|
22. fejezet
2010.05.30. 14:16
(Edward szemszöge)
A szobámban ültem, a gondolataimban elmerülve, míg meg nem hallottam szerelmem csilingelő hangját. Ilyenkor melegséggel telt meg szívem, ha csak egy pillanatra is, de embernek éreztem magam. A képzelet világa halhatatlan- a valóságé halandó. Állj le, Edward! Ő nem az, aminek hitted. Bella egy igen fondorlatos nőszemély, aki a gyengeségedet kihasználva akart közel kerülni a családodhoz. Gratulálhatsz neki, sikerült végrehajtania a tervét. Hála neked és a „nem akarok szörnyeteg lenni” énednek. Remélem elégedett vagy magaddal. Mikor fogod már végre fel, hogy te vámpír vagy? Nem játszhatsz csak úgy emberesdit, ha úgy tartja kedved. Nézd meg mi lesz a vége, ha elfelejted ki vagy. De… de Bella nem olyan. Csak… Csak? Hm? Nem tudom. Jó? Nem tudom. Mos boldog vagy? Hm…még nem igazán. Sokkal boldogabb lennék, ha odafigyelnél a kis védenced és Alice beszélgetésére. Igazán érdekes párbeszédet folytatnak.
- Nem tudom mit követtem el, de szeretném megtudni, ha lehetséges- hallod mit mond a kis Bellácskád? A te kis tökéletes tündérkéd tagad mindent. Egy igazi őszinte lélek? Ahhoz képest igazán jól megjátssza a fejét. Hát nem veszed észre, hogy egész végig csak szórakozott veled? Kihasználta, hogy ennyire hülye vagy. Továbbra is hagyod, hogy mindenki kihasználjon téged? Végleg „idióta Edward” akarsz lenni? Állj rajta bosszút! Vedd semmibe, nézz át rajta, és akkor majd megtudja mit veszített el. Döntsd el mit akarsz, de nincs sok időd gondolkozni. Hirtelen elkezdtem érzékelni a külvilágot. A nap sugarait, ahogy áttörnek az ablakon, a madarak csicsergését és húgom dühös hangját.
- Ha már úgy is azt játszod, hogy „nem tudok semmit”- Mit csináljak? Hogy döntsem el, hogy melyik is igazából a valódi Edward? Lehet, hogy a tudat alattim a valódi énem, csak éveken át elnyomtam? Sosem tudom meg melyik is vagyok én, hacsak nem engedem felszínre. Bella amúgy is megérdemli a megaláztatást a történtek után. Senki sem szórakozhat a családommal büntetlenül. Meg fog fizetni érte.
- Miattad Jaspert el kellesz vinnem pszichológushoz, annyira ki van. Hogy merted…
- Ne, Alice, ne- vágtam Alice szavába. Már nem tudom visszafordítani. Döntöttem.
- Én akarom elmondani neki- fordultam testvérem felé. Húgom persze rögtön obszcén gondolatokat repített felém.
„Edward, mi a fészkes fenét művelsz?” „ Nekem kellene elmondanom, hisz az én Jasperemet tette tönkre” „ El kellesz vinnem őt Csernus doktorhoz” „ Szerinted mennyit kérhet az a fazon?” „ Különben is, te belenézel majd a két szép szemébe, és elolvadsz”
„ Nem tudsz normálisan beolvasni neki” „ Hajjjjjjjjj, látom, nem tudlak meggyőzni. Na, jól van, mondd csak el neki te”- intett felém bizonyításképpen, hogy nyugodtan folytassam.
- Nos, Bella nem emlékszel semmire se?- kérdeztem némi iróniával. Remélem, értette a célzást. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy végleg meghaltam bennem az ártatlanságba és szerelembe vetett hitem.
- Nem. Ezért szeretném végre megtudni mi bajotok velem- szeretnéd tudni mi? Akkor majd most figyuzz kiscsaj, mikor megalázlak mindenki előtt, ahogy te tetted velem tegnap este.
- Hát éppenséggel nem túl nagy örömmel töltötte el a családomat, hogy tegnap csak úgy lekaptad Jaspert az emeleten. Ha már smárolni akadt kedved legalább valaki mással tennéd ezt. Alice bízott benned. Barátnőjeként tekintett rád. És te így hálálod ezt meg neki? Ráadásul volt képed becsapni a családomat? Eljátszani nekik az ártatlan kislányka szerepet, miközben te csak egy utolsó ribanc vagy?- ordítottam a képébe. Talán a régi Edward megbánta volna ezeknek a szavaknak a használatát, de ő már meghalt. A nőknek minden tiszteletet megadó Edward már eltűnt. Ő akkor létezett, mikor még hittem a mesékben.
„Edward?” „Edward, figyelsz rám?”- üzent felém gondolatban Jasper. Vajon mit akarhat? „Olyan különösek az érzelmei. Nem tudom megfejteni őket. Mintha őt magát is meglepte volna az, amit hallott. Ezt nem tartod kicsit furcsának?”- de nem tudtam tovább morfondírozni fivérem szavain, mert Bella megszólalt.
- Én…- úgy tűnt keresi a szavakat- nem…- mi nem? Ez a nő teljesen kikészít idegileg. A szemével mintha választ keresett volna. De mire? Ekkor hirtelen egy gondolatfolyam áradt felém.
„Edward! Meglepettséget érez”- üzente felém Jasper. „Szegény kislány. Nagyon megbántotta őt Edward. Még soha életemben nem láttam őt ilyennek”- gondolta szomorúan anyám. „Vajon velem is csókolózna? Végül is nem rossz bőr”- persze, hogy ezek Emmett gondolatai. „Hitetlenség, csalódottság, düh, bosszú. Edward, állítsd le, mindjárt szétrobban a fejem!”- küldött felém S.O.S jelzéseket testvérem. Ő nem bírja? Akkor mit szóljak én?
- Végül is Bella csak egy ember. Az embereket a hormonjaik irányítják, a vágyaik. Ezért is emberek- szinte köptem a szavakat. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem Rebeccához és megcsókoltam. Egy csók néha többet mond minden vallomásnál. Az én vallomásom: percekből áll össze a boldogság, széjjeltörni elég tán egy rossz pillantás. Az én végzetes pillantásom az volt, mikor megláttam Bellát és Jaspert csókolózni.
„ Igaz, hogy haragszom rá, de azért ezt még ő sem érdemelte.”- kis húgomat a jó szíve viszi majd a sírba. Na, jó, ez azért viccesen hangzott. „ Pedig már azt hittem Bella mellett megtalálja a boldogságot.”- az örökké optimista Esme. „ Mit művelsz öcsi? Ez őrültség”- ki más, ha nem Emmett?
- Nos, kár is lenne bármit is tagadnom- felelte Bella. - Ha most megbocsátotok, visszavonulnék a szobámba- azzal felrohant a lépcsőn, és úgy bevágta az ajtót, hogy beleremegett a ház.
- Beszélhetnénk, Edward?- fordult felém Jasper. „ Négyszemközt, ha lehetne”- tette hozzá gondolatban.
- Menj, csak édes. Én úgy is vásárolni megyek Rosalieval. Remélem, találok pár vadító fehérneműt számodra- kacsintott rám Rebecca, majd karon fogta húgomat és elhagyták a házat. Mire szétnéztem már csak mi voltunk ketten a nappaliban Jasperrel. Hm… ügyes eltűnés.
- Miről akartál beszélni, ami ennyire fontos?
- Tudom, hogy hihetetlen, és mindannyian láttuk, ami történt, sőt, én át is éltem, de Edward, Bella „ártatlan”- olvastam ki az utolsó szót fivérem gondolataiból.
- Most hülyéskedsz, Jasper? Ez a Kész Átverés? – nem hiszem el, hogy ilyet mer mondani.
- Edward! Ez fontos. Kérlek, ne vicceld el!- még meg is mondja, hogy mit tegyek? Na, azt már nem. Nem leszek többé papucs. Nem leszek továbbra is mindenki rózsaszín bolyhos papucsa.
- Akkor még is elmondanád, hogy mi történt? Mert tudtommal teljesen épp az elmém, így biztosan nem képzelődtem. Vagy nem azt akarod mondani, hogy ez a Paula és Paulina? Hogy Bella ikertestvére csókolt meg? Hm… halljam?- jesszus! Kikkel vagyok én körülvéve? Nem egy szappanoperában vagyunk, könyörgöm.
- Nem tudom megmagyarázni mi történt, de az érzései… az érzései, Edward.
- Biztos csak megjátszotta őket. Elvégre fantasztikus színésznő.
- Ilyen érzéseket nem tud megjátszani, Edward. Tulajdonképpen mi van veled? Te sohasem viselkedtél így, ahogy most. Biztos minden rendben?
- Igen, tökéletesen- semmi kedvem ehhez az érzelgősséghez. Sürgősen el kell húznom innen, különben nem is tudom, mit művelnék. – Ha nem lenne más megbeszélnivalód, elmehetnék?
Jasper csak intett felém, hogy húzzak el végre. Én készségesen teljesítettem a kérését, és a kedvenc helyem felé vettem az irányt. Félre ne értse senki se, imádom a száguldást, de a rétemen fekvésnél semmi sem jobb. Itt nincsenek idegesítő gondolatok. Nem kell megjátszanom magamat senkinek sem. Mert ha őszintén bevallom, nekem sem tetszik az új énem. De itt, itt újra a régi Edward lehetek. Ha csak egy pillanatra is, de újból álmodozhatok. Álmodozhatok egy szebb, és boldogabb jövőről. Egy szerelemben gazdag jövőről. De hiába. Veszett a szó világa az életemmel együtt, élőholt lettem én. Szótlanul kényszerítve, ezerszer fejezem ki: a borzalmat, mi él. Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős, s a templom kis udvara is panaszos nevével, s a rettentő, titokzatos szakadék, ahol a többiek végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk a vén fák alá, leheverünk megint a virágok közé, szemben az éggel. Kár, hogy ez csak ábránd. Hisz még soha életemben nem voltam ennyire magányos, mint most. Magányom nem elég, hogy életem szentre váltsam. A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd állhatnék, mint puszta dolog: bölcs és sötét.
„Várom a percet, mikor újra láthatlak,
S végre szerető karjaimba zárhatlak.
Várom a percet, mikor ismét velem vagy,
S tudom, hogy csak az enyém vagy.
Várom a percet, mikor csókodtól ajkam bűnössé válik,
S hogy mi lesz ezután??? Majd elválik.
Várom a percet, mikor foghatom kezed,
S epekedve nézhetem gyönyörű szemed.
Várom a percet, mikor arcodra puszit adhatok,
Melytől szemed csillaga mindig felragyog.
Ha rád gondolok szívem hevesebben ég,
Nem tudom, meddig bírom nélküled még.”
- hallottam versem szavait a hátam mögül.
- Versek, Edward Cullen tolljából. - vajon hogy kerülhetett a verses füzetem Emmett kezébe?
- Hogy került az hozzád?- kérdeztem idegesen, miközben felálltam.
- Ejha, öcsi. Nem is tudtam, hogy ennyire érzelmes vagy. Vagy mondjam azt inkább, hogy köcsög?- kérdezte tőlem testvérem levakarhatatlan vigyorral a képén.
- Add vissza, Emmett, amíg szépen kérem. – kezdtem kicsit kijönni a sodromból.
- Miért, mi lesz, ha nem adom vissza? – húzogatta szemöldökét. Tudhattam volna, hogy bunyózni akar.
- Akkor szétverem azt a nagy pofádat. – ezzel rávetettem magam. Kurvára felidegesített. Ütöttem, ahogy csak bírtam. Fivérem láthatóan nagyon élvezte a párharcunkat. Ilyen véres küzdelmet még sohasem folytattunk egymással. De ekkor valaki leráncigált róla.
- Mi a fészkes fenét műveltek ti? Normálisak vagytok?- kérdezte tőlünk a kis kerti törpe idegesen.
- Engedj már el, Jasper!- vetettem oda.
„Ha megfogná a kezem, lehet, hogy belehalnék a boldogságba”- olvasta fel hangosan Alice. Hát ez remek! Hogy került most hozzá az az átkozott füzet? És muszáj volt hangosan felolvasnia?
- Azért erre még tőled sem számítottam- tört ki röhögésben Jasper. – Ez, ez… áááá, nem bírom – röhögő görcsöt kapott?
- Ezek után már azon sem lepődnék meg, ha holnap bemutatná a barátját, Petting Eleket – kontrázott rá Emmett, mire mindketten már a földön fetrengve röhögtek. Pöttöm George próbálta magát visszafogni, de ő se bírta ki nevetés nélkül. Fantasztikus, hogy mindannyian rajtam nevetnek. Még szerencse, hogy nem találták meg benne a kis szórakozásomat.
- Várjatok, van itt még valami- kiáltott fel Alice. Kellett nekem elkiabálnom. – Versek, huncutka tollából.
„ És Emettre rápillantva, az uborkát a kezemben megrángatva,
Elképzeltem, ahogy a maci bezavar a málnásba.
Hajam hátradobva, lábaim a dereka köré fonva,
Önkéntelenül is eljutottam a csúcsra.
Testem a gyönyörtől megrázkódva,
Tetveim a hajamból kihullva,
Menekültek az orgazmus folyóba.”
Már bánom, hogy megírtam ezeket a verseket. Már rég el kellett volna égetni őket.
- Tetszem neked, cica?- pislogott rám Emmett.
- Alice kölcsönadhat neked pár ruhát, ha akarod- röhögött rajtam Jasper.
- Mindig is tudtam, hogy jó a seggem. Ha akarod, felfedezhetem benned a nőt- fetrengett a földön Emmett.
- Menjetek, a fenébe!- ezzel eljöttem tőlük, és a szobámba vettem az irányt.
( Alice szemszöge)
Miután Edward elment, és a röhögésünk is csillapodott, lelkiismeret furdalásom támadt.
- Nem gondoljátok, hogy kicsit elragadtattuk magunkat? Végül is, az érzéseiről van szó. – kérdeztem a fiúktól, mert én nagyon rosszul éreztem magam.
- Nyugi, hugi. Nem lesz semmi baj belőle. De én most megyek, megkeresem Rosaliekat és elmesélem nekik is, ők is hagy szórakozzanak – felelte Emmett és faképnél hagyott minket.
- Ne vádold magad, kicsim- ölelt át Jasper.
- De olyan rosszul érzem magam. Szegénynek így is épp elég, mi meg kinevetjük. Bárcsak tudnék valamiben segíteni neki – sóhajtottam fel. Megpillantottam a füzetet, és eszembe jutott valami.
- Gyere, édes. Siessünk!- ráncigáltam el Jaspert. A házunk felé vettük az irányt, és meg sem álltunk Bella ajtajáig.
- Egyedül szeretnék vele beszélni, ha nem probléma- fordultam férjem felé.
- Persze, hogy nem. A szobánkban várlak- lehelt gyengéd csókot ajkamra, majd elment. Kicsit izgultam, mert nem épp szívélyes volt az elválásunk Bellával. Bekopogtam, ő kinyögött egy szabadot, majd benyitottam. Az ágyán feküdt, a plafont bámulta. Összeszorult a szívem, hogy így látom.
- Szia- mondtam bátortalanul.
- Szia- fordult felém- Miben segíthetek?
- Én… én csak szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem. Nem kellett volna így beszélnem veled. – nagyon meglepték a szavaim, mert pupillái kitágultak.
- Hát… mindenre számítottam, csak erre nem. De nekem is bocsánatot kell kérnem…azért – nem tudta kimondani, hogy megcsókolta Jaspert. De már ez is haladás.
- Tudom, hogy nem leszünk puszipajtások, de azért valamennyire rendezhetnénk a kapcsolatunkat – kezdeményezett ő. Ha őszinte akarok lenni, hiába bántott meg, azért még barátnőmként tekintettem rá, de a seb, amit okozott, túl mély ahhoz, hogy ilyen egyszerűen megbocsássak neki.
- Még gondolkozok rajta- feleltem végül- De szeretnék valamit odaadni neked- nyújtottam felé bátyám füzetét- Ez az Edwardé. Szerintem el kellene olvasnod őket. Szerintem neked szánta őket. De ha szeretnéd, hogy megmaradjon a testi épségem, akkor kérlek, ne áruld el neki, hogy tőlem kaptad. – küldtem felé egy mosolyt, amit ő viszonzott.
- Köszönöm, Alice- vette el tőlem a füzetet.
- Nincs mit. De ha nem bánnád, most mennék. Jasper már vár. – látszott rajta, hogy rosszul esett neki, de próbálta titkolni.
- Menj, csak. És még egyszer köszönöm- húzta mosolyra száját. Megfordultam, majd elhagytam a szobát.
( Bella szemszöge)
Mai napom legjobb pár perce az volt, amikor Alice bejött hozzám. Legalább tettünk egymás felé pár lépést. Na, de nézzük mit is hozott nekem. Egy füzet. De miért lehet ilyen fontos, egy füzet? Versek, Edward Cullen tollából. Nem is tudtam, hogy verseket ír. Mondjuk a mai viselkedése után, már semmin nem lepődök meg vele kapcsolatban. Sosem tudom meg, mi van benne, ha nem nyitom ki. Alice szerint fontos lehet számomra. Akkor nézzük! Kinyitom a füzetet, és elolvasom az első oldalon lévő verset.
„ Látom a szép szemed, fogom a két kezed,
Hallom a lélegzeted, de tudom, hogy csak becsap a képzeletem.
Tudom, hogy csak álmodom,
Tudom, hogy eszem teljesen elvette a fájdalom.
De mégis becsapom a szívem,
S elhitetem vele a lehetetlent, hogy mégis csak szeretsz engem.
Oly jó téged átölelni,
S ajkadra csókot lehelni.
Örökre veled lenni,
Soha fel nem ébredni.”
A vers végére már patakokban folytak a könnyeim. Szegénykém. Ő is annyira szenved, mint én. Nem hibáztathatom, hisz neki sem könnyű. De miért titkolja el az igazat? Soha sem tudtam volna meg mi az igazság, ha Alice nem adja nekem ezt a füzetet. Igen, a kis törpécském. Az igazi barát látja a könnyeidet, és meggyógyítja a szívedet. Meg kell köszönnöm majd neki. Belevetettem magam a verseibe, és nem igazán éreztem az idő múlását. Mikor felpillantottam az órára, már este 9 órát mutatott. Már épp letettem volna a füzetét, amikor a szemem megakadt valamin.
„ Ne hidd, hogy szerelmedet térden állva kérem.
Bár szívem érted ég, koldulni büszke még.”
Ezektől a soroktól megértettem Edward viselkedését. Nem baj, majd én valahogy feltöröm a szívét újból. Ha egyszer sikerült, másodjára is sikerülnie kell. Letettem a füzetet az ágyra, és az ablakhoz vonultam, a kilátást megcsodálni. Reménykedtem benne, hogy az éjjel nem csak én nézem az eget, és reménykedem egy jobb korszakban...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó