(Szilvy szemszöge)

Tudom, hogy a fivérem már nagyon várja a találkozást a Cullen klánnal, na meg persze Bellával. Ne legyen titok, elárulom, Daniel már régóta gyengéd érzelmeket táplál a Cullen család egyik legszebb lányával, Bellával. Régóta – körülbelül már a születésem előtt pár évvel – ismerik egymást.

Igen, Daniel már akkor ismerte Isabellát, mióta gyerekek voltak még.

Bár a bátyám idősebb egy leheletnyit Bellánál, rengeteg közös volt bennük.

Régi szép idők voltak azok – akkor már éltem – Bella majdhogynem legjobb barátnőm volt, s bár a korkülönbséggel itt már volt egy csekély „problémácska”.

Ő már tizenhat is elmúlt, mikor én betöltöttem a tizenkettőt. Ez azzal a problémával is járt, hogy hamarosan férjhez kellet, hogy menjen, nekem még nem. Olyan érzésem volt, hogy már nem lesz ideje rám, így kivágtam a hisztit, mint egy óvodás kisgyerek.

Tiszta dili, ráadásul még gyerekes is. Szánalmas voltam, ezt be kell vallanom.

Kibékültünk ugyan, pár héttel később azonban Charlie választott neki párt, akit egész életen át el kellett volna tartania.

Bella makacssága lévén nem ment bele a játékba.

Függetlenségért áhítozott, nem is lepődtem meg ezen.

Szívem szerint segítettem volna neki megszökni, azonban anyánk haldoklott.

Nem volt időm megakadályozni, hogy leugorjon a szikláról.

A holtestét nem találták meg, itt kezdődött a probléma második fele. 

Charlie nem csak a mérhetetlen dühtől tajtékozott, hanem fájt neki egyetlen lánya halála.

Csak később tudtam meg, s mondanom sem kell; fájt, pokolian fájt.

Az utolsó szikra az volt, hogy anyám halála volt, már semmi sem akart életben tartani.

Ugyan úgy akartam meghalni, mint Bella; sziklaugrással.

Mikor meg akartam próbálni Daniel visszatartott.

Az erdőben sétáltunk hazafelé, egy vámpír megtámadott minket – természetesen az, hogy vámpír volt csak később derült ki.

Hosszú vörös haja, s mélyvörös volt az írisze.

Rémisztő volt. Elsőnek Danielt harapta meg, aki engem védett, másodiknak engem, majd otthagyott minket.

Három nappal később átváltoztam.

Hihetetlen önuralommal rendelkeztünk. Sosem öltünk embert, sajnos azonban néha voltak kitöréseink, de megakadályoztuk a gondokat.

Nagy bánatunkra el kellet mennünk Alaszkából, abból a szeretett kis falucskából. Nem maradhattunk ott, hisz mindenki abban a hitben volt, hogy fivéremmel együtt meghaltunk.

A testünk elveszett, szétmarcangolta valami vadállat.

Mindenki abban a hitben volt, hogy a Raven tesók, a mindig vidám, aranyos, udvarias tesók meghaltak.

-         Hugi, min jár az eszed? – kérdezte Daniel. Éreztem fürkésző tekintetét a visszapillantó tükörből.

-         Csak átfutottak az emlékek a fejemben. – mondtam mosolyogva. – Régi szép idők.

-         Azok bizony. – helyeselt a bátyám csillogó szemekkel. – Hamarosan feleleveníthetjük őket.
Gondoltam ám, hogy innen fúj a szél!

-         Kíváncsi vagyok Bellára. – mondtam – Még mindig a csokoládébarna szem dereng.

-         És azok milyen gyönyörűek voltak. – mondta.
Átlátok rajta, mint a szitán!

-         Hol is vagyunk? – kérdeztem, s kibámultam az ablakon. Fák bokrok összefolyása semmi más. Fák, bokrok, fák, bokrok, fák, na meg bokrok, aztán még pár fa, majd megint bokor.  

-         Forksban. – mondta felvont szemöldökkel.

-         Végre! – kiáltottam fel. Annyira untam, annyira unalmas.

-         Valahol itt kellene lennie a háznak. – morfondírozott – Legalábbis Eleazar szerint. – Körülbelül egy hete tettünk egy kis kitérőt Alaszkai falucskánkba (Akkor még nem tudtuk, hogy Bella él), meglátogattuk a sírokat – a szüleinkét, majd Charlie Swanét is – és elmentünk vadászni. A vadászat során összetalálkoztunk a Denali családdal, legalábbis egy részével; Eleazarral, Carmennel, Irinaval, és Kate-el. Beszélgettünk egy keveset, s áttértünk a hasonló szokású vámpírokra, vagyis a Cullen családra. Meséltek történeteket, s megakadt a „szemünk” a Bella néven. Elmesélték, hogy Bella valamikor itt lakott, és azt is, hogy Carlile Cullen mentette meg az életét, ugyanis leugrott egy szikláról Akkor tudtuk meg, hogy; ez a mi Bellánk! Elmondtuk, hogy még gyerekkorunkból ismerjük egymást. Eleazar megadta a pontos címet, s irányt vettünk Forksba. És most itt tartunk; „kölcsönvett” kocsinkkal – BMW – száguldunk örömittasan, lelkesen, egy olyan nő után, aki egykoron sokat jelentett, s most is úgy tekintünk rá, mint egy testvérre (na jó, talán Daniel nem)

-         Ott van a ház! – kiáltott Daniel, s felsikkantottam örömömben. Annyira örültem, hogy más pattogtam. Csoda, hogy nem vertem be a fejem. Mondjuk inkább a kocsinak lett volna baja, mintsem nekem, de ez csak részletkérdés.

-         Szuper! – rikkantottam örömömben. – Szerinted otthon van? – kinéztem. Meglepetésemre süt a nap. Ráadásul hétköznap van, szóval biztos otthon van. Egy fej kukucskált ki az ablakon, de nem jött ki, gondolom azért, mert azt gondolta, hogy emberek vagyunk, akik eltévedtek, rossz helyre fordultak be.

-         Biztos. Néz körbe! Süt a nap, és hétköznap van. – mintha olvasna a gondolataimba. Szuper!

-         Tudom, most már rájöttem. – mosolyogtam, közben lefékezett. Kiszálltam, s örültem, hogy a bőröm csillog a napfényben. Kellemes, bizsergő érzés. A hajamat megfújta egy lepkeszárnyi szellőcske. Finom akác illat terjengte szép az egész területet. Madarak csiripeltek a fákon, s egy felhő sincs az égen. Pedig azt olvastam az útikalauzban, hogy itt rengeteget esik az eső, erre most ez….

-         Üdvözlünk titeket a Cullen birtokon. – mondta egy nyugodt hang. Egy szőke férfi jött le a lépcsőn, s elénk lépett. Úgy nézett ki, mint Zeusz helyesebb ikertestvére. Kilépett mellé egy karamellszínű hajú nő. Elsőre angyali teremtménynek tűnik. Az ajtóban egy medveszerű pasas, majd egy szőke hajú férfi, egy pattogós hollófekete hajú pöttöm, de aranyos lány, mellette egy gyönyörű szőke hajú nő, de Bella még sehol sem volt. Sóhajtottam.

-         Sziasztok. – mondtam. – Szilvia és Daniel Raven vagyunk. – mosolyogtam. Elsőnek olyan szimpatikus ez a család. Úgy érzem hatalmas jelentőséget fog még ez a család játszani az életemben.

-         Én Carlisle vagyok. – mutatkozott be a szőke hajú, nyugodtnak látszó, barátságos férfi. Mosolygott. – Ő a feleségem; Esme. – mutatott a mellette álló nőre. – Ők a gyerekeim; Emmett – mutatott a medveszerű férfira –, Jasper – mutatott a szőke férfira –, Alice – mutatott a pattogós lányra –,Rosalie – mutatott a szőke hajú szépségre, és nem utolsó sorban Bella. – nézett fel az emeleti ablakra. Az akkor nyitódott ki. Nem lélegeztem, mert annyira izgultam. Ugyan az a barna hajú, gyönyörű nő maradt, mint ami régen volt, csak aranybarna szemmel, és fehér bőrrel, de ugyanaz maradt. Mikor meglátott minket megkövült.

-         Ne szólalj meg, mert nem hiszem el, hogy te vagy. – motyogta Bella, s megrándult a szája széle. Carlile-ék értetlenül bámultak. Látszólag nem értettek semmit sem.  

-         Istenem! – mondtam én hangosan. Dannek a torkára akadt a szó. – Pedig próbáltam felkészülni arra, hogy ma újra láthatlak, de úgy látszik nem igazán sikerült Hiába; száz év, az száz év!

-         Dan! – kiáltotta, mikor már nem csak engem nézett, hanem Dan-t is. Mosolygott, mint a tejbetök.

-         Bella. – mondta Dan. – Basszus azt hittem már észre sem veszel. – nevettek. Én pedig Calislehoz fordultam és magyarázni kezdtem.

-         Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, de Bella átváltozása megszakított minden. Nem sokkal később mi is átváltoztunk. Röviden ennyi. – foglaltam össze nagy okoskodva. Daniel szerint mindig játszom az okost. Vámpírésszel könnyű….

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.