Néztem csillogó zöld szemeit, és egy pillanatra elvesztem bennük. Engem akar feleségül? Nem csak egy kamasz hóbortnak tart? Már régóta vártam ezt a kérdést, elképzeltem, hogy milyen is lesz, de nem számítottam erre az érzésre. Sosem akartam igazán elkötelezni magam, de most örültem, hogy megkérdezte.
-Figyelj, ha nem akarod nem kell. – mondta, s felakart állni, de én a nyakába ugrottam.A nagy lendülettől hátra estünk. Én voltam felűl.
-Persze, hogy hozzád megyek. – suttogtam a felső ajkába. – Ez volt minden vágyam.
-Komolyan? – kérdezte.
-Komolyan! – mondtam, s megcsókoltam. Nyelve engedélyt kért, s én megadtam neki, az utat tört a számba. Édes nyelve találkozott a nyelvemmel, ismét éreztem az áramütést. Felült, és a derekamnál fogva magához rántott, s vadabbul kezdtünk csókolózni.
-Szeretlek. – suttogta a nyakamba.
-Én is szeretlek, Edward. – mondtam, s ziháltam. Homlokunkat egymáséhoz támasztottuk hallgattuk egyre lassuló lélegzésünk.
-Tényleg hozzám akarsz jönni? – kérdezte pár perccel később. A mellkasán pihentettem a fejemet, a szívének apró dörrenései annyira megindító.
-Igen. – mondtam, s felnéztem rá. Kételkedést láttam a szemeiben.
-Nem hiszem, hogy megérdemelnélek. – mondta és sóhajtott. – Lehet, hogy egy idő után megunsz engem.
-Tudod, hogy ez nem igaz! – pirítottam rá. – Ne beszélj ilyen hülyeségeket légy szíves. – pár perccel később még mindig egymás szemét vizslattuk.
-Rendben, szeretlek.
-Ahogyan én is szeretlek, mindennél, és mindenkinél jobban. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. A bűntudat még mindig bennem volt, s utaltam magam, amiért ennek tettem ki őt.
-Egyébként ki az a pasas? – kérdeztem.
-Kicsoda? – kérdeztem.
-Az, aki kényszeríttet téged, hogy csókolózz vele. – hallottam egy élt a hangjában.
-Daniel, egy gyerekkori barátom volt. Silvy testvére. – mondtam, s ránéztem. – Tudnod kell, hogy én nem szeretem Őt úgy, sosem szerettem mást rajtad kívül. – behunyta a szemét, és lefeküdt a fűbe. Engem is magával húzott.
-Csak bennem van a félsz, hogy egyszer elhagysz majd, mert már nem vagyok elég jó neked. – nem nézett a szemembe. A sajátja csukva volt. Fürkésző tekintettel néztem Őt. Ennyire benne van a félelem? Sosem fogom elhagyni. Csak akkor talán, mikor már nem akarja a társaságom. Nem akarja elfogadni a szerelmemet. Más kell neki, majd egyszer. Mást akar majd a karjaiban tartani. Mást akar megcsókolni olyan lehengerlően, mint ahogyan engem szokott. Másnak öleli majd a derekát, mást simogat, másnak suttog értelmetlen dolgokat a fülébe, másnak csókolja meg a nyakát, harapja meg fülcimpáját. Mást akar majd egyszer, de kész vagyok arra, hogy akkor megszűnök.
-Bennem is ugyan ez van. – mondtam. – De megosztom veled a kedvenc mondásom; Élj úgy, mintha csak egy napot élhetnél. – kinyitotta a szemét.
-Nem kellene visszamennünk? – kérdezte. Felnéztem az égre. Már jócskán alkonyodott, s narancsszínű csíkocska fedte a hegy mögötti kis részt.
-De, szerintem Alice már tűkön ül. – felkacagtam.
-Biztos már látta. – mondta Edward is. Átölelte a derekamat. Megborzongtam a meleg érintésétől. A tarkójánál fogva magamhoz rántottam. Gyengéden mégis szenvedélyesen. Belemosolygott a csókba. De kis agyafúrt vagy Edward Massen! Mikor elváltunk csendesen megjegyeztem:
-Mikor ezt csinálod mindig beindulok. – féloldalasan elmosolyodott.
-Tudom, azért csinálom. – mondta, s megcirógatta az arcomat.
-Na gyerünk; menjünk egyenesen az oroszlán barlangjába. – dörmögte. – Öhm.. akarom mondani; Alice barlangjába.. – nevettem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó