Egyedül maradtam ebben a hatalmas nagy házban miután Esme elment az árvaházi gyerekekhez. Furcsa hogy milyen üres, a ház. Nálunk ez nem szokványos, mert valaki mindig sürög-forog itthon, de most nem és ez valahogy nagyon zavaró lett így hirtelen.
Mivel holnap iskola a körülményekre való tekintettel vagy inkább az emberekre való tekintettel elindultam vadászni. Most egy kicsit messzebb mentem, mint múltkor. A táj itt a hegyekben is csodaszép volt. Épp kapóra jött, mert már úgy is rég ettem egy kis hegyi oroszlánt ugyanis az a kedvencem. Azt mondják, hogy amit a vámpír eszik, jellemzi a személyiségét. Ezek szerint én – a családtagjaim is előszeretettel mondogatják – egy oroszlánra hasonlítok. De mondjuk, tényleg van benne valami, mert Emmett például hasonlít egy hatalmas medvére. Vagy egy medvebocsra… - ezen felnevettem.
Nem sokáig elmélkedhettem ezen, mert egy fuvallat édes illatokat hozott magával. Ezzel kihozva belőlem a ketrecben rejtegetett szörnyeteget. Már nem tudtam mit tenni, átadtam magam az ösztöneimnek és csak futottam és futottam, az illat forrása felé. A zsákmány előtt pár méterre megtorpantam, majd lelapultam egy bokor mögé. Vártam a megfelelő pillanatra, hogy rávethessem magam áldozatomra. Nyugodtan feküdt az egyik fa tövében mikor a másik hím oroszlán rátámadt. Nem nagyon tetszett, hogy felingerlik a vacsimat, de ha jobban belegondolok ilyenkor a vére is zamatosabb. Nem hiába játszadozik Emmett is vadászat előtt egy keveset szerencsétlen grizlikkel.
Egy félóra után már megelégeltem, hogy ezek nem jutnak egymással semmire sem. Hiába úgy látszik egyenlő az erejük. De az enyémnél biztos nem nagyobb – diadalittasan mosolyogtam. Egy határozott és gyors mozdulattal közéjük ugrottam. Először nem is kapcsoltak, hogy most mi van majd, ahogy kezdték felfogni, hogy most hatalmas veszélyben vannak elkezdtek az ellenkező irányba futni, mint ahol én voltam. Több se kellett már így is a bennem tomboló szörnyetegnek, azonnal a kiszemelt prédámra vetettem magam. Élvezettel hajoltam nyakához ahol a vörös életet adó nedű tobzódott. Majd egy gyors mozdulattal eltörtem a nyakát, hogy ne szenvedjen a kelleténél többet, mint kellene. Beleharaptam bundájába és azon keresztül a húsába, míg elértem végre a számomra nélkülözhetetlen nedűt. Amint megéreztem a számban a meleg vért azonnal elöntött a mámor.
Tíz perc sem telt el és az állat élettelen teste előttem hullott a földre. Mivel már eléggé későre járt és nem is éreztem már olyan heves kaparást a torkomnál úgy döntöttem, hogy haza indulok. Nem nagyon siettem inkább élveztem az erdő csendjét. Már vagy fél úton is lehettem - ugyanis nem futottam, hanem gyalogoltam - mikor egy villámcsapást követően dörgött és elkezdett esni. Imádom az esőt, ahogy a hideg cseppek végiggördülnek arcomon, karomon majd egy halk – számomra mégis hangos – loccsanással érnek földet, majd tűnnek el benne. Később a cseppek egyre csak sokasodtak és az elszórt loccsanásokból egyszerre hangos ütődések lettek. Még mindig nem siettem hazafele pedig már jócskán az eső közepében jártam. Mit árthat nekem egy kis eső, hiszen vámpír vagyok, mi nem tudunk megbetegedni.
Miután valaki átváltozik a szervezete immunis lesz mindenfajta külső hatás ellen, egyedül csak a vámpírharapás ejt a bőrünkön sebet. De ez nem gyógyul be, mint az embereknél egy szimpla esés utáni seb. Ilyenkor a szervezet teljesen leáll nem képes a változásra és ezért örök időkig magunkon viseljük a küzdelmeink nyomait. Nálunk Jasper-nek van a legtöbb, mivel régen több csatában is részt vett még Maria oldalán.
A nap első sugarai megcsillogtatták a bőrömet mikor a ház előtti tisztásra értem.
-Végre Edward már azt hittem, hogy haza sem akarsz jönni. Sietnél egy kicsit, mert ha továbbra is ilyen csigatempóban közlekedsz, akkor soha nem érünk be az iskolába. – mérgelődött gondolatban Alice.
-Na, nézzenek az öcsköst hazaette a fene. – „köszönt” Emmett is.
-Kösz Emmett ezt a lelkes fogadtatást. – mentem fel az emeletre átöltözni.
-Mindjárt karmol a mi kis oroszlánunk. Vagy inkább mondjam azt, hogy kiscica? – nem képes abbahagyni a másik piszkálását és a következő pillanatban csattant is Rose keze Em tarkóján.
-Na, ezt megérdemelted. – nevettem és beviharzottam a szobámba, mert Alice elkezdett fenyegetőzni, amiért nem sietek. Emmett persze csak duzzogott valamit, de Rosalie újabb hangos megnyilvánulása után már inkább abbahagyta.
Egy gyors zuhany után felöltöztem és már lent is voltam a földszinten a többiekkel együtt.
-Szia Esme. – köszöntünk egyszerre anyánknak.
Elindultunk az iskolába, Jasper és Alice szokás szerint velem jöttek. Emmett-ék meg a dzsippel.
Kevesebb, mint tíz perc alatt beértünk a suliba, ami ma is ugyanolyan unalmasnak ígérkezett, mint ahogy általában szokott.
Leparkoltam a szokott helyemre a bejárathoz közel, majd mindenki ment a maga órájára.
Angolon Alice-vel beszélgettem, mivel a tanár már nekünk nem tud semmi újat tanítani. De amit tanít azt is hibásan teszi. Komolyan, hogy kaphat egy ilyen nő diplomát? Azt se tudja, mint jelent az, hogy perfect és még ő motyog, hogy nekünk így kell angolul tudnunk. Csak egy csettintés és kirázzuk a kisujjunkból. Mi igen, de hogy ő mit ráz ki onnan, arról fogalmam sincs.
A többi órán egyedül ültem és a gondolatokat hallgattam. Némelyikben eléggé meglepő dolgok voltak. Például Mike egy lányról fantáziálgatott, akinek nem láttam az arcát. Ez igazán meglepő volt, hisz mindig minden gondolatot tisztán látok és hallok. Bár lehet, hogy nem is baj hogy nem látom tisztán, mivel olyan mocskos dolgokat képzelt, hogy inkább nem is figyeltem rá. Továbbléptem Angela gondolataira. Ő egy igazán jó teremtés semmi sötét kritizáló vagy rosszindulatú gondolata nincs. Bár egy idő után ez is unalmas volt. Mások fejében turkálni nem éppen a legjobb szórakozás egy iskolában. Mindenkinek a fejében az épp aktuális órán lévő dolgok járnak.
Már mindenki az ebédlőben volt, mikor beléptünk az ajtón. Persze hogy megnéztek minket, végül is nem látnak minket a nap minden egyes percében. Mérgelődni se volt időm, mert Alice-nek látomása támadt, amiben két elsős verekszik, és az egyiknek elered az orra. Miután vége lett a látomásnak rögtön egymásnak is estek a fiúk. A legelső ütéssel akkorát adott az egyik a másiknak hogy rögtön vérezni kezdett, mire Jasper megmerevedett és támadóállásba ereszkedett, ugrásra készen. Láttam, ahogy kezei ökölbe szorulnak, s szeme sötétedik. Szája apró résnyire nyílt, és halk morgás tört fel belőle. A többiek már elég gyakorlottak voltak az ilyesmiben, ezért csak leállították a légzésüket, akárcsak én. De Jasper nem volt még ilyen képzett. Túl sokáig élt nomád életet, ezért is nehezebb neki. Láttam a gondolatait és a benne vágyódó mámorát a vér iránt. Szinte én is éreztem azt a kínlódást, azt a mámorító érzést, melyet ő érzett. Tudtam, ha nem teszünk valamit, akkor a lebukásunkat kockáztatjuk és nem csak Jaspertől, hanem tőlem is félni kell. Hallottam minden egyes gondolatát, hogy mennyire vágyik a vérre, és féltem attól, hogy én sem fogom kibírni.
Láttam, hogy mit szándékozik tenni, agyára halvány vörös lepel hullt, mely eltérítette őt a helyes gondolkozástól. A tisztán látástól. Láttam minden egyes mozzanatát, ahogy szépen lassan a fiúhoz lépdel, de teljesen nem érte el. Minden egyes diák az ebédlőben a verekedéssel volt elfoglalva, így alig tűntünk ki a tömegből. Alice kecsesen és némi aggodalommal az arcán szökkent Jasper mellé. Halkan suttogott neki, miközben mindkét kezét az arcára helyezte. Mélyen a szemeibe nézett, melyre Jasper is egy kicsit észhez tért. Alig láthatóan mellé álltam Emmett-tel együtt és a csuklóját megfogva kivittük az ebédlőből. Először némi tiltakozás volt a szemeiben, de aztán ellen állt neki és hagyta, hogy vezessük az útját. Alice és Rose mindvégig követettek hátulról.
Kinn a levegőn már sokkal tisztábban tudott Jasper gondolkodni.
-Büszke vagyok rád szerelmem. – ölelte át Alice férjét hatalmas nagy vigyorral. Tényleg az volt, hiszen ellen tudott állni a kísértésnek, melynek nem mindig sikerült. Hiába volt Alice boldog és büszke, Jaspert marta a lelkiismeret furdalása. Egyedül az vigasztalta, hogy a felesége tényleg igazat mondott, érezte. Így aztán nem tiltakozott.
-Hát tesó, nem semmi kör volt ez. – veregette meg Emmett Jasper vállát, aztán, mint aki teljesen elfáradt, színpadiasan letörölgette a láthatatlan izzadságcseppeket a homlokáról. Csak a szememet forgattam.
-Hagyd már abba, Emmett! Ez most egy kicsit sem vicces, majdnem lebuktunk. – szidta meg a férjét Rose.
-Sajnálom. – mondta azonnal Jasper, mire Rose felé fordult.
-Sajnálhatod is! Egyébként pedig jelen pillanatban nem rád haragszok, te most kivételesen nagyon ügyes voltál. – préselte ki a szavakat Rose. - Hanem erre a nagy mamlaszra! – verte fejbe ismét férjét.
-Várj, cica! Ne szaladj úgy! – „hízelgett”. – De ugye azért az éjszaka még lehet? – hallottuk utolsó mondatát, miközben utolérte feleségét. Belese akartam gondolni, hogy aztán mi történhetett.
-Hazavigyünk? – kérdeztem Jaspertől, akit még imádott felesége szorongatott. Feje tisztulni látszott, de teljesen még nem bízott magában, hogy visszamenjen.
-Azt hiszem, elmegyek vadászni. – állt fel.
-Veled tartok. – karolt belé Alice és mindketten csak mosolyogtak. Én pedig visszamentem az utolsó pár órámra…
Miután beparkoltam a garázsba egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Nem volt kedvem Emmett poénjait hallgatni. Valahogy éreztem, hogy titkol valamit. Egész hazavezető úton, egy vámpíros sorozaton gondolkodott. Emmett nem szokott ennyit gondolkodni egy dolgon, ő nem az a típus.
Beérve a szobámba elővettem egy könyvet és olvastam. Közben elindítottam a CD lejátszót egy kis aláfestő zeneként. Ha olvasok, vagy épp zenét hallgatok vagy esetleg mindkettőt akkor a külvilág teljesen megszűnik a számomra. Ilyenkor még a gondolatolvasást is ki tudom kapcsolni valahogy, vagy csak nem figyelek rájuk.
Fülembe hangos csörömpölés tompult, s mikor felnéztem láttam, hogy egy hatalmas nagy puma repül be a nyitott ablakomon. Az ütőerénél még folyt a vér, de ez egy cseppet sem érdekelt. Viszont az, hogy bepiszkította a szőnyeget, annál inkább.
-Na, mi lesz öcsisajt? Nem is kóstolod meg a desszertet? Na, ugyan ne kéresd magad! Gyerünk Edyke ne légy szégyellős! – na, most jött el a pillanat mikor betelt az a bizonyos pohár, ami Emmett hülyeségei után egyre csak telt és telt.
Eddig bírtam. Nincs tovább. Nem igaz, hogy nem tud megülni a fenekén és nyugiban eltölteni egy fél napot. Nem, mert ő Emmett Cullen aki soha sem nyughat, mert imád mások idegszálain táncolni.
Csak önfeledten vigyorgott és még az sem zavarta, hogy egyre idegesebb lettem. Még jobban élvezte.
-Emmett Cullen most nagyon nagy bajban vagy. Told ide azt a kaján vigyoros képed vagy én megyek utánad, de abban nem lesz köszönet. Nem volt elég mára? Mi? Ezt nem fogod megúszni. – ugrottam ki utána az ablakon.
Elfutott és előrébb volt, mint én, de ez engem nem zavart. Ki akartam vele irtani az erdőt, avval a hatalmas nagy vigyorával. Épp, hogy elkaptam a csuklóját, és visszarántva őt elhajítottam az egyik fának. Még jobban nevetett, látszott rajta, mennyire tetszett neki a helyzet. Még jobban felmérgelt. Hallottam a gondolatait, melyek azt üvöltötték, hogy mennyire vágyik már egy igazi bunyóra és örömmel teljesítettem volna azt, ha Rose aggódó gondolatai nem jutottak volna el a tudatomig. Tudtam mi a megfelelő büntetés Emmett számára, ezért egy ördögi vigyor és morgás kíséretében ott hagytam. Hallottam, ahogy kesereg, de aztán ahogy Rose mindent megtudott, hangos csörömpölések és madárraj szállt fel a fák közül. Elmosolyogtam magam, hiszen ez a legmegfelelőbb büntetés Emmett számára. Közben levettem magamról az ingem, ugyanis észre se vettem, de szétszakadt rajtam.
Felugrottam a nyitott ablakon át a szobámba és a pumát kezdtem el nézni. Már halott volt, úgy hogy csak megfogtam és az ablak felé kezdtem el húzni. Az volt a célom, hogy majd felveszem és beviszem az erdőbe. Már épp a vállamra hajítottam és kiugrottam volna az ablakon, ha egy hang nem állít meg benne. Ismerősen csengett a fülemben, mégsem tudtam beazonosítani.
-Te meg mégis mit csinálsz a szobámban? És mi lett a szőnyegemmel? – csattant fel egy női hang a hátam mögött.
Azt se tudtam, hogy hova nézzek. Majd szépen lassan megfordultam és olyat láttam, amit még soha ezelőtt…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó