|
21. fejezet - A temetés
2010.05.31. 13:06
(Bella szemszöge)
Most direkt lassan vezette az autót Edward. Előttünk haladt Carlisle, Esme, Emmett és Alice, a Mercedes-szel. Mögöttük jöttünk mi a Volvóval. Éreztem, hogy Jasper próbál felvidítani, de nem járt sok sikerrel. Egy „vidámsághullámmal” nem lehet az emlékeket elfeledtetni. Szinte minden apuval együtt eltöltött időt az emlékezetembe véstem.
Emlékszem, amikor kiskoromban elvitt az erdőbe.
Emlékszem minden itt eltöltött karácsonyra…
Az itt eltöltött nyarakra…
Most már megbántam, hogy az elmúlt években nem jöttem sűrűbben…
Hiányzol…
Több időt kellett volna vele töltenem. Mindig segített nekem. Mindig mellettem állt. Amikor a kórházban magamhoz tértem.
Ha szomorú voltam. Soha nem volt jó abban, hogy kinyilvánítsa az érzéseit, mégis mindig tudtam, ha baj van mellettem áll.
Hiányzol…
Emlékszem minden ölelésére, ami most is hiányzik
Ahogy az apai szigora is.
Úgy kívánnám, hogy most is itt legyél velem apu…
Mintha egy kis darabomat magaddal vitted volna…
Hiányzol…
Bíztál bennem és mindig a legjobbat kívántad az életre. Megtanítottál küzdeni és szeretni.
Hiányzol…
Most már tudom, hogy egy jobb helyen vagy. Valahol a mennyben. Az angyalokkal. Egy olyan ember, mint Te, nem kerülhetne máshová. Már ha létezik ilyen hely.
Szükségem van Rád…
Hiányzol…
Ha megöleltél, a karjaidban biztonságra leltem. Most már tudom, mi az igazi Atyai szeretet. Mindvégig másokon segítettél. Megmentetted őket ha baj volt. Ez okozta a vesztedet…
Hiányzol…
A szívem sosem fog elengedni. Úgy érzem, hogy mos tis velem vagy. Akárhányszor eszembe fogsz jutni, mindig könnybe lábad majd a szemem.
De megpróbálok erős lenni, hiszen te sem szeretnéd, ha szomorú lennék. Hogy butaságot csináljak.
Az életedet emberek védelmére adtad, csak nem akarhatod, hogy a saját lányod legyen öngyilkos…
Most, hogy elmentél, rájöttem, hogy eddig álomvilágban éltem. Rájöttem mi az igazi célom és ezt neked köszönhetem.
-Bella! Bella hallassz? –kezdte el előttem rázogatni a kezét Edward.
-Hm..? Kérdeztél valamit? –kérdeztem.
-Nem, de már vagy egy órája szólongatunk –forgatta meg a szemeit Alice, majd láttam, hogy szomorúbb lesz. –Viszont megérkeztünk.
Kinéztem az ablakon és már láttam is a sok embert. Elhiszem, hogy sokan ismerték őt.. na de ennyien…
Mondjuk, van benne logika. Mindenkit ismert Forks-ban. Vagy csak igazoltatta az illetőt. Vagy csak jóban volt vele…
Nagyon megnyerő személyiség volt.. Anyu nem tudta, hogy akkor mit hagyott itt…
Az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Szemeimbe újra könnyek szöktek, azonban ez hangtalan sírás volt.
A templomi szertartásra nem szerettem volna elmenni, mert tudtam azt úgy sem élném túl…
Edward a mellkasára vont és hagyta, hadd sírjam ki magamat. Alice is elkezdte simogatni a hajamat.
Majd elindultunk befelé. Elöl ment Carlsile, mögötte jöttünk Edwraddal. Jobb oldalamon szerelmem, míg a bal oldalon Esme jött. Mögöttünk Alice és Jasper, majd őket követte Rosalie és Emmett.
Sajnáltam Jazz –t a sok érzelem miatt. Edward-ot az érzelmek miatt.
Elhiszem, sokak gondolatai között az a felvetés is szerepelhet, hogy megöltem az apámat…
Hogy miből gondolom?
Egyesek olyan hangosan sugdolóznak, hogy nem kell a vámpír képesség, ahhoz, hogy meghalljam.
A szertartás elkezdődött. Csodálatos volt a szöveg, meg az egész. Majd meg kell köszönnöm Alice –nek.
Mivel unokája sajnos nem született, ezért a pap nem is említette. Ez is csak azt mutatja hogy mennyire fiatal volt. Még kezdhetett volna új életet, egy új nővel az oldalán. Akivel boldog. Bár tudom, hogy az igaz szerelme örökre anyu marad…
Egész jól bírtam ezt az egészet, mindaddig, amíg a koporsót örök nyugalomra nem helyezték. Itt feltört belőlem a sírás. Nem bírtam odanézni, így Edward mellkasára hajtottam a fejemet.
Csak zokogtam percekig. Láttam a könnyeimen keresztül, ahogyan a virágokat és minden mást ráhelyeznek a sírra.
Majd jött a még rosszabb rész. A részvétnyilvánítás.
Mikor el akarod felejteni ezt az egészet, de nem megy, mert még eszedbe juttatják.
Rengeteg ismerős volt közöttük.
Valaki szemében megértést, sajnálatot, valaki szemében viszont szemrehányást láttam.
Amint végeztek a részvétnyilvánítással, a sírhoz mentem, hogy a koszorúmat én is ráhelyezzem. Végighúztam a kezemet a feliraton.
Charlie Swan
(1964-2006)
Élt 42 évet
,,Ha majd alszom zúgó lomb alatt, ne zavarjátok édes álmomat. Boruljatok le halkan, csendesen, és gondoljátok, hogy nem fáj semmi sem. Ha majd rátértek ti is erre az útra, megyek elétek, találkozunk újra."
A sírásom újra zokogássá vált. Akaratlanul is eszembe ötlöttek a régi emlékek. Az arca. A mosolya. Hogy mennyire jól kijött az emberekkel…
Pillangó szárnyakon érkezik a halál,
Megváltást teremt az élet nyomán.
Hosszú szenvedés után igazi álom,
Könnyektől mentes, de nem várod.
Meghalni könnyű, élni nehezebb,
Gyászolni fáj, feladni nem lehet.
Egy napon eltűnik minden
Megszűnik dobogni a szíved
Nem leszel más, csak emlék
Amit majd elfúj a hideg szél
Nem tehetsz mást, emlékezz
Gyászolj büszkén, ne vérezz
Éld úgy az életed, hogy ha vége lesz
Legyen, ki megőrizze emléked
Csak emlékekben élhetsz örökké,
Nem kell aggódnod soha többé.
Én megőrzöm életed, s gyászolom halálod,
Őrzöm nevetésed, s őrzöm bánatod.
Gyászolni fáj, feladni nem lehet,
Halálod fáj, hiányzol nekem.
De tudom, hogy bárhol is vagy
Ott csak jobb lehet neked.
Örülök, hogy elmúlt a fájdalmad,
De bánom, hogy ennek az ára:
Hosszú harc után, a veszted,
Egy békés álom, a halálod lett.
Jegyezd meg jól, én nem felejtelek,
Szívemben kibéreltél egy helyet.
Szeretettel emlékszem én Reád
És büszkén mondom el, hogy
Te Voltál Az Én Édesapám!
Jegyezd meg jól, én nem felejtelek,
Köszönöm a boldog perceket,
Nyugodj békében, szeretlek!
Észre vettem, hogy a Cullen család több tagja is odajön mellém és átölel. Tényleg olyan, mint egy igazi család. Mintha én is a család része lennék…
Belegondoltam, hogy azzal, hogy ők vámpírok lettek, mennyi embert kellett maguk mögött hagyniuk… Kivéve azokat, akiknek már amúgy sem volt családtagjuk…
Éreztem, hogy Jasper átölel, így próbálja a lelkemet nyugtatni.
Még, hogy a vámpíroknak nincs lelkük! Itt állnak mellettem egy temetésen. Az imént még rengeteg ember tarózkodott itt. Még sem bántották őket. Megpróbálnak normális életet élni, hogy egy embernek ne kelljen ugyanazt átélni, mint most nekem. Mert, ha megölnének egy embert, több embernek is szomorúságot okozna. Hiszen az áldozatnak lehet, hogy volt családja, gyermekei, szerelme, felesége.
De nem csak emiatt hiszek én abban, hogy tényleg nem lelketlen szörnyetegek…
Látom a szemükben az évtizedes fájdalmat. Hogy fáj nekik, hogy így látnak. Hogy itt vannak és segítenek, pedig nem is vagyok a családjuk tagja.
Hogy próbálnak vigasztalni…
Jasper nyugtat a képességével… Alice és Esme ugyan úgy le vannak törve, akárcsak én, mégis nyugtató szavakat próbálnak megbékíteni a körülménnyel, hogy az édesapám meghalt…
Emmett nem próbál humorizálni. Most ő is szomorú, hiszen a „húga” sem vidám, akkor ő minek legyen az?
Rosalie is átérzi szomorúságom fájdalmát, de csendesen meghúzódik a háttérben Carlisle-al együtt. Most ez is nyugtat. Hogy van, aki nem vigasztalni akar, hanem megérteni…
Azonban Edward sehol sincs…
A szél süvített, újabb hideg fuvallatot hozva magával… Lábaim annyira lehűltek, hogy az már fáj, de csak most vettem észre eme problémát. Arcomat kicsípte a hideg. Könnyeimet rászárította arcomra az eső.
Lehunytam a szemeimet és mélyet lélegeztem.
Mikor kinyitottam már sokkal nyugodtabb voltam, azonban ez a nyugalom nem tartott sokáig.
(Edward szemszöge)
Tudtam, hogy Bellának szüksége van rám, azonban jobb, ha egy kicsit egyedül van. Vagyis nincs egyedül, hiszen majdnem az egész család körbeugrálja.
Nagyon sajnáltam. Emlékszem én is mennyire a padlót súroltam, amikor Carlisle elmondta, hogy az Édesanyám elhunyt. Hogy nincs többé. Bár az emlék halvány, a nem dobogó szívemben mindig is ott fog élni.
A szél újra erőteljesebb lett, egy borzalmas illatot hozva magával.
A szaghoz gondolatok is társultak.
Az öreg Billy jött a fiával. A kutyával Jacobbal.
Gondolataik idegesítőek voltak. Még a feltételezés, amit ott hallottam, az is eléggé bántó…
-Edward –biccentett Billy. Köszönésképpen mind a kettejüknek bólintottam.
-Vérszívó –üdvözölt Jake
„Biztos vagyok benne, hogy ők ölték meg Charlie-t. Vagy miért nem változtatta át az agyar doki vámpírrá? Miket gondolsz?! Hogy belőle is pióca legyen? Igaz, annál még a halál is jobb.” –gondolta a korcs.
„Kegyetlen lények vagytok Cullenék. Nem vártam volna, hogy így akarjátok Bellát visszaszerezni. Most remélem boldogok vagytok! De a szerződést ne felejtsétek el!” –üzente gondolatban Billy.
Hogy képzelhetik, hogy képes lennék ilyen mély fájdalmat okozni Bellának? Na jó, igaz akkor is eléggé szenvedett, amikor elhagytam.
-Amíg nincs semmi bizonyíték, én nem ítélkeznék másik felett a fajtájuk miatt –mondtam.
-Minden jogunk meg van rá! –sziszegte Jacob.
-Ennyi erővel a ti hibátok is lehetne Charlie halála.
-Még van képed minket okolni? –kérdezte a rühes kutya és elkezdett remegni.
-Nem a ti feladatotok az emberek védelmezése? –kérdeztem teljesen nyugodtan, de belül fortyogtam a dühtől.
-Igazán, Bellát is miattad kellett megmenteni! –vágta a fejemhez a kutyus, mire értetlenül néztem rá.
Arcára önelégült mosoly ült ki, majd megmutatta az emlékeket, amik a farkaslét miatt mindenki látott a többiek fejében.
„Bella az erdőben sötétben zokog, míg rá nem talál valaki”
„Összefonja a karjait maga előtt, mintha csak szét akarna esni”
„A nomád vámpírtól való félelem a szemében. A vámpír meggyilkolása”
-Elég hagyd abba! –mondta Bella mellőlem dühösen.
(Bella szemszöge)
Hiába szóltam rá Jake-re a vigyora nem tűnt el az arcáról. Azonban nem volt teljesen nyugodt. Továbbra is remegéshullámok futottak át testén.
Vele ellentétben Edward olyan volt, akár egy szobor. Izmai megfeszülve. Mellkasából többször is morgás tört fel.
-Jacob hagyd abba!- Kiáltotam most már hangosabban.
A többiek is odagyűltek körénk, majd lefogták Edward-ot nehogy Jake-nek essen.
Jacobhoz azonban, már nem mertek nyúlni, így őt Jazz próbálta lenyugtatni… sikertelenül.
Ezt nem hiszem el! Hogy tehetik ezt Charlieval? Pont a temetése napján képesek lennének egymásnak esni? Miért? Miért nem értik meg, hogy milyen nehéz nekem? Miért akarnak még nagyobb fájdalmat okozni?
A könnyeim újra utat törtek maguknak. Szerencsére senki nem figyelt rám. Ügyeltem arra is, hogy ne tervezzem el a szökésemet.
Futásnak eredtem. A lábaim csak úgy életre keltek. Követtem amerre a lábam vitt. Futottam, míg be nem értem az erdőbe.
Nem tudom, hogy mennyi ideje futhattam már…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó