|
23. fejezet - A holló
2010.05.22. 10:03
Az első ivásom óta vámpír énem eddig ismeretlen bugyrai forrongva követelnek újabb adag vért. Menekülési útvonalat nem terveztem már, meghiúsult volna minden gyenge próbálkozásom. Mostantól a szó szoros értelmében vámpír lettem: félelmetes és csillapíthatatlanul szomjas.
Már két nap eltelt. Volt elég időm lehiggadni, hideg zuhanyt venni, végighallgatni Carlisle érveit. Most mégis a sportkocsim kormányát szorítva száguldok be a parkolóba csikorgó kerekekkel. Az út vadul porzik mögöttem, a diákok meglepett moraja dübörög a fülemben. Az arcuk mind felém fordul, de a vonások hasonlítanak közös hétköznapiságukban.
- Jó reggelt Forks! Február huszonegyedike van. Önök El Salvador műsorát hallgatják. Mai témánk a fiatalkorúak megrontása. „Hallod, Bella?!”
Tutira begolyóztam és hallucinálok is. Valami megkattant bennem, mióta igazi vérhez jutottam. A tény, hogy már azt képzelem, hogy a rádióműsor rólam szól, ezt támasztja alá!
- Pofa be! – majd kikapcsoltam a rádiót.
Miután igazítottam egyet áttetsző blúzom gallérján és sóhajtva elszakítottam tekintetemet a visszapillantó tükörből visszatekintő sikkes, szexis vámpírlánytól, eszembe jutott, hogy azért jöttem, mert tanárnő vagyok.
A tanári felé vettem az irányt és próbáltam kizárni minden felesleges hangot az agyamból. Abban a pillanatban, mikor ez sikerült, gondolatok villantak fel hangok helyett. A helytelen fajtából. Mélázásom nem tartott sokáig, mert a következő pillanatban közönyös, fekete szemek néztek rám. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, hogy a pokolban vagyok. De nem…
A holló riadtan csapkodni kezdte szárnyait a párkányon egyensúlyozva, ezzel teljesen kibillentett gondolataimból. Fránya, fekete varjú! Kézfejemmel felé sújtottam, de mozdulatlanul figyelt engem továbbra is. Bátor kismadár…
Felpillantottam a tanterem ablakára. Ethan az ablakban ült. Fekete szemeit védekezőn rajtam tartotta, mintha csak lesben állna, hogy bármelyik pillanatban leveti magát, hogy megvédjen a veszélytől. Forró pillantása égetett, és én égtem volna érte bármely pokol tüzében. Földbe gyökerezett a lábam. Eszembe jutott valami… talán van remény… Mintha csak megérezte volna, megszólított a távolból.
Bella! – suttogta rám szegezett szemekkel. Tudta, hogy hallom.
- Ne ismételgesd folyton a nevem! Megijesztettél! Ezért megkapod a magadét – mondtam neki mintegy ötven méteres távolságból. Mióta tudom, hogy vannak képességei, könnyebben játsszuk ki a környezetünket. Persze, csak viccelődtem. Ő viszont hátravetette karamellszínű fürtjeit és hagyta, hogy szél belekapjon, és tudta, hogy az őrületbe kerget engem. Valószínűleg ő remekül érezte így magát.
- Már alig várom. Csak ne kímélj – Túlságosan ismertem ezt a kifejezést az arcán. Tudtam, hogy jól mulat a zavaromon, de ezúttal tévedett.
- Nem akarlak többé megharapni… - kapkodva és halkan mondtam, nehogy valaki meghallja. Talán ezt használta ki, mert elfordította rólam a tekintet és lazán hátrabicsaklott nyakkal mohón nyelni kezdte a mélyvörösre színezett üdítőt. Ahogy egy pillanatra elfordította a fejét, inge alól előtűnt a harapásnyom.
Ekkor idegen kéz simított végig Ethan karján. Tudtam, hogy Jane az. Valamilyen érthetetlen okból egy láthatatlan köteléket éreztem kettőnk között, csakhogy a szálak mind Ethan felé vezettek. Ő volt a közös bennünk, a szenvedélyünk, amiért bármilyen őrültséget megtennénk. Ez volt az oka, amiért mindent megadtam volna, hogy kiigyam testének minden csepp vérét.
Ahogy beléptem a terembe, vadul kezdett verni a szívem. Nem olyan érzés volt, mint a parkolóban, sokkalta rosszabb volt.
Utolsó erőmmel becsuktam a tanterem ajtaját. Mostantól nincsenek biztonságban velem. Bum-bummm! Szívverést hallottam mindenfelől. A bordám fölé szorítom a tenyeremet, mikor Ethan felém nézett. Észrevette, hogy baj van. Rubinszínű ajkai hozzám szóltak, lehelete mintha csak cirógatna, pedig nagyon messze van tőlem. „Nyugodj meg, minden rendben lesz!”
Ó nem, semmi sem lesz.
„Elég legyen, Bella! Most kimegyünk a teremből. Bírd ki!”
Ethan simán elfeledtette velem ivási szándékomat, mert nagyon jól tudta, hogy csak egyetlen ízre vágyom igazán. Ha másból innék, csak enyhíteni próbálnám az űrt, amit az okoz, hogy nem mélyedhetek el nyakában. Szinte merő tűznek éreztem az arcomat, habár ez lehetetlen volt… Elméletileg.
Dühöngeni kezdtem magamban. Nem mehettünk ki mindketten a teremből. Feltűnő lenne. A tekintetem Jane-re vándorolt, aki éppen Ethan csuklóját fogta, és körmei kis híján felszakították a vékony bőrt. Buta, ostoba liba! Pedig bíztam benne, hogy Jane nem fog ingerelni… mert bármilyen jelentéktelen számomra, van valamilye, amire most mindennél jobban vágyom.
- Az óra ma elmarad. Nem érzel jól magam. Kérlek, készüljetek a következő órátokra, beküldöm az egyik helyettes kolléganőmet. – Alig bírtam elmondani nekik. Szinte kiestem a teremből és befordultam a vészkijárathoz vezető folyosóra. Hangosan ziláltam.
Ethan fél percen belül ott volt. Szótlanul elém pördült és a falnak támaszkodott.
- El kell most menned. – Válaszként megrázta a fejét.
- Ne most őrülj meg, Bella – mondta keményen.
- Nem érted az egészet. Amióta ittam belőled, minden megváltozott. Félek emberek közé menni, minden percben vágyom rá. Nem tudtam milyen függőnek lenni, nem voltak káros szenvedélyeim.
- Csak Edward… - próbált viccelni.
- És te… és…
- Kiről beszélsz? – Arca hihetetlenül vad lett. Orra megfeszült, láttam, hogy nem fog lenyugodni, amíg el nem mondom neki.
- Van egy barátom.
- Én. – Hangja követelő volt. Talán nem kellett volna felhoznom a régi fiú témát. Lehetséges, hogy Edward emlékei közül benne van egy s más…
- Jacob Black.
- Azt hittem, hogy már meghalt mindenki a korosztályodból…
- Mindenki, aki ember volt.
- Van okom félni tőle? - nézett rám komolyan.
- Másodszorra sem őt választottam... hanem egy tizenhét éves diákomat. Nem rémlik? - mosolyogtam rá.
- Idézzük csak fel! - kérte és kezeimet csípője köré tekerte. Átöleltem, de túl közel engedett magához. Ezt nem szabadna. Egy apró puszi után ismét a falnak támasztottam a hátam, távolabb tőle.
Kezdtem lecsillapodni.
Eszembe jutott a barátom. Jacobbal való találkozásom olyan sebeket szakított fel bennem, amiről szintén azt gondoltam, hogy már beforrtak. Tudtam, milyen nehéz neki vámpírként viszontlátni engem.
Ethan kipördült mellőlem és az ablakpárkányra könyökölt. Láttam, hogy valamit próbál kivenni a távolban. Mellé simultam és halkan néztem, amit ő. Én viszont minden részletet láttam is. Ethan kisujja hegyével végigsimította a csuklómat és rám mosolygott. Mindig lebénultam, ha hozzám ért. Ahogyan most is.
- Mi a legtávolabbi pont, amíg ellátsz? – kérdezte tőlem. Szinte megsértődtem, hogy csak ennyi ideig hallhattam hangjának édes dallamát.
- Most természetellenesen jók az érzékeim, ezért ahol te csak dombot látsz – karommal egyenesen a távolba mutattam -, ott én most látom a fák ágain ülő madarakat is. Most éppen egy hollót. Megborzongtam. Az egyetlen madár, amit gyűlöltem a holló volt. A fekete, veszedelmes halálmadár. A fajtám számára rossz előjelnek számított. A biztos halál közeledtét jelentette. A felismeréstől szinte lerogytam. Ethan összevonta a szemöldökét. Látta rajtam, hogy valami baj van. Nem akartam, hogy gyanakodjon, ezért próbáltam elterelni a figyelmét a hirtelen kedélyingadozásaimról. – És te, mit látsz most, mi a legtávolabbi pont?
- Nem szállok versenybe veled, nem lenne fair – gúnyolódott. De azt elmondom, hogy mi a legközelebbi, amit látok. Ami a legközelebb van hozzám.
- Na? – néztem rá szemtelenül.
- Te vagy – suttogta. Szája szegletében apró gödröcskék mélyedtek, amiket annyira imádtam benne.
Gyorsan egy puszit leheltem szája szegletére. Ahogy újra kinéztem, és jobban megnéztem a hollót, összeállt a kép. Az árny a szobámban, az ablakpárkány, és most… ez a madár követ engem. Valaki meg fog halni…
xxx
Aznap éjfél, Edward szobájában
Sosem tudtam hogyan kell szeretni, mégis a velőmig hatolt ez az érzés. Mióta átváltoztam, sosem éreztem élénk ingadozást, minden túl állandó volt. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy nem tudtam elengedni idejében Edwardot. Az egyetlen eszközöm volt, ahhoz, hogy újra érezzek az volt, hogy rá gondoltam és arra, hogy mi lehetett volna, ha…
Ha nem tettem ezt, dermedtség uralkodott: hideg és borzongató egy helyben járás. Emberi életem az állandó haladásról szólt. Már, ha a veszély folytonos bevonzását annak lehet nevezni.
Most Edward szobájában ülök egyedül. Fejemet az asztalra hajtom, és éppen koccintani készülök egy üres pohárral.
- Egészségedre, Bella! – sóhajtom ünnepélyesen.
Van, hogy minden jó, mégis üres vagy. Mikor már nem éreztem gyászt, csak voltam. Örök díszlet, nem valódi lény. Edward halálának vagy csókjainak felidézése csupán gyenge illúzióját keltette annak, milyen érezni. Borzasztó bevallanom magamnak, hogy éveken keresztül ezt tettem.
Aztán megláttam Ethant, és újra nyakamba zúdította az összes érzelmet, amik az évek alatt olyan mélyre férkőztek bennem, hogy nem tudtam emlékezni rá, hogy van ilyen.
Vele annyira nem akartam elszúrni! Volt ürügyem, hogy lássam és arra is lett volna, hogy ne, de az utóbbitól viszonylag hamar elzárkóztam. Most túl sok érzés között egyensúlyoztam: szerelem, félelem, kínzó-kínzó szomjúság…
Pont rosszkor jött még ez is. Semmi szükség nem volt rá, hogy Ethan feltépett nyakszirttel mutatkozzon. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egy jókora pofont, amiért ennyire botor voltam.
Volt még valami, amiért visszatértem ebbe a szobába.
Az elvesztés veszélye. Nem, nem bírnám feldolgozni, ha nem lenne megoldás Ethan elvesztésére. Ha nem változik át időben, elkárhozik örökre. Megbűnhődik. Valaki mindig megkapja a végítéletet, és senki sem fogja megkérdezni Ethantől, hogy miért tette a nyakát a bűnös helyett a hóhér elé. Helyesbítek: rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy Edward lepasszolta az örök szenvedést csupán néhány nevetségesen rövid évért. Éreztem, hogy ebben a pillanatban felbugyog bennem egy ismeretlen ingerültség. Mondjuk teljesen érhető reakció volt. Mechanikus védekezés, amiért eszembe jutott Edwardot hibáztatni.
Két okom is volt arra, hogy ne hagyjam meghalni Ethant: az első és legfontosabb, hogy őrülten szeretem, a másik, hogy tovább tudjam szeretni Edward emlékét.
Lejjebb csúsztam a széken, és megfogtam a pohár nyakát. A magasba emeltem és nevetni kezdtem. Ekkor vettem észre az árnyat. Csupán egy absztrakt, borzalmas körvonalat láttam, ami azt jelentette, hogy vámpír érzékeim számára kivehetetlen gyorsasággal tűnt el.
Hallásom egy fokkal többet fogott fel az utóbbi néhány pillanatból. Vad szárnycsapkodás… talán.
xxx
Nem voltak észérveim, amikor elindultam az erdő felé. Amikor megpillantottam a partot, átfutott rajtam a kétség, hogy szabad-e felbolygatnom, ami elmúlt, ami lecsillapodott. Reszkető kézzel nyúltam a kilincs felé, de – mintha csak rám várt volna -, könnyedén elfordult. Az ajtó ismerős nyikorgással tárult ki.
Barátom alakja elmosódott folt volt a karosszékben. Belém férkőzött az érzés, milyen múlandó minden.
Az öregember felállt és kitárta az ablakot a sötétségben. Egykor ébenfekete haja vadul csapkodta meztelen vállát. Odamentem hozzá és tapogatni kezdtem az ismerős hátat, átöleltem. Megfordult a karjaimban és én moccanni sem bírtam a torkomban növekvő gombóctól.
Teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy ilyen könnyedén beenged, és együtt érez.
- Mindig tudtad, hogy szörnyeteg leszek. Most már az vagyok.
- Csak azért mondtam, hogy jól válassz. –
- Sajnálom, Jake. Immár száz éves sajnálom… Ami vagyok, az megőrizi a legmélyebb sebeket…
- Már beletörődtem – felelte. - Edward jó volt, mindig a te érdekeidet nézte. Minden döntésének te álltál a középpontjában. Talán mégis ő szeretett jobban. Én mindig csak magamnak akartalak. Nem az érdekelt, hogy te kit szeretnél. – Elkaptam Jacob ráncos rézszínű kezét és az arcomhoz szorítottam. Fájt ezt hallanom tőle.
- Én viszont nem lettem jó – szögeztem le határozottan és eltávolodtam tőle. Amikor belenéztem a hatalmas feketébe hajló szempárba, egyre csillapodtak a bennem csapkodó hullámok. Most végre örültem, hogy van, ami nem változik. Hiába van néhány mélyedés az arcán, ő az, ő Jacob Black! Megértettem, hogy miről beszélt nekem Edward az öregedéssel kapcsoltban.
- Sosem voltál jó! Rosszkislány maradtál, csak erről van szó – nevetett jóízűen a barátom, mire grimaszolni kezdtem. – Szóval, mi történt? Nyomós oka lehetett, hogy eljöttél ilyen későn.
Az ajkamat harapdálva gondolkodtam azon, hogy elmondjam-e neki a színtiszta igazat. Ezen a dilemmán megütközve számat görbén lebiggyesztettem és olyan arckifejezést vágtam, mint akit gyomorszájon vágtak. Jake szeme gyanakvóan összeszűkült.
- Nem mesét akarok hallani. Bízhatsz bennem. Bánt, ha nem így gondolod – mondta komolyan Jake és elrévedt a messzi végtelenbe. Ezt kihasználtam.
- Ittam egy emberből. Annyit ittam, hogy meghalt… volna.
- De nem halt meg, ahogy hallom.
- Nem – vontam meg a vállam. – Elég a tény, hogy majdnem megöltem, akit a legjobban… öhm…
Jake odavonta a fejemet a vállára. Szavak nélkül is megérette, hogy valakibe beleszerettem. Talán egy pillanatig azért nem szólalt meg, mert fájt neki, hogy másodszor sem belé.
- Egy embert szeretsz?
- Nem az, nem ember – csuklott el a hangom.
- Összezavarsz, Bella.
- Ethan csak áldozat. Ethan testében van Edward elkárhozott lelke, ezért halhatatlan. Halhatatlan félvámpír. De már nem sokáig. – Mélyen lélegeztem, hogy tudjam folytatni. – Ethan anyja kötött egy kompromisszumot Edward szellemével, miszerint ha a lelke egy része, mondjuk úgy, hogy a lelkének a vámpír része beleköltözhet a fiúba, akkor életben maradhat egy ideig.
- Hogy vagy képes még vámpírként is mágnesként vonzani a lehetetlen helyzeteket? – kuncogott Jake. Aztán elkomorodott. – Mennyi ideje van még a kölyöknek?
- Már csak néhány hónapja van hátra. És én… szeretnélek megkérni valamire.
- Bármire, Bella.
- Ha meghal, csak egy reményem marad a túlélésre. Te. Csak mondd, hogy támogatsz majd minden döntésemben.
- Ígérem, Bella. Ebben mindig bízhatsz. – Fejét a mellére húzta, egészen pontosan a szívéhez. Hallottam ütemes dallamát. Bumm. Szeretlek. Bumm. Örökké. Bumm.. Éreztem, hogy még mindig szerelmes belém.
- Még egy kérdés! Mennyire jelent rosszat, ha követ egy madár?
- Miféle madár? – vonta össze a szemét Jacob.
- Egy holló.
- Biztos vagy benne, hogy nem alakváltoztató?
- Hogy micsoda?! – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- A fajtádból. Egyesek tényleg nem bírják a napfényt, ezért beleköltöznek madarakba. Carlisle ennyire nem mesélt neked a vérszívókról?! Általában a tizenharmadik századnál korábban született vámpírok nem képesek elviselni a napot.
Jake elgondolkoztatott. Napok óta úgy éreztem, hogy valaki követ… Talán egy másik vámpír. Egy igazi vámpír. De mit akarhat tőlem?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó