- Látom, már ismeritek egymást – üdvözölt az egyik szőke lány. Haja rövidebb volt a többiekénél, nagyon hasonlított Alice frizurájára. – Szia, én Irina vagyok – ölelt át vidáman.
- Én pedig Bella – feleltem sokkosan a válla fölött kitekintve. Megbabonázott az eperhajú lány fekete szeme, ami csak úgy ontotta magából a gyűlöletet. Hát ő sem felejtett el…
- Tanya ez nem szép dolog, azonnal hagyd abba! – pirított rá az ismeretlen férfi. Undorodva nézett rajtam végig, de elengedett a tekintetével. Nem hittem volna, hogy bárki is irányíthatná forrófejű akaratát. Úgy tűnik, történnek még csodák.
- Bella ők a Denali klán, a család legjobb barátai – vette át a szót Alice, hogy feloszlassa a hirtelen beállt feszültséget. – Ő itt Eleazar – mutatott megmentőmre. Haja fekete volt, arca magában hordozta a gonoszság egy kicsinyke kis darabját. Lágyan fejet hajtott nekem, de jobbnak látta, ha nem jön közelebb, amíg nem szedem össze magam Tanya kis szórakozása után. – És a lányok, Carmen, Kate – mutatta be a két barna szépséget. – A többieket pedig már ismered – nézett Tanyára jelentőségteljesen, ezzel figyelmeztetve: ne legyen több ilyen húzása.
- A többiek hol vannak? – kérdezte meg Kate a nyakát nyújtogatva a lépcsőfeljáró felé. Szeme elütött a karamella színétől, már biztosan régen ejtett zsákmányt magának.
- Vadásznak. Meglepetést akartam nekik okozni – mosolygott Alice elégedetten. – Addig foglaljatok nyugodtan helyett.
- Jól mondtad Alice, különleges ereje van. Az energiái felettébb erősek – fürkészett Eleazar körbejárva, mintha csak valami kerti bútordarabot nézne.
- Nem hiába kértem a segítséged!
Kitágult szemekkel meredtem kettősükre. Jól értelmeztem, amit mondtak?
- Mi folyik itt? – kérdeztem a kelleténél hisztérikusabban.
- Megkértem Eleazart, hogy tanulmányozza a tehetséged. Nála jobbat keresve sem találhatnánk.
- Ehhez nem volt jogod! – cikázott a düh és árulás elmémben. Az ujjaim reszkettek az elfojtott érzelmektől. Itt mindenki tisztában volt a jövetelük okával, csak engem hagytak ki a „fölösleges” részletekkel. Márpedig én nem leszek senkinek az alanya, hogy kénye kedve szerint analizáljon! - A legjobb barátnőm voltál, hogy tehetted?
- Sajnálom én csak segíteni akartam, kérlek, várj – ugrott elém miközben kérlelőn Jasperre nézett. – Segíts – nézett rá nyúzottan.
- Nem érzem Őt – ocsúdott fel a kábulatból.
Mi az, hogy nem érez? – estem kétségbe. Nem vártam meg, míg bővebben kiveséznek. Feltéptem az ajtót és magára hagytam a hét meglepett vámpírt. Futva vágtam keresztül a füvön, egészen a köves útig meg sem álltam. A szívem vadul kalapált a bordáim alatt, de most nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam jutni innen. A gondolataimban mélyen elmerültem, ezért is vettem észre későn a felém jövő neszezést. Megijedve álltam meg a félhomályban, rákoncentrálva a sötét alakokra.
- Bella? – hördült fel az ismerős hang messzebbről. A következő pillanatban már öt kíváncsi szempár legeltette a szemét rajtam.
- Igen… nos… én csak… - dadogtam összefüggéstelenül.
- Talán Jasper megkergetett, hogy ilyen csapzott vagy? – nevetett fel Emmett, de én nem találtam humorosnak. A többiek is így vélhették, mert egy nagy pofon eldördülését és egy utána járó szisszenést hallottam.
- Most mennem kell – kerültem ki Edwardot és sietni kezdtem a főút felé. Már kezdtem azt hinni, hogy megértette és békén hagy, mikor világos felsőrészével elém nem vágott és kénytelen-kelletlen le kellett fékeznem.
- Megtudhatnám hová igyekszel? – karolta át csípőmet és belecsókolt a nyakamba üdvözlésképp.
- Csak haza – remegtem meg bársonypuha érintésétől.
- Veled megyek – folytatta kényeztetésemet.
- Nem… nem szükséges – akadozott hangom, mikor ujjai befurakodtak pulcsim alá. Eddig még soha nem engedte, hogy eddig elmenjünk, ezért is tartottam furcsának reakcióit.
- Akkor máshogy mondom! Nem engedlek el egyedül ilyen sötétben a te szerencséddel.
- Most úgy sincs időd velem foglalkozni. Itt van a Denali család.
Amint rájöttem, mit kotyogtam ki, rögtön átkoztam magam. Miért nem tudok csak egyszer csöndben maradni?
- Jöttek meglátogatni? Hát persze, már hallom is a lányok gondolatait – vidult fel egy pillanatra az arca, hogy találkozhat régi barátaival és Tanyával…
- Mondhatni – hajtottam le a fejem szomorúan. Irritált maga a gondolat is, hogy Edward és Ő egy légtérben tartózkodjanak.
- Baj van? – emelte meg államat, hogy a szemeibe nézzek. Mivel nem akartam hazudni, így inkább kitértem a válasza elől.
- Haza kell mennem – léptem hátrébb egy lépést, de ő párhuzamosan velem mozdult.
- Rendben, akkor menjünk – engedett el egyik kezével. Beleuntam az egyhelyben téblábolásba, így inkább engedtem neki.
- Futhatnánk? – kérleltem a makacsságomat félretéve.
- Nem vall rád, hogy szeretnéd... Mi történt? – kérdezte óvatosan.
- Semmi – vágtam rá gyorsan.
- Bella, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Bízhatsz bennem – fordított magával szembe.
- Tudom – bólintottam.
- Akkor jó. Biztosan ezt szeretnéd? Nem tart sokáig, míg visszamegyek a kocsimhoz.
- Biztos – nyeltem egy hatalmasat. Ha választanom kellett, hogy visszamenjünk és beleütközzek Alice-be, vagy hazáig Edward a karjaiban visz, hát inkább az utóbbit választottam.
- Akkor kapaszkodj jól – jelent meg egy hatalmas vigyor arcán és már fel is kapott. A vállára fektettem fejemet és szorosan összezártam a szemeimet a rosszullétet megelőzve.
- Bella – simogatta arcomat Edward.
- Igen? – húzódtam közelebb vállához.
- Itthon vagy, most már elengedhetsz – húzta végig hűvös ujját nyakamon.
- Oh – nyitottam ki szemeimet meglepetten. A szobám közepén álltunk, jobban mondva csak Edward, én még a karjaiban pihentem.
- Hogy érzed magad? Szédülsz?
- Nem, ez most nagyon jó volt – húztam mosolyra ajkaimat. – Máskor még jobban fogom élvezni – kulcsoltam át nyakát és közelebb vontam magamhoz, hogy megcsókoljam. Lábaim helyzetét megváltoztattam a kellemetlen szög érdekében.
- Bizonyosan – cirógatta oldalamat, de az arcáról nem tűnt el a komorság.
- Menned kell, igaz? – kérdeztem belenyugodva, hogy már megint kevés időt töltöttünk kettesben. Valami mindig közbe jön...
- Üdvözölnöm kell a vendégeinket, sajnálom – csókolt meg a homlokomon.
- De azért holnap találkozunk az iskolában, igaz? – tettem fel a kérdést, ami görcsbe rántotta a gyomromat. Nem bírtam még egy napot nélküle elviselni.
- Alice egy túrára akar invitálni, holnap jó idő lesz – tűrte az egyik tincset fülem mögé, ami csalódottságomban előrehullott.
- Még egy nap nélküled – sóhajtottam lemondóan.
- De legalább nem leszel egyedül, itt van Hugh.
- Tessék? – remegtem meg karjaiban. Teljesen kiment a fejemből a dühömtől, de most hogy felhozta… rajtakapottan éreztem magam. – Nézd, én – kezdtem bele valami magyarázatba, de nem találtam a megfelelő szavakat.
- Talán nem kedveled az ügyvédeket? – mulattatta falfehér arcom.
- Úgy valahogy – mentem bele a színjátékba, amit saját maga kreált.
- Legalább nem kell félnem, hogy megkaparint magának.
- Mi? – csúszott ki a számon a meglepettség. Leforrázva éreztem magam, amiért eltitkolom előle az igazat.
- Biztosan jól vagy? Inkább feküdj le, biztos szédülsz – tett le az ágyamra és leguggolt mellém.
- Semmi bajom – motyogtam a párnahuzatot bámulva. Előbb Alice-ben, most meg magamban csalódtam. Semmivel sem vagyok különb tőle, sőt még rosszabb is vagyok nála. Ő csak a hátam mögött szervezkedett, de én Edward képébe hazudtam!
- A nagymamád mindjárt feljön, hogy megjöttél-e. Nagyon elfoglalta a sok kitöltendő papír. Biztosan jól vagy? Ha kell, itt maradok…
- Persze, semmi bajom – ráztam meg a fejem nagy erőfeszítések árán. Az igazat megvallva nagyon is akartam, hogy kettesben legyünk, de nem lehetek ilyen önző, neki is vannak kötelességei. – Megmondanád a többieknek, hogy sajnálom a hirtelen távozásomat? Nem akartam így kiborulni.
- Bella bármi is volt rá az okod, meg fogják érteni. Ezért most ne legyen lelkiismeret furdalásod.
- Rendben.
- Szeretlek, aludj jól – húzódott közelebb és csókot lehelt kiszáradt ajkaimra.
- Én is szeretlek – jelent meg egy könnycsepp a szememben, mert ennyire ramatyul még nem éreztem magam egy aprócska hazugságért. A cipőt alig hogy lerúgtam lábamról, mély álomba merültem, ahol nem kínzott a bűntudat olyan nagy erővel…
Másnap zombiként ébredtem fel. Az ágyam végében a vacsorám hevert, amit Lisa néni hozhatott fel. Edwardnak tehát igaza volt, benézett hozzám, csak már aludtam.
Az iskola – mint valami szükséges rossz az életben – felnyílt sorompókkal várta a diákjait az utolsó megpróbáltatásokra. Mind rajtam, mind a kocsimon megmutatkozott az utolsó verejtékcsepp, mikor leállítottam a motort az iskolaudvarban. Napok óta fura hangokat adott, de mivel nem voltam szakértő, így ötletem sem volt a hibát illetően. Egész nap némán figyeltem a magam körül történő eseményeket. Ennek szót is adott Jessica matekórán, amikor a tanár háttal állt az osztálynak.
- Ma olyan hallgatag vagy, történt valami köztetek? Talán összevesztetek? Hova mentek kirándulni ilyen szép időben és te miért nem tartottál velük? – tette fel kíváncsian kérdésáradatát.
- Nem történt semmi, a régismert barátaik jöttek csak látogatóba – suttogtam halkan, majd tovább figyeltem a tanár úr megfejthetetlen egyenletét, amivel meggyőzött, hogy semmi keresnivalóm ezen a pályán. A kicsöngetés után átmentem a következő órámra, hogy ott folytassam némaságomat, amíg haza nem érek...
- Itthon vagy Lisa néni? – dobtam le a kulcsot a konyhaasztalra, ezzel is kisebb csörömpölést csapva, hogy felfigyeljen rám. Ám a nagy csendet figyelembe véve nem tartózkodott itthon. Mosolyogva elterültem a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Jót tett egy kis egyedül ejtőzés, távol a zavaró hangok áradatától. Addig kapcsolgattam a távirányítót, míg nem találtam valami érdekes filmet. Érdeklődve figyeltem a tényeket és tévhiteket az egészséges táplálkozásról és a mindennapi életről, mikor megszólalt a csengő.
- Rögtön megyek – kiabáltam az ajtó irányába gyors rendrakásom keretében. A bakancsomat visszavettem lábamra és felnyaláboltam a szőnyegen szétterült dzsekimet. – Már itt is vagyok – nyitottam ki az ajtót mosolyogva, hogy szembenézzek vendégemmel.
- Szia, Bella – mosolygott rám a nem kívánatos személy. Haját összegumizta hátul, így arcszíne még látványosabbá vált, elütött tőlem.
- Szia, miben segíthetek? – húztam el szájam. Nem akartam beengedni a házba, – ki tudja, most milyen kedvében van, szét akarja-e szedni a házat - de illetlenség lenne az is, ha a küszöbön ácsorognánk. Így hát a hátsó kert mellett döntöttem, ahol kényelmesen elhelyezkedhetünk a székeken.
- Miben segíthetek? – túrtam bele hajamba és fel-alá járkáltam.
- Csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Nagyon dühös voltam és nem bírtam visszatartani magam – nézett rám. Mogyoróbarna szemei tanúként igazolták, hogy nem lódít, a szín tiszta igazat mondja.
- Nézd, Jacob – ültem le én is, hogy ne feszengjek annyira. – Nem haragszom érte, csak meg akartál védeni.
- Akkor elfogadod, hogy farkas vagyok? – jelent meg egy halvány mosoly ajkán.
- Van más választásom? – néztem rá megenyhülten. Utáltam másokra haragudni, meg amúgy is erről nem tehet, a génjeiben hordozza. – De még egyszer ne húzz be Edwardnak – figyelmeztettem.
- Nagyon a szíveden hordozod a sorsát.
- A barátom és szeretem – öntöttem tiszta vizet a pohárba, hogy ne történhessen még egy „fürdőszobás” incidens köztünk.
- Hát persze, gondolhattam volna… - morgott az orra alatt.
- Hol voltál eddig? Azt hittem egy életre el fogsz kerülni – tereltem a témát más vizekre.
- A vérszívó… - kezdte, de dühös pillantásom láttán helyesbített. – Edwardnak igaza volt abban, hogy veszélyes lehetek rád. Amíg nem tudtam kontroll alatt tartani magam, addig inkább kerültem az emberek közelségét, így téged is. Jobb a háttérbe szorulni és onnan figyelni az eseményeket - célozgatott, amit nem igazán értettem.
- És most már könnyebb a közelemben? – kérdeztem kíváncsian.
- Sokkal, már nem változok át akaratlanul.
- Ennek örülök, nem akarsz bejönni?
- De csak kis időre – kelt fel a székről. – Be kell ugranom a szerszámos boltba, ha a motoromat egyben akarom látni ebben az életben.
- Te tudsz szerelni? – fordultam meg hitetlenkedve.
- Persze – mondta magától értetődően, mintha ez mindenkitől elvárható lenne. – Csak nem meghibásodott a furgonod?
- Ami azt illeti, de – nyitottam ki a hátsó bejárati ajtót és betessékeltem.
- Na, nézd csak ki van itt? Szia, kislány – simogatta meg németjuhász kutyámat, aki elvárta az „új fiútól” a rögtönzött masszázst.
- Kislány? – emelkedett meg szemöldököm a csodálkozástól.
- Nem tudtad? – nevetett fel megkövült testem láttán.
- Hát… nem igazán voltam tisztában vele – szégyelltem el magam.
- Akkor milyen nevet adtatok neki? – folytatta kutyusom kényeztetését. Keze alatt majdhogynem eltűnt a növekvő jószág, pedig már három-négy hónapos lehetett.
- Csak ideiglenest, amit már kinőtt – feleltem zavarosan az új információ tudatában. A fél vagy közel egy percnyi csendet végül ő törte meg.
- Lehetne a neve Leah…
- Leah? Ez mégis hogy jutott az eszedbe? – mosolyogtam meg ötletét. Olyan furán csengett a nyelvemen, nem igazán passzolt a kutya személyiségéhez.
- Otthon nekem is van egy Leah nevű ismerősöm. Szeszélyes egy lány, sok baj van vele. Még a falkavezér is alig bírja megállítani, ha valamit a fejébe vesz.
- Szóval Leah – néztem rá szuka kutyámra. Az új neve hallatán felkapta a fejét és fülét meg-megemelte, mintha kérdezni akarná, hogy akkor most mi van? Vagy csak a telefoncsörgés őrjítő hangjára mozdult meg, ami a nappaliból sipákolt.
- Mennem kell – egyenesedett fel Jacob. A köztünk levő magasság szinte áthidalhatatlannak számított.
- Mit szedsz, hogy ilyen tempóban nősz és erősödsz? – böktem meg játékosan hatalmas felkarját.
- Semmi olyat, amivel bűnt követnék el – kócolt bele hajamba és szorosan magához húzott. Karjaimat készségen köré zártam, ezért érezhettem a forró bőrét a sajátomén. Jó érzés volt, nagyon emlékezetett Jacksonvillere. A hőre, a napsütésre, a sós illatra a tengerparton… – Vigyázz magadra, amíg nem jövök megjavítani a kocsid.
- Szóval megpróbálod rendbe hozni? – néztem fel barna szemeibe vidáman.
- Ne várj csodákat, de megpróbálom – engedett el.
- Én pedig megpróbálom nem veszélybe sodorni magam – kacsintottam rá.
- Akkor ezt megbeszéltük, szia – lépett ki a hátsó ajtón én pedig az irritáló telefon felé siettem…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó