotta egyetértően nénikém, és lágy, eperre emlékeztető illata megcsapta az orromat, mikor az ajtó felé libbent.
Anya hezitált, ahogyan kihallottam lépteiből, de mikor a szoba közepénél tartott, Rosalie sürgető lélegzete, elindított valamit benne.
Már csak az ajtó nyitódását hallottam. Kintről egy pillanatra éreztem a halvány fény beszűrődését, de amint feltárult, el is tűnt.
Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd még egy másodpercig csendben feküdtem, élvezve a csöndet, de még magamnak sem akartam bevallani mire készülök.
Úgy, hogy ne halljanak meg, óvatosan a padlóra helyeztem csupasz talpamat és megbizonyosodva, hogy senki nincs odakint, felálltam és villámsebességgel az ajtóhoz szökkentem. Résnyire nyitottam, majd kidugva a fejemet a szememmel is körülkémleltem, nehogy pont most jöjjön erre valamelyik családtagom. Mivel tiszta volt a terep, kitártam az ajtót és átléptem a küszöbön.
Halkan, nesz nélkül mentem végig a hosszú folyósón, majd a lépcsőn leakrobatázva Rosalie és anya után mentem. Ahogyan sejtettem, és amit már Rosalie is javasolt a hálószobájukban voltak. Nem beszéltek hangosan, de innen kintről is tisztán hallottam őket.
Odasunnyogtam az ajtóhoz és neki döntöttem hátamat a falnak. Egyik kezemet a szívemre helyeztem, mely eszeveszetten dobolt a mellkasomban, és megrovó szavak küldtem felé, de nem hallgatott rám, olyan hangosan verte a dobszólót, hogy féltem még a szomszédban is meghallják. Nem lenne kellemes, ha észrevenné valaki, hogy éppen hallgatózók, vagyis nem… csak meg akarok tudni valamit. Ez egyáltalán nem hallgatózás – beszéltem be magamnak.
Ezzel egy időben a másik tenyeremet a falhoz támasztottam, miközben szemem kutakodva nézett szét a folyóson.
Nem láttam és hallottam senkit, aki erre jönne, de jobb résen lenni.
Halkat sóhajtva fülemet a falra tapasztottam és szívem gyors dobolása mellett figyeltem.
- Bella, kérlek – könyörgött Rosalie.
- Semmi bajom, Rose, tényleg – nyögött fel anya.
- Hát persze… És az sem semmi, hogy a férjed egy nővel enyeleg az erdőben, egyedül… - mondta rideg hangon néném.
- Nem enyeleg, és tényleg semmi, teljes mértékig bízom Edwardba, nem tenne semmi olyat, ami nem lenne helyes – mondta komolyan anyám.
Rosalie horkantásából ítélve az arca nem lehetett másmilyen csakis gúnyos. Jellemző, Rosalie és a csökönyössége… Amit mond, annak úgy kell lennie.
- Valóban? Edward nem, de a nő? – kérdezte Rosalie.
- Biztos vagyok benne, hogy Edward időben leállítaná, ha túl messzire menne – állt ki szerelme mellett anya, de már ő is kétkedett egy kicsit, ahogyan kihallottam egyre magasodó hangjából.
- Á, Bella! Sosem fogod bevallani ugye? – kérdezte Rosalie türelmetlenül.
- Nincs mit bevallanom, Rose – mondta ártatlanul anya.
Rosalie néni, mintha töprengett volna, de mikor megszólalt, hangja megváltozott.
- Nézd, tudom, hogy mi… mi sosem voltunk valami „jó barátok”, és ez az én hibám is, nem nagyon erőltettem semmi féle barátkozásra tett kísérletet sem, de te is tudod, hogy Nessie számomra mit jelent. Nem szeretném, hogy ezt az időt, míg ez a… nőszemély itt van aggodalomban és kételyek között kelljen eltöltenie… - anya csendben hallgatta, nem szólt közbe, míg én lélegzet visszafojtva vártam mi sül ki ebből a beszélgetésből, - és őszintén kíváncsi voltam rá, vajon nénikém meg tudja-e törni anyát, és elmondja mi bántja, mert egész végig csak ez aggasztott, hogy mennyire fájdalmas lehet leginkább neki, mert ugyebár a szerelméről van szó…
- Tulajdonképpen Emmettel is ez ugrasztott össze, és így végül belátom, hogy igaza volt… lehetetlenül viselkedtem – hallgatott el egy pillanatra. Mintha anya felsóhajtott volna, alig hallhatóan, de nem tudtam megállapítani, mert szinte rögtön megszólalt.
- Szóval ezért volt olyan lehangolt? – kérdezte anya, hangjából ítélve abban reménykedett, hogy ejtik a témát. Jó kis figyelem elterelés, de ha Rosalienek nem mondja el, akkor még ott vagyok én is, és előlem, nem menekül… - ütöttem össze tenyeremet gondolatban.
- Már nagyon sok butaságomat elviselte ez alatt a… jó sok év alatt, de ez betett mindkettőnknek… tudja jól mennyit jelent nekem, hogy Renesmee itt van… és azt is tudja mit jelent számomra ő, és a család… de annyira makacs és önző voltam, hogy inkább a könnyebb utat választottam, mint mindig és Nessie-t hoztam fel érvnek, hogy ezt a nőt elpateroljuk innét – halkult egyre jobban nénikém hangja. És ebben a pillanatban sok minden történt. Időm sem volt levegő után kapkodni, még pislogni sem tudtam, és még anya hisztérikus „mi?” kérdését sem tudtam felfogni, mert Carlise és Esme fordultak fel a lépcsőn és én azon nyomban a folyosó végébe szaladtam, ahol megbújtam a sarokban. Egyenletes léptüket és susogó beszédüket csak halványan érzékeltem, mert mikor végre biztonságban, elrejtve mindenki szeme elől, a sarok falának döntöttem a hátamat, és lecsúszva arcomat a térdemre hajtottam fojtogató émelygés tört rám.
Nem hiszem el… Emmett és Rosalie miattam vesztek össze… Rosalienek túl fontos voltam ahhoz, hogy megértse Emmett ellenvetéseit azzal kapcsolatban, hogy „várjuk ki a végét, hogy mi fog történni”. De Rosalie csak miattam aggódott… Saját magamtól volt hányingerem és inkább feküdtem volna az ördög lába előtt, mintsem én legyek bármi veszekedés tárgya. Nem érek én ennyit…
Szédültem. Úgy éreztem a szívem, összenyomódik a ránehezülő ólomsúlytól és akkora bűntudat kergetett, hogy azt hittem innen már nem kelek fel…
De akkor meleg kéz érintette meg a hajamat, az érintés puha volt és szeretettel teli, a fejemet mégsem bírtam felemelni.
- Minden rendben van, kedvesem? – kérdezte nagymama gyöngén, cseppnyi aggódással a hangjában.
A válaszom erőtlenül csengett, de majdnem biztos voltam benne, hogy hallották.
- Nem.
- Mi történt? Rosszul vagy, Nessie? – lépett hozzám Carlise is és letérdelt mellém. Kezét a hátamra tette és végig simított rajta egyet.
- Szerintem jobb lenne, ha megvizsgálnád, Carlise, lehet, hogy valami komoly baja van – aggódott Esme. Igen nagyon komoly bajom van. Óriási gondot szültem…
- Igazad van, drágám. Nessie! Emeld fel a fejedet, hogy megnézzem nem vagy-e lázas! – mondta Carlise. Hangja meglehetősen nyugodt volt, és kiéreztem belőle a doktor utasítását.
Mégsem mozdultam, tehetetlenül nyöszörögtem, a világ forgott velem, csukott szemhéjam mögül is láttam, amint a padló eltűnik alólam és valaki a karjába, vesz.
Az illatából tudtam is, hogy ki.
Carlise végig ment velem a Cullen ház második emeleti folyosóján, miközben a karjában ringatott. Az eszméletvesztés szélén álltam, a torkom lüktetett, de nem voltam szomjas. Nem lettem volna képes egy csepp ételt sem magamba gyömöszölni a nem szűnő émelygéstől, amely a gyomromat forgatta újra és újra. A karom tehetetlenül lógott le mellettem, verdesve nagyapám térdét. Olyan érzés öntött el, mintha a testem bizseregne. Minden egyes porcikám a megváltásért kiáltott, a szememet sem bírtam kinyitni. Még a halk mormolásokat is alig voltam képes érzékelni, a beszédről pedig már lemondtam. Ha jól érzékeltem a vizsgáló felé tartott velem, Esme sürgető szavakat súgott neki, amiből nem tudtam leszűrni semmit sem.
Odabent sötétség volt, de azonnal vakító fényárban kezdett úszni az egész vizsgáló, amint Carlise letett a vizsgálóasztalra.
Még jobban becsuktam a szememet, kezeimmel tehetetlenül erőlködtem, hogy el tudjam takarni a szemem elől a hirtelen világosságot. A szédülés, ha lehet még jobban a hatalmába kerített, és már nem éreztem mást, csak papa lágy érintését a homlokomon… aztán csönd és sötétség.
Edward
- Úgy érted- köszörültem meg a torkomat- te egy… - haboztam. Magam sem tudtam milyen szót, mondanak rá. Lehetséges ez? A fejemben végig latolgattam milyen képességekről hallottam, de feladtam, hiszen életemben nem találkoztam hasonlóval.
Kathrine büszkén elvigyorodott és tenyerében pihentetett kezével tapsikolt. Majdnem a régi. De csak majdnem. Mert valami változott benne, már nem az a félénk, vicces lány volt… nő lett.
- Ez mégis, hogyan… lehetséges? – nyögtem ki végül szemeibe nézve. Magam is tudtam a választ. Bellára gondoltam és elméleti pajzsára, míg ember volt halvány lila gőzünk sem volt, miért nem hallom a gondolatait, de hogy már olyan, mint én… minden értelmet nyert. Könnyebb volt elhinni, hogy az enyém… és végre valóban az enyém. A szerelem, mely hozzá fűz erősebb minden testi vagy akár lelki kapcsolatnál, úgy is mondhatjuk, majdnem olyan amilyen a bevésődés… csak hogy Bella nekem nem csak az univerzumot jelenti, hanem az életet, a levegőt, az egész világmindenséget…
Kathrine arcáról lefagyott a mosoly, ahogy észrevette mélázásomat, mely nálam már szinte természetes. Bella gondolata, mintha kitörölne minden addigi beszélgetést, eseményt… mintha csak álmodnék, de ő, ő valóság. Amikor nem mondtam el neki az igazat begyógyíthatatlan sebet ütöttem a mellkasába, amit már nem tudok egyedül meggyógyítani… de minden erőmmel azon leszek, hogy az ő fájdalma elmúljon, és ne emlékezzen semmi másra, csakis ürességet érezzen ezen emlékek említésére, mintha meg sem történt volna.
Kathrine zavartan sóhajtott, majd fejét lehajtotta, semmi jelét nem adta annak, hogy türelmetlen lenne… inkább várakozó és… beletörődő?! Vajon jól hallottam?
- Milyen gyakran vagy képes alakot váltani? – kérdeztem hirtelen. Nem mertem mélyebb érzelmekről beszélgetni Kathrine- vel, hiszen nap, mint nap a tudtomra adta akkoriban, mit érez irántam. Ennél jobban nem bánthatom meg. De akkor mit kéne tennem? Tegyek úgy, mintha nem vennék észre semmit? Egy régi jó barátként együtt lehetek vele? Kathrine részéről mindent, ha mellettem, maradhat, de vajon én? Én meg tudnám ezt tenni a lányommal és Bellával? És vajon Lana? Még csak nem is találkoztam vele. Gondolatára, hogy már két gyermeket nemzettem, és Lana iránti érdeklődésem elfojtotta a bennem felrobbanni készülő szörnyet, aki visított a menekülésért, de többé nem futamodhatok meg a felelősség alól… többé már nem!
Amint Kathrine arcát fürkésztem emlékembe villant, mennyi időt töltöttünk együtt, és elfogott a honvágy… mennyivel jobb volt minden akkor mikor nem táplált irántam erősebb érzelmeket… - sóhajtottam fel gondolatban.
Kathrine rám emelte most óceán kék szemeit, és beharapta alsóajkát. Elbűvölő volt így. Akár egy angyal. Igen, mint egy angyal. Az én angyalom, aki ugyan nem a szívem közepét foglalja el, hanem annál mélyebb, baráti kötelék köt hozzá, amit nem tudom, hogyan lennék képes felbontani… ha tudnám… ha akarnám.
- Az érzelmeimtől függ – bökte ki végül pár másodperces latolgatás után, mit mondhat el nekem és mit nem. Elmosolyodtam ezen a gondolatán és mutatóujjammal a fejemre, böktem.
- OH, tényleg – nevetett fel, majd arca újra komoly lett. Az én arcomról is lefagyott a kacér mosoly és egymást bámulva vesztünk el a múltban. Vajon mi juthatott eszébe? Bár kár volt megkérdeznem magamtól, mert a válasz ott volt a fejében.
- Milyen régen volt már – kacagott felhőtlenül boldogan. Ilyenkor hasonlított egy bohóchoz, mint egy anyához és mellesleg egy vámpírhoz.
Az én nevetésem nem volt őszinte. Csakis a pillanatnyi boldogság volt az örömöm. Tudtam, nem halaszthatjuk többé a fontos kérdéseket, át kell esnünk a miérteken és a hogyanokon…
De ekkor mindig eszembe jutott Bella égetően fájdalmas arckifejezése, és hogy mennyi sok fájdalmat okoztam neki, mióta csak találkoztunk… Nessie fájdalma pedig rosszabb volt a halálnál is. Jól ismertem őt… vaj szíve van, de ha valaki megsérti örök életét, úgy kell, eltöltse, hogy látja szenvedni… És mi jobb az én fájdalmamnál? A kínzó, sósav égetése és a karó a húsba mélyedése az én bűntudatomnál csak egy kis tűszúrás, akár egy karó a szívbe, ami már nem dobog többé… a vér lassan hal el a szervezetben, utolsó haláltáncát járva a vergődő zsákmány felett. Nem, kétségkívül, ezek a borzalmak eltörpülnek az én bűnöm alatt, a szorongás érzése lenyomott a víz alá és megfojtott, mintha egy medencében lebegnék, de mégis halott vagyok. És ez így is van. Gyakorlatilag élőholt vagyok... lélegző, mozgó, beszélő… mégis halott, csupán az agyam pereg sebesen. Egy emberi testbe burkolózva várja énem sötét oldala, hogy aztán rejtekéből előbújjon és lecsapjon áldozatára… mint egy démon.
- Nagyon rég – méláztam el, pedig a nevetés már elhalt. Észre sem vettem, amikor az égbolt lassan narancssárga árnyalatot vett fel… ennyire eltelt volna az idő? Kathrine mellett túlságosan is jól érzem magam, és hajlamos vagyok elfelejteni az éppen jelen lévő gondjaimat. De hát mindig is ezt csinálta nem? Az „embert” a legbúsabb, zordabb hangulatból is képes volt kiráncigálni, elfelejtetni vele igazi énét…
- Sokat gondoltál rám az óta? – kérdezte meg. Őszintén szólva a kérdése váratlanul ért. Semmi ilyesmi nem járt a fejében a lányán és az újra találkozásunkon kívül. Talán betervezte?
Egy pillanatig haboztam. Aztán ráemeltem a tekintetemet. Lágy szemeiből törődést olvashattam ki, nem mertem felelni. Azzal túl nagy reményeket keltenék benne.
- Edward – nyújtotta felém kezét először azóta, mióta elhúzódtam a váratlan csók elől.
Keze remegés nélkül ért az enyémhez, végig simítva felkaromon, majd bicepszemen. Olyan meleg és puha volt érintése, hogy lehunytam a szememet, és élveztem kényeztetését.
- Bella – suttogtam és mire feleszméltem, mit mondtam, Kathrine elhúzta a kezét. Szemeim azonnal felpattantak, egyenesen Kathrine eltorzuló arcával találtam szemközt magamat.
- Kathrine, én…
- Ne, ne folytasd – hallgatatott el suttogva. Szemeiben könnyek gyűltek, le akartam törölni őket, de Kathrine elhúzódott, a fa legtávolabbi részébe. Lemondóan, bűntudatosan ejtettem vissza kezemet az ölembe, és szidtam magam, amiért elrontottam az élvezetét. Tudtam jól, mennyire szeret megérinteni, én meg Bellát emlegetem, de nem tehetek róla… Bella a mindenem és csak is ő lehet az igazi… csak vele lehetek igazán boldog… egész…
- Kathrine… - suttogtam és ellenkezése ellenére mellé, csúsztam és szorosan magamhoz öleltem. Belesimult ölelésembe, arcát a mellkasomba fúrta, és halkan zokogott. Tehetetlenségemben a hátát simogattam és nyugtatólag ringattam.
Csak én, lehetek akkora szörnyeteg, hogy még neki is bánatot okozok. De ez nem csak bánat volt és fájdalom… maga volt a pokol kapuja…
- Sajnálom – ringattam tovább. – Sajnálom… - ismételgettem a szót, mire egy zokszó nélkül felemelte a fejét. Mindenre számítottam csak erre nem.
Arca dühödt volt, feldúlt és gondolatban üvöltött.
„Hát nem érted? Jézusom, Edward! Mindig magadat okolod! Mindig! MEGŐRJÍTESZ! Miért? Miért magadat? Hát nem érted? Mindennek az oka én vagyok!! ÉN! Ha nem szerettem volna beléd, nem lennénk itt!” - üvöltötte gondolatban, miközben dühödt arckifejezése keserűséget mutatott. Hirtelen ellökött magától és felpattant. Fogalmam sem volt, hová megy, de utána eredtem és végig üldöztem az egész erdőn, mikor egyszer csak meghallottam egy ismerős hangot. Egy meglehetősen ismerős, aggódó hangot. Fejemet, azonnal a hang irányába fordítottam és Kathrine-nel nem törődve az ellenkező irányba kezdtem el szaladni. Lábaim oly sebesen vittek, hogy semmire nem figyeltem, csakis a cél lebegett a szemem előtt! A kétségbeesés úrrá lett rajtam és már nem tudtam, mire számítsak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó