Edward nagyon gyorsan futott. Gyorsabban, mint én vagy bárki más a családomból. Kicsit furcsa volt, de biztos ez is az emberi életéből hozott egyik tehetsége. A második a szarkazmusa, a harmadik az utálatossága, a negyedik pedig a gondolatolvasás. Biztos korábban is könnyen belelátott az emberek fejébe.
Ilyenkor jut eszembe mindig az a gondolatom, én vajon milyen lehetem emberként? Abban biztos vagyok, hogy szókimondó. A mostani énem elég tüzes, legalábbis egyik régi, nem túl kedves ismerősöm így fogalmazott. A másik pedig, mivel minden képességet át tudok venni, talán mindenben ügyes voltam.
Családom szerint a harci technikám is remek, pedig csak karate és egyéb filmekből lestem el ezt-azt. Igyekeztem sok akciófilmet nézni, és sok harcművészetekkel foglalkozó kazettát és dvd-t. Szükségem volt mindenféle segítségre. Különböző nyelveket tanultam: spanyol, olasz, magyar, német, orosz. Az utóbbit nem igazán tudom miért, de jó dolognak tünt. Anatómiát is sokat tanultam, pedig biztos voltam benne, hogy a gyógyításnak még csak a közelébe sem fogok kerülni. Egy pár pszichológiával foglalkozó kötetet is elolvastam. Otthon volt egy csomó időm, mivel féltem kimozdulni a házból. Edmund pedig termetes könyvtárral rendelkezett.
Edward egy forgalmasabb útszakaszon szaladt át.
Nem tudom, hol van az a bizonyos vadászház, de elég messze lehet a civilizációtól. Akármennyire is nem tudtam mi van a hátamon lévő zsákban, reménykedtem benne, hogy valami olyasmi, amivel elfoglalhatom magam, és érezteti azt, hogy valahol tényleg van a közelben civilizáció.
Ahogy haladtunk, az emberek gondolatai egyre hangosabbak lettek. A fejem majd’ szétrepedt, de próbáltam tartani magam. Végül olyan dologra vetemedtem, amit sosem fogok megrteni, hogy miért csináltam.
Kezeimet szorosabban fontam Edward nyaka köré, a fejemet pedig belefúrtam a vállába. Ha fájt is neki, nem adta jelét. Igaz, egy pillanatra megfeszült, de aztán nem szólt semmit. Csak rohant tovább. Én pedig egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt.
A szorításom egyre erősödött ugyan úgy, ahogy a fejfájásom is.
Edward megállt, és lesegített a hátáról. Magához ölelt, és simogatni kezdte a hajam.
- Próbálj csak a hangonra figyelni – suttogta a fülembe. – Ha az megvan, akkor csak a gondolataimra.
Ahogy beszélt hozzám, megpróbáltam kiragadni a hangját a többi közül, és csak arra koncentrálni. Pár másodpercre sikerült, aztán, mint egy visszatartott hullám, rámzúdult az a sok dolog. Szégyenszemre, megint el fogok ájulni, mint a suliban. De igazából az a legfurább dolog, hogy eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy vámpír elveszítheti az eszméletét.
- Nem megy – nyögtem ki. – Ez még rosszabb, mint Jane – nevettem fel keserűen.
- Te ismered Jane-t? – kérdezte Edward döbbenten.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem; de persze csak akkor, ha biztosra tudom, mégjobban megfájdul.
Bella! Hogy szólhattad el magad? Uhh… azt hiszem ebből nem lesz menekvés. Ha már egy pár napig össze leszünk zárva, ezzel úgy sem fog békénhagyni.
- Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte gunyorosan.
Hirtelen észbekaptam, hogy épp öt centiméter távolság választ el Edward arcától, és hátrahőköltem. Eddig nem figyeltem oda, mert csak a fájdalomra koncentráltam, de a gúnyolódása számomra mindig felér egy kettőhuszas sokkal, egyenesen a szívembe. Ami persze már nem dobog, de ez teljesen lényegtelen.
- Nem. De azt hiszem, ennyire még nem vagyunk jó puszipajtások.
- Akarod hogy segítsek, vagy ne?
- Így is, úgy is segítened kell. Nem mehetünk vissza úgy, hogy még mindig nem tudom irányítani a képességem. A családod elég csalódott lenne, nem gondolod? Emmett és Adam pedig vámpírfasirtot csinál belőled, én pedig még itt helyben indulás előtt intézlek el egy kicsit, hogy még a nagyanyád sem ismerne rád.
- Nem is él már – jegyezte meg szarkasztikusan.
- Képletesen értettem, te bunkó – forgattam a szemeim.
Mérgesen összehúzta a szemeit, és úgy figyelt engem.
- Na, mi lesz? Indulunk?
- Igen. De arra ne számíts, hogy viszlek a hátamon.
- Akkor csak utánad – mutattam kecsesen előre, egy apró pukedlivel kísérve.
Egy pillanatig még engem figyelt, aztán elrántotta a fejét az ellenkező irányba. Remélem kiégtek a retinái…
- Ha fáj a fejed, szólj. Igaz, akkor sem fogunk megállni, csak lassítok a tempón. Addig is – mosolyodott el elégedetten -, remélem, élvezni fogod a hátam bámulását.
Mivel az erőben futottunk, nekem volt egy nagy előnyöm. Igaz, jelen helyzetet tekintve ez elég kockázatos volt. Hiszen egy apróbb fejfájás, és összetöröm magam. De hogyha tartani akarom vele a tempót, akkor szükségem lesz minderre.
Gyorsan felkapaszkodtam az egyik fenyő fastag törzsén, fel szinte teljesen a tetejére. Onnan megnéztem, hol tart Edward, és megnéztem, milyen fákon keresztül juthatnék el.
A közelében van egy fa, az már alapból egy ugrás, de a leesés elkerülése miatt jobb lenne, ha találnék még abba az irányba egy stabilnak tűnő fát. Persze ezzel a módszerrel az is probléma, hogy a ruhám koszos lesz, de ebben a nagy táskában biztos van valami ruhaféleség; és abban is nagyon, de nagyon reménykedem, hogy abban a vadászházban lesz legalább egy normális zuhanyzó.
Ráugrottam az egyik fára, majd át a következőre, ami Edwardhoz legközelebb van. Meglepetten pillantott fel futás közben. Ahogy láttam kicsit furcsán vette, hogy a közelekedésnek ezt a módozatát választom, de nem foglalkozott vele sokáig.
Ő csak futott, futott és futott. Én pedig csak ugráltam, ugráltam és ugráltam. Ez a monotonitás… komolyan mondom, elálmosodtam.
A távolban megláttam egy szarvascsordát. Gondolom nem zavarnám meg Edwardot azzal, hogyha tennék egy kis kitérőt.
- Éhes vagyok, elmegyek vadászni. Ha gondolod, csatlakozz, vagy addig… állj meg. – Egy pillanatra a pihenni szót akartam használni, de a vámpírok esetében mindez eléghülyén hangzana.
Igaz, hogy mindezt rendes hangnemben mondtam ki, de remélem vámpírhallással tökéletesen ki tudta venni a szavaimat.
Kecsesen landoltam a földön, majd leiiramodtam arra, amerre az állatok szagát éreztem. Az volt a vadászatomban a gyönyörű, hogy nem csak a vadra figyeltem. Képes voltam leállni vadászat közben, és ha úgy adódott, hogy emberek vannak a közelben, másokat is leállítani. Ez sokszor nagyon hasznos képesség is lehetett, például ha emberevő vámpíroktól akartam megmenteni egy ártatlant. De sajnos mindenkit nem menthetek meg.
Mivel a szél egy kicsit fújdogált, úgy kellett állnom, hogy az állatok szagát fújja felém a szél, és ne fordítva. Ezért egy kisebb kört kellett tennem, de azt hiszem, megéri. Sajnos van egy rossz szokásom, szeretek játszani az étellel. Ez azóta áll fenn, mióta megszereztem Jane Volturi képességét. Egyszer használtam, és onnantól az étellel is játszani kezdtem. Ezek szerint – sajnos – a szadistaságát is átvettem tőle. Igaz, kis mértékben.
Ilyenkor gondolkozom el mindig azon, vajon hányszor mondták a szüleim azt kiskoromban, hogy ne játszak az étellel? Vagy mondták egyáltalán? És ha igen, milyen hangon? Játékosan és nevetősen, vagy inkább rendreutasítóan?
Az éhségem a vadászati kedvemmel együtt el is múlt, de mégis elejtek egy szarvast. Kiugrok a bokorból, mint egy prédára leső vadmacska, és leteperem. Sosem akarom, hogy sokat szenvedjenek. Gyorsan elharapom a torkát, és magambaszívom az életőt nedűt.
Már épp végeznék az állattal, amikor a közelben bokorzörgést hallok. Az orrom tejesen kitölti az állat vérének illata, ezért nem tudom pontosan beazonosítani, ki közeledik felém. Azt viszont tudom, merről. Még egy utolsó szívás, és a szarvas kiszáradt tetemét beteszem az egyik bokor alá.
Ahogy egyre jobban közeledik felém, a gondolatait is meghallom:
„Hol lehet? Miért kellett pont az én képességemnek galibát okoznia?”
- Itt vagyok! – kiáltottam, mire gyorsan kicsörtetett a bokorból.
- Mégis mit gondoltál? Bárki itt lehetett volna a közelben!
- De csak te voltál. És nyugi. Vannak még rejtett képességeim – kacsintottam rá, és kihúztam a bokorból az állat tetemét. Pár percig felette álltam, aztán Edward felé fordultam.
- Hová temessem el? – morfondíroztam.
- Hogy mi?! Ugye ezt nem mondod komolyan? – fakadt ki.
- Ugyan miért ne? – tártam szét a karom. – Ő is egy lény. Ha az embereket eltemetik miután egy vámpír kiszívja a vérüket, az állatokat miért ne lehetne?
Edward a szemét forgatta, majd leült egy közeli fa tövébe, és onnan bámult rám. Én közben körbekémleltem, hátha találok vaami jó helyet.
Eközben Eddyke elfelejtette, hogy hallom a gondolatait:
„Ott jó lenne a fa tövében, de nem mondom neki, mert akkor azt jelentené, hogy segítek. Csak nyugodtan szenvedjen tovább.”
- Ennyire genyó hogy lehet valaki? – fakadtam ki. Azt gondoltam, hogy kibírom szó nélkül, de ezt nem lehet!
- Na jó, ebből elég – rontott nekem, és megragadta mindkét karom. – Nem tűröm, hogy valaki egy napon a genyó szóval, és a bunkó szóval is illessen, plusz egész nap kétes megjegyzéseket tegyen. Ha valami bajod van velem, akkor most szólj! – kiáltotta bele az arcomba, én pedig csak néztem.
- Te beszélsz?! Ez felháborító! Úgy viselkedsz velem, mint egy leprás…
- Vittelek a hátamon! – csattant fel.
- Ó, és ezzel már meg is váltottad a világot? – kiabáltam. – Mert hogy engem marhára nem, az biztos.
Még mindig fortyogtam a dühtől, de itt kell ennek véget vetni.
- Azt hiszem, a mai nap során az lenne a legjobb, ha nem szólnánk többet egymáshoz. Majd holnap elkezdjük a gyakorlást. Addig is… lenyugszunk – mondtam higgadtabb hangnemben.
- Oké – fújta ki ő is a levegőt, miközben orrnyergét maszírozta.
Az állatot gyorsan eltemettem; Edward az egészet végignézte. Közben nem hallottam a gondolatait, mert mondogatta Shakespeare Hamlet című művéből a főszereplő egyik monológját. Talán jobb is így. Amilyen a természete, a végén a tűzszünetből nem lett volna semmi, hanem egyenesen kirobban a harmadik világháború.
Csendben szaladtunk végső uticélunkhoz. Edward most nem sietett, így én is tudtam vele tartani a tempót.
Patak csordogált a közelben, mi pedig afelé haladtunk. Lassan kibontakozott a ház alakja. Nem volt nagy, maximum egy szobás, és egy kis fürdő rész elfért benne. De állj… egy szoba?! Több időtt kell Edwarddal töltenem, mint azt hinném.
- Ez a ház? – fordultam Edward felé.
Ő csak bólintott.
- Mi van, nem tetszik? – Nem figyeltem a hanghordozását, de azt hiszem jobb is ez így.
- Nem azzal van a gond. Csak azon gondolkoztam, hogy miből áll belül.
- Hát egy nagyobb szoba, és egy kisebb fürdő, amiben sajnos a víz sem mindig működik, úgyhogy lehet muszáj lesz a patakban fürdened – nézett végig rajtam.
A hajamba tűlevelek sokasága, a ruhám is néhol elszakadt. Mondhatom… szép. Beletúrtam a hajamba, és hullani kezdtek belőle a nem épp odaillő dolgok.
Egy pillanatra elnevettem magam, ugyanis eszembe jutott, hogy most olyan lehetek, mint egy fenyő levélhullatáskor. Temérdek fenyőlevél esett ki barna tincseim közül.
Edward is felém nyúlt, én pedig jólesően megborzongtam, ahogy kihúzott egy pár darabot a hajamból. Amikor befogja a száját, olyan kedves tud lenni. De amint megszólal, felhergel, én pedig nem tudok parancsolni önmagamnak.
- Öhmm… azt hiszem menjünk be a házba. Majd te elintézed a dolgot – mutatott a fejemre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó