|
21. fejezet - Keserédes magány 3/4
2010.06.09. 14:38
(Alice szemszöge)
Bent ültünk a sofán, s akkor megdermedtem Jasper ölelésében. Képek tárultak a fejembe:
Valaki sürgős léptekkel halad az erdőben. Nem látom az arcát. Egy tucat nomád vámpír épp vadászni készül, s az idegen megszólítja őket:
- Kérhetek egy szívességet? – kérdezte. Milyen ismerős a hangja, csak nem tudom ki lehet. Talán én vagyok a buta, hogy nem veszem észre, nem jövök rá ki is az?
- Persze, kedveském. – mondja édes hangon. – Neked bármit.
- Öljetek meg. – suttogta meggyötörten az idegen nő.
- Na, újabb öngyilkosjelölt. Ma már két vámpírt kinyírtunk. Komolyan, úgy nézünk ki, mint egy gyilkos banda? – kérdezte fintorogva egy barna hajú férfi.
- Pontosan úgy néztek ki. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a nő. – Kérlek, közel s távol nem hiszem, hogy belebotlok ilyen jó csapatba. – próbált hízelegni. Nagyon meggyőző…
- Rendben. – egyezett bele az előbb fintorgó barna hajú férfi. A nő most félredobta a haját,hogy szabadon hagyja fehér nyakát. Láttam az arcát; szív alakú arc, aranybarna szemek, hosszú barna haj. Felismertem.
- Alice, Alice, Alice! – kiabált Jasper, akkor jöttem rá, hogy sikítok. Nem lehet, nem veszíthetem el Őt! Ő a legjobb barátnőm, megértett, mikor senki sem tette. Mindig meghallgatott, nem hagyhatom!
- Nem! – mondtam, s keservesen sírni kezdtem. Nem halhat meg, azt nem engedem meg. Amíg Alice Cullen létezik eme földön, addig egyik családtagom sem fog meghalni, abban biztos vagyok! – Bella, hol van Bella? – sikítottam. Nem tudok normálisan beszélni. Kinéztem az ablakon, arra a helyre, ahol Ő volt percekkel ezelőtt. Eltűnt. Nem!
- Alice, kedvesem, megmondanád mi ez az egész pontosan? – kérdezte Jasper. Hát nem egyértelmű? Férfiak… hülyék, de szükségünk van rá.
- Bella… - suttogtam elgyötörten. Nem bírtam kimondani azokat a szavakat, mely most akkora terhet rakott rám, mint még soha sem. – Bella megkért egy csapat nomád vámpírt, hogy ölje meg. Napkeltekor volt a látomásomban. Még nincs késő….
- Micsoda? – hördült fel, s akkor már az egész család a szobámban volt. Szylvi előttem termett.
- Mi a fészkes fene történik most, Alice? – kérdezte durván. Most megértem, ismerem már annyira, hogy tudjam Ő normális esetben nem ilyen.
- Bella – meg kell ismételnem a mondatot. Már az is fáj. – Bella megkért – napkeltekor körülbelül, hogy öljék meg.
- Meg kell keresnünk, vissza kell hoznunk! Jasper, Emmett ti keressétek nyugaton. – utasította őket Szylvi. – Esme, Carlisle, kérlek vonjátok be a keresésbe a Denali klánt, és utána menjetek délre, - bólintottak, s már ott sem voltak, ahogy Jasper és Emmett is eltűnt – Rosalie, én elmegyek veled, Alice, te el fogsz menni Edwardhoz, és megmondod neki, hogy mi is történt. Ránk csipogsz, ha minden rendben, és felhívunk ha valaki megtalálta Őt. – bólintottam. – Induljunk Rose. – mondta Szylvi.
(Tanya szemszöge)
Épp a Tv-t néztük, mikor Carmen zsebében megcsörrent a telefonja.
- Tessék? – kérdezte Carmen. – Esme, szia! – miért hívja Esme? – Micsoda? – kérdezte Carmen. Láttam a félelmet megcsillanni a szemében. Valami baj van…
- Természetesen azonnal indulunk! – mondta, s férjére, rám, Katere, Irinára nézett. A pillantása jelezte; valakivel valami baj történt. Letette a telefont. – Bella eltűnt. – felsikítottam. Ne, könyörgöm, csak Bellát ne! – Esme megkért minket, hogy segítsünk keresni. Alice szerint napkeltekor megkeres egy csapat nomád vámpír, és megkéri Őket, hogy öljék meg. Természetesen segítünk, igaz? – várta, hogy valaki megcáfolja, Ő képes lenne egyedül is elindulni, ha senki sem akarna menni. Ezzel ellentétben mindenki beleegyezően nézett rá. Némán bólintott, s futva mentünk Bella keresésébe Dél keletnek. Kérem szépen, Istenem, kérem szépen, nem bírnám ki a barátnőm elvesztését, kérem szépen….
(Jasper szemszöge)
Semmi, nem találunk semmit. Semmi nyoma a húgomnak. Az eső zuhogott, már csak szagfoszlányok voltak, de az mindenhol. Vakon kerestük Őt. Remélem még időben odaérünk.
(Szylvi szemszöge)
Semmi konkrét nyom, semmi az égvilágon. Ez nem jó jel. Tudom, érzem. És ezt mind kinek köszönhetjük? Hát persze, hogy az én drága jó bátyámnak!
Rosalie csendesen haladt mellettem. Nagyon aggódott, mert remegett.
- Semmi! – mordult fel, s annyira ideges lett, hogy mérgében belebokszolt a fába, ami nem csak kidőlt, hanem másik négyet is magával rántott. – Semmi, semmi nyom! Elvesztettük!
- Engem is aggaszt Rose, de nem állhatunk most meg. Gyere! – ez nem lehet igaz! Akkor rezgett a telefonom. Csak egy msn, de meg kell néznem.
A kijelzőn villogott „Alice”. Megnyomtam, remélhetőleg jó híreket kaptunk. Mély levegőt vettem, s megnyomtam az „elolvasás” gombot.
„Megbeszéltem mindent Edwarddal. Megértette, és rád nem haragszik. Jasper most hívott, találtak nyomfoszlányokat, szerintem mindjárt téged is felhív. Puszi;Alice.”
- Na? – kérdezte Rose.
- Edwarddal minden rendben, Jasperék találtak nyomfoszlányokat. – végszóra csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőn: „Jasper”. Megnyomta a „hívás” gombot, és reménykedtem. Reménykedtem, hogy vére vége lesz ennek a rémálomnak.
- Haló? – szóltam bele. Csodálkoztam a reménykedő hangomon.
- Szia, Jasper vagyok. – szólt bele Jasper, s hallottam, hogy nem álltak meg, mert a levegő susogását még a telefonon keresztül is lehetett hallani. – Találtunk nyomfoszlányokat a szikláknál. Ha meg van, akkor először Alice-t hívjuk, mert nála van Edward, aztán felhívunk titeket. Igyekszünk.– mondta, s tudom merre van. Arra mentünk vadászni hétvégén.
- Rendben. Arra megyünk. – mondtam. – Követjük az illatotokat. Szia!
- Szia! – köszönt, s lenyomta a telefont. Sietve magyarázni kezdtem Rosalienak:
- A szikláknál vannak a nyomok. Követjük Jasperék illatát, és ha megvan Bella először Alicere csipognak, aki már arra ment, és aztán ránk. Röviden ennyi, siessünk. – bólintott, s suhantunk a sziklák felé.
(Bella szemszöge)
Esik az eső, remek, elnyomja az illatokat! Nem hagytam sok nyomot, nem akartam, hogy valaki is megtaláljon. Meghúzom magam a szikláknál, míg az eső valamilyen szinten megáll. Ilyenkor a nomádok úgyis mindig vadásznak. Teljesen reménytelen lenne Canada határán belül keresni Őket.
Találtam egy kis zugot egy fában, ott vertem tanyát.
A mobillom szüntelenül rezgett. Persze, nekem muszáj volt elhoznom, mi? Lássuk csak, csak kíváncsiságból; ki is hívott?
152 hívás: Alice
130 hívás: Esme
99 hívás: Jasper
150 hívás: Carlisle
90 hívás: Emmett
166 hívás: Tanya; Áááá szóval a Denali klánt is bevarrták az ügybe.
100 hívás: Szylvi
89 hívás: Rosalie; mindenki hívott. Remek.. Tök jó, de nem lehet felfogni, hogy nem akarok beszélgetni jelen pillanatban senkivel sem?! Akkor viszont ismét megcsörrent a telefonom. Valaki más hívott. És az a valaki történetesen Edward volt. Edward minek hív? Azt hittem utál. Nem fogom felvenni, nem akarom, hogy csak sajnálatból hívjon fel. Hamarosan végre örökre megnyugszom. Komolyan, mindig is tudtam, hogy mazohista hajlamaim vannak. Semmi kétség e felől. Azonban akkor lépteket hallottam. Remélem nomádok – csillant fel a szemem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó