- Painesville? – förmedt rám Rosalie. – Te ki akarod nyíratni magad?

- Már eldöntöttem – feleltem egyenletes hangon nővéremnek. Eközben gyakorlottan dobáltam bele néhány holmit az új bőröndbe, amit akkor kaptam Alice-tól, mikor még azt hittük, hogy Ethannel megyek valamerre.

- Az a város hemzseg a vámpíroktól. Tudni fogják, hogy Cullen vagy! Csak gondold át, vagy indulj később, amikor veled tudunk menni.

- Késő. – ”Addigra Ethannek késő lesz.”

Rose csalódottan hajtott szét egy ötszáz dolláros bőrdzsekit, majd egy pillanat múlva még két olyan ruhadarabot talált a szekrényemben, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok képtelenek tárgyakat elmozdítani a helyükről, biztosan gyanakodni kezdtem volna. A csípőmhöz mérte a nadrágot, majd felvillanyozva, hogy felöltöztethet, majdnem elfelejtette a célját.

- Ezeket nem veszem fel. – szögeztem le.

- Ó, dehogynem! – mosolygott rám Rose. Egy pillanatig csak ragyogó fogsora töltötte be a látómezőmet, majd annál hirtelenebb volt a változás. Megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett. - Figyelj rám, Bella. Van néhány dolog, amiről nem tudsz. Vannak más életformák is. Ami még fontosabb, más képességek is.

- Miről beszélsz?

- A virginiai vámpírok okosak. Isznak, de nem ölnek. Ha mégis, akkor profi nyom eltűntetők. A Volturi sem kötött beléjük immár kétszáz éve.

- Lassan itt az idő… - néztem az órára.

Rose kérésére mégis magamra húztam egy farmert és képes volt rávenni, hogy belebújjak a bőrdzsekibe is. A tükörből valaki más nézett vissza rám. Valaki, aki vagány, extravagáns. Egy olyan én, akiről bárki elhitte volna, hogy egy ezred másodperc alatt kitöröm egy ember nyakát. Kezdtem érteni, mire megy ki a játék. Vadnak tűntem.

- Painesville olyan, mint a tiltott gyümölcs. Ha belekóstolsz, lehet, hogy megmérgez. Ez itt, én és a családod: mi vagyunk a valóság. Sose feledd! Itt egy barátom címe. – Rose a dzsekim zsebébe dugott egy fecnit. – Vigyázz vele. Életveszélyesen jóképű.

- Mindenfelé vannak hódolóid? – hüledeztem. Eddig valószerűtlennek tűnt, hogy Rose ismer más vámpír férfiakat is Emmetten kívül.

- Erről ne szólj azért senkinek! – kacsintott rám nővérem, majd magához húzott. – Remélem, sikerrel jársz!

Utazásom célja természetesen Ethan megmentése volt. Ha vannak alakváltoztató vámpírok, akkor lennie kell megoldásnak. Nehéz volt bármit is kihúznom Jacobból, de megeskettem, hogy segít nekem. Így is egy órámba telt kideríteni, hogy a vérfarkasok szerint régen a Painesville-i vérszívók voltak a leghíresebbek mágikus képességeikről. Ők kellettek nekem!

xxx

- 15 Richmond st. – néztem farkasszemet a papírral, majd hitetlenkedve újra felnéztem az előttem álló házra. A Rose által gondosan kidolgozott betűkkel felírt cím helyén ugyanis egy „étterem” feliratú kocsma állt. A kerthelység lágy fényében emberek és vámpírok ültek és látszólag, zavartalanul beszélgettek. Ez lenne olyan szörnyű?

Az ég már koromszínű volt, nagyon intenzív sötétség borulta a tájra. A tó vizén és az égen villódzó Hold kristálygömbként ragyogott. Elképesztő látvány tárult elém, megigézve néztem a jelenséget.

- Mi csak úgy hívjuk, hogy a Két Hold – szólított meg egy ember.

- Bámulatos, hogy milyen közel van… - ámultam tovább.

- Hadd segítsek. – Azzal a lendülettel megragadta a bőröndömet és megerőltetés nélkül felvitte a lépcsőn.

Ezt át kellett gondolnom. A bőrönd emberi mércével szinte mozdíthatatlan, nyolcvan kiló minimum. Ijedten utána ugrottam és kikaptam a kezéből.

- Ne cipekedjen! – kérlelt az erős ember. Vagy fogalmam sincs micsoda. Ahogy bólintottam köszönésképp megakadt a szemem két tizedmilliméteres ponton a nyakszirtjén…

- Még valami! – szólt utánam. – Csak mértékkel a borból.

Hálásan biccentettem, majd az első tükröződő felületben megnéztem az arcomat, hogy miféle borvirágok látszódhatnak rajtam. Nem tapasztaltam semmit, alabástrom bőröm egyenletesen hófehér volt. Megnyugodtam, hogy mégsem tűnök alkoholistának, viszont elgondolkoztatott a jó tanács.

Átvágva a tömegen, magamon éreztem a lapos pillantásokat. Észrevettek.
Én is megfigyeltem. Nem őket, hanem az embereket. Mindből ittak egytől-egyig, mégsem láttam egyik arcon sem rémületet vagy bármit. Átlagembereknek tűntek, de nem voltak azok. Határozottan nem.

Fél csípővel megtámasztottam magam a pult szélén és vártam. Rose azt mondta, hogy fel fogom ismerni a férfit. Úgy tűnt, nem ismer eléggé. Itt minden vámpír észveszejtően jóképű volt, minta a világ összes tájáról ide hozták volna a prototípusokat. A klasszikus modell arctól elkezdve a latinos szépfiúkig minden típus egy helyen volt. Ha lenne vámpír Hollywood, akkor az Painesville lenne. Hülye ötlet volt, hogy nem készítettem elő egy táblát, amit a nyakamba akaszthatok „Salvador, kereslek” felirattal. Ehelyett most a tű a szénakazalban helyzet állt elő, míg meg nem pillantottam…

A túlsó oldalról elindult felém egy férfi. Vonzó, sármos, magabiztos volt. Mindig ilyenre vágytam. Elöntött a szégyen egy pillanatra. Átgondoltam. Ethan szerepel minden álmomban. Vagy tévedtem volna? Mégis, féltem elkapni a tekintetemet, féltem attól, hogy eltűnik. Engem nézett, és egyenesen felém tartott. Szinte megigézett kék szeme.
Azt érzékelni tudtam, hogy fekete ingjét mellkasához szorítja a szél, miközben szögletes arca körül ziláltan libben szerteszét ébenfekete haja. Várjunk csak, milyen szél? Játszadoztak velem az érzékeim.
Sose volt a zsánerem. Sem a kék szem, sem a fekete haj. Valami nem stimmel.

Az idegen leült mellém. Végre tudtam valamennyire tisztábban gondolkodni, bár kétségem sem volt afelől, hogy kívánom. A másik dolog, ami egészen nyilvánvaló volt az, hogy vámpír. Még hozzá jóval idősebb nálam.

Szédülni kezdtem, akárhányszor próbáltam kilesni egy-egy mozdulatát. Úgy tűnt, hogy nem érdeklem őt. Talán mégsem ő az.

- Whiskeyt jéggel. –

Egyre feltűnőbben, élénkebben figyeltem. Végre úgy tűnt, hogy felém fordul. Amikor rám nézett, csak a szemére fókuszáltam. Lefelé billent a feje, olyan volt, mintha folyton felpillantana rám. Szemhéja néha megrebbent, de állta a tekintetemet.

- Üdvözöllek, idegen. – Hanga éles volt, akár borotva.

- Jó estét. – Az enyém erőtlenné vált.

- Meghívhatom egy pohár borra? - Meg sem várva válaszom, intett a pultosnak. Az a fajta, aki mindent elér. Aki bármit megkaphat. Olyan, aki sose lett volna szimpatikus.

- Köszönöm –

- Szívesen. – Megnyerő, igazi szívdöglesztő mosolya és édes illata volt. Általában a fanyar, erőteljes illatokat részesítem előnyben, de most a gondolatot is kizártnak tartottam. Mi a fene…? – Szóval, mi a célod nálunk?

- Azon kívül, hogy lefekszem veled? – csúszott ki a számon. Ez kijózanított egy pillanatra. Talán teljes személyiség változáson mentem át?

- Előtte bemutatkoznék. Salvador Carillo vagyok. A polgármester.

- Bella Cullen. Özvegy tanítónő Forksból.

- Mit akarsz itt? – kérdezte. Mikor így nézett, kavargó kék szemével, rebegő pilláival elfelejtettem hazudni. Leblokkolta, kikapcsolta, esélyem sem volt küzdeni ellene. Lábszárát mohón végigsimítottam az enyémmel és csábítóan néztem rá.

- Segítségért jöttem.

Xxx

Salvador egy pillanat alatt változott át a gondolataimban egy olyan vámpírrá, aki igaz jóképű, mégsem megnyerő számomra. Áthatóan nézett rám, miközben újabb kört rendelt a csapostól, ezúttal magának.

- Luciából van még? – kérdezte halkan, mintha valami nemes pincészetről beszélne, de számomra összeállt a kép. Lucia emberi név… Valószínűleg nem csak közvetlenül isznak, hanem le is csapolnak finomabb ízeket.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat.

- Mi van, kérsz te is? – heccelt.– Apropó, Rosalie tartja még a diétát?

- Ő igen… - szaladt ki a számon, de azonnal megbántam.

- Érdekesnek tűnsz, Bella. Rose páratlan szépség, de mint érezhetted, én bárkit megkaphatok. Engem nem lehet megfogni külsőségekkel. És valljuk be, belsőleg annál kevesebb jutott neki.

- Mi volt az, az előbb? Teljesen letaglóztál, megbabonáztál – vallottam be.

- Ha szeretném, dominánsabban érződik a csáberőm, mely minden vámpír alapeleme. Általában arra használom, hogy információt szerezzek.

- Miért mondod el?

- Te ártalmatlan vagy. Tudtam, hogy egyszer eljössz, Eleonor elmondta. Alice hozzá képest sötétben tapogatózik. Mégis, a saját erőmet kihasználva kellett megtudnom, hogy nem másért vagy-e itt.

- Mi másért? – El sem tudtam képzelni, hogy mivel árthatnék nekik.

- Tudjuk jól, hogy nem nézitek jó szemmel, hogy manipuláljuk az embereket. Tudjuk, hogy vegetáriánusok vagytok. Attól, hogy egyszer iszol, te sem válsz olyanná, mint mi. Bár, Carlisle-nak persze pofon egyszerű…

- Miről beszélsz?

- Az égetésről… azt hittem, egyértelmű. – Valószínűleg látta az arckifejezésemből, hogy nem tudom miről beszél, ezért folytatta. – Carlisle nyelvét kiégette a Volturi, amikor meghallották a fejlesztési terveit. Olyan remekül sikerült, hogy nem érzékeli az ízeket, így mindegy, hogy mit iszik.

- Ez… lehetetlen… - Nem tudtam, mit higgyek. Képtelenség volt, hogy Carlisle elhallgatna ennyire ránk tartozó dolgokat. Hatalmas csalódás ért.

- Minden lehetséges, Bella. A megfelelő áron. Még az is, amiért jöttél.

- Tudsz Ethanról? – elképedtem.

- Jól elbánt veletek Ed, de ez itt Painesville. Jó helyre jöttél.

- Ismerted őt? Edwardot? – csuklott el a hangom.

- Azt az Edwardot nem, aki te ismertél. De, igen, ismertem őt még a vadabb időszakából. Tudhatsz valamit, ha így elcsábítottad. Ha lenne vámpír bulvár, a főcímen lettetek volna állandóan. De minek beszélünk róla, amikor van jobb téma is?!

- Mi?

- Ez itt. – Hosszú ujjai végén egy kulcs lógott.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.