(Bella szemszöge)

Furcsán érzem magam. Hallom a Volvo ütemes zaját, amint éppen bekanyarodik a sarkon. Örültem, de furcsa érzésem volt. Nem vagyok a magam ura. Talán felkellene kapcsolnom a pajzsomat, hogy védelemmel ruházzon fel? Rossz az előérzetem. Nagyon rossz!

De tisztára abban voltam, hogy túlságosan is paranoiás vagyok.

Mi történhetne egy vámpírokkal teli házban? Nagyobb biztonságot keresve se találhatnék.

-         Gond van Bella? – kérdezte egy hang, s hátranéztem. A hang gazdája Daniel volt. Mosolygott, s átkarolta a derekam. Régen ezt csináltuk, nem jelent nagy veszélyforrást.

-         Nem nincs. – mondtam, s távolba meredtem. – Csak furcsa érzésem van. – a szemembe nézett, s akkor átjárt valami furcsa érzés. Olyan volt, mint amit percekkel ezelőtt éreztem. Tudtam, hogy nem akarom, magamban ordítottam, hogy nem akarom, de mégis megtette. A száját rányomta az enyémre. Kíméletlen volt, durva. Nem olyan, mint Edward. Edward szenvedélyes, lassú és élvezetes. De Ő…. Olyan másfajta. Még mindig éreztem, hogy nem akarom, s akkor szakadt el a húr, mikor egyhuzamban hallottam a hátam mögött a Volvo dörömbölését, s mikor a fenekemre tette a kezét és belemarkolt. Hogy magyarázom meg ezt Edwardnak? Felhúztam a pajzsom. Az érzés eltűnt. Miért nem tudtam ezt előbb megcsinálni? Mond Bella, mit követtél ez, hogy ezt érdemled?

-         Szállj le rólam! – megpofoztam, de olyan erővel, hogy a fának csapódott, s azok folyamatosan dőltek ki a háta mögött, mintha csak egyszerű dominók lennének.  – Megöllek! Érted? Megöllek! – leugrottam az erkélyről, s felé vettem az irányt. Képes lettem volna megölni. Megrugdostam, átröptettem a fél erdőn, mikor egy kart éreztem, ami lefog, és egy nőt láttam, aki nyugtatni próbál. A nő Sylvi volt. Ő volt az egyetlen nő, aki a közelembe mert jönni. Még nem ismer úgy, hogy a vörös köd ellepi az elmémet.

-         Nyugodj meg Bella, kérlek. Minden rendben lesz, meglátod. Nyugodj meg! – csillapítani próbált. Csak, kérlek, hagy téphessem szép a drága bátyuskádat és mentem lenyugszom.

-         Elrontott mindent!- mondtam , s még vérszomjasabb lett. – Tönkretette az éltemet. Megölöm, érted? Hagy öljem meg! – már szinte sikerült kitépnem magam.

-         Állítsátok már le! – förmedt rájuk Rosalie. – Nem igaz, hogy két férfi nem bír elbánni egy vámpírnővel!

-         Nagyon erős, Rose! Gyere próbáld ki! –mondta morogva Emmett. – Nem olyan könnyű mint hiszed!

-         Bella, kérlek, nyugodj le. – próbált csillapítani Sylvi. Hát még mindig nem érti? Mindenki ilyen hülye, hogy nem ért semmi sem?! Mi a jó édes anyukba kerül felfogni mindent?! Ilyen hülyék?!

-         Ez a lökött irányította engem! – mondtam. – Mint egy babát. Az erejével! – szinte köptem a szavakat. – Azt hittem paranoiás vagyok, mikor megéreztem a veszélyt! Ráadásul ezt Edward mind látta! Gondolhatjátok, mit gondol most rólam! Azt hiszi egy büdös szajha vagyok! És még mindenki őt védi!

-         Daniel! – kiáltott Sylvi, s már ment volna neki az öccsének. Mi a fene, valaki felfogta a tettei súlyát? – Mit beszéltünk meg ma reggel? Megígérted nekem! A szavadat adtad nekem! Hát engem is átvertél? Dögölj meg! – sírt. Nekem nincs testvérem, de tudom, hogy milyen, mikor valakit testvéredként szeretsz, mindig őszinték voltatok egymással, és most átver. Felhasznál, mint egy rongybabát. Irányít, mint egy marionett bábút. – Ennyit ér a szavad. – mire fel mertem nézni,- féltem, hogy esetleg kitépem magam a fogva tartóim fogságából, és megölöm Őt - , szóval, mire fel mertem nézni, a fának volt dőlve, szerencsére elég kárt okoztam rajta; ruhája teljesen szétszakadt felső testét szabadon hagyva, hajában mindenféle, gally, és falevél, horzsolások mindenhol – sajnos azok begyógyulnak –, de reméltem elég lelki sebet is ejtettem rajta. Lelki? Nekünk nincs is lelkünk. Kősziklatest meg némi ész, aztán ennyi. De Ő? A legrosszabb fajta szörnyeteg. Életgyilkosnak minősül. Nem fogok tudni ezután Edward szemébe nézni. Biztos egy olcsó kis lotyónak tart. Örökre megutált. Nem is csodálnám. Miért nem védekeztem? Hisz ott volt a veszély az orrom előtt, és semmi. Semmi, érted? Felfogtad?

-         Te utolsó féreg! – rivalltam rá – Senki nem vagy, érted? Senki sem!

-         Sajnálom. – suttogta meggyötörten. Meggyötörten? Kit érdekel?! A halálnál sem érne jobbat.

-         Senkit nem érdekel a sajnálatod. – mondta ridegen Sylvi. – Jobban járt, hogyha elmész. Inkább mászkálok egyedül a világban, mintsem, hogy egy ilyen féreggel éljek. Gyűlöllek! – mondta, s láttam, hogy Carlisle gyengéden Sylvi vállára teszi a kezét. – Nem érdemelsz kegyeletet. Tönkre tetted az egyik legjobb barátnőm életét. Remélem pár nomád vámpír szétszaggat téged. Az lesz életem legszebb napja, mikor nem mondhatom, hogy rokonok vagyunk. Viszlát. – Pár másodperccel később Daniel elment. Nem nézett ránk, csak hátat fordított, és elment.

-         Istenem. – rogytam földre. Lábaimat felhúztam, s keservesen sírtam. Nem akartam bemenni, nem akartam létezni, nem akartam gondolkodni. Minden érzékszervemet ki akartam kapcsolni. Megszűnhetne ez a nyomorult kis világ.

-         Nem jössz be? – kérdezte Alice. Gondolom tőlem. Nem néztem fel. Nem akartam többé látni azt az angyalian nyugodt arcot. Számomra más már nem létezett. Ha nem akkor ment tönkre az életem, mikor átváltoztam, s gyilkolásra teremtettem, akkor most, mikor teljesen szétzuhantam. Edward utál, egyik legjobb barátom cserben hagyott, nincs semmi amiatt élhetnék. Felálltam, s még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd sóhajtottam – még halottam, hogy valaki sikít –, majd elindultam, hogy megkeressem valahol a nomád vámpírok csapatát, hogy véget vessek az életemnek, véget vessek a szenvedésnek, végett vessek mások szenvedésének, hogy a pokolban rohadjak örök időkig. Azt érdemlem. Ez jól jegyezd meg! Azt érdemled, amit megérdemeltél. Én a pokolt érdemlem, hát akkor emelt fővel megyek a halálba, mint valami hős, ami sosem voltam. Sosem voltam jó, sosem voltam tiszta lelkű. Öltem ember, mindig ölök, mikor éhes vagyok. Ölök, mert gyilkos vagyok, gyilkos, aki erre a sorsra maradt meg. Nem haltam meg  akkoriban, mikor sziklaugrásra adtam a fejem, pedig talán akkor ért volna el a megváltás. Érdemlek én megváltást? Nem figyeltem semmire, csak futottam. Én vagyok a családban a leggyorsabb, ráadásul az eső már szemerkélt. Hamarosan kitör a vihar, ami mindent elmos, azt, ami nekem fontos volt, ami másoknak fontos volt bennem, s amit talán adtam másoknak, vagy próbáltam adni. Szóval mindent elmosott; szerelmet, barátságot, szeretetett, óvó karokat, az egész világomat. Mindent, ami valaha is fontos volt nekem. Emlékszem még a szeretett élőlények nevére, emlékszem; Charlie, Renee, Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie, Sylvi, sőt még azt  a nyomorult féreg Danielt is szeretem, és legfőképpen Edwardot, őt, aki mindig kiállt mellettem, szeretett, mikor azt hittem undorodik tőlem. Azt hiszi csúnyán becsaptam. Hát nézzük csak… ennek a mesének sem Happy End lett a vége…    

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.