Láttam Őt. Lehet, hogy megőrültem, de ennyi belefér. Ha a veszély mámora kell hozzá, hogy láthassam, azt fogom keresni. Pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem. Hallottam a hangját, és végre nem voltam egyedül. Tudom, hogy ez betegesen hangzik, de tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem.
Az út szélén sétáltam, és fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Furcsán zaklatottnak éreztem magam, a testem remegett, és csak sírni lett volna kedvem. Nem láttam értelmét semminek sem, Alice. Mert miért dobogna a szívem nélküle? Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak egyetlen lépést is lépnék balra, mi lenne, ha éppen abban a pillanatban jönne egy autó. Azonnal meghalnék? Vagy lassan szenvedve szűnne meg a fájdalmam? Nem tudhatom.
Aztán mikor megtettem volna azt a bizonyos lépést… Ő állt mellettem. Hozzám szólt, és megállásra késztetett. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el mellettem. Megmentette az életemet, Alice. Talán ez azt jelenti, hogy mégis jelentettem neki valamit? Bár szerintem inkább a beteges fantáziám játszik velem. Talán túlságosan vágyom arra, hogy velem legyen.
De mi van, ha minden veszélyes helyzetben megjelenik? Adrenalinhoz kapcsolódik talán? Régen vonzottam a bajt, most sem lesz nehéz találnom párat. Kérlek, ne haragudj, amiért ilyeneket gondolok. De szükségem van Rá. Már ez is valami. Attól a pillanattól kezdve úgy érzem, hogy újra élek. Még Charlie is észrevette rajtam a változást. Mert most már tudom, hogy nem tűnt el minden, és van rá mód, hogy láthassam.
Más nem számít. Sajnálom, hogy ezzel megszegem az ígéretem. De ő sem tartotta be a szavait. Azt ígérte, hogy nem hagy el. Aztán elhagyott. Azt ígérte, hogy szeret. Aztán bevallotta, hogy mégse. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De semmi sem olyan. Azt ígérte, hogy többet nem látom Őt. És most láttam Őt.
Dátumot nem írok, az időnek már nincsen számomra jelentősége.
Szeretettel,
Bella”
„Kedves Alice!
Ma elmentem a házatokhoz, de talán nem kellett volna. De azt reméltem, hogy újra látom Őt. Olyan kihalt volt, és olyan hátborzongató. Mintha ti mindannyian nem is léteztetek volna. Ott ahol egykor annyira boldog voltam, és ott ahol egykor ti éltetek… azt a helyet benőtte a gaz és borzalmasan néz ki. Eltűnt az a pompa, amit egykor sugárzott. Vagy talán csak belőletek áradt?
Végigmentem a szobákon, benéztem mindenhova, kivéve… az Ő szobáját. Végig simítottam a nappaliban az összetörött zongorán, felidéztem, hogy milyen képek voltak a falon, magam elé képzeltem, ahogy lelibbensz boldog mosollyal az arcodon az emeletről. Nosztalgiáztam néhány órát, aztán hazajöttem. De mégis… Inkább ott éreztem otthon magam. Talán, mert mielőtt elmentetek, én már döntöttem. Lélekben elköszöntem mindentől, mindenkitől és az életemtől. Titeket választottalak, még meg is haltam volna, hogy örökké veletek legyek. Kár, hogy ti nem kértetek belőlem. De most már mindegy.
Útközben láttam egy sziklát, néhány la push-beli fiú ugrott le róluk. Először nagyon megijedtem, és azt hittem, hogy öngyilkosok lettek. Aztán rájöttem, hogy csak szórakoznak. Jacob is köztük volt, régen barátok voltunk. Vajon, milyen érzés lehet leugrani a semmibe, úgy hogy tudod, hogy majd úgyis felbukkansz a felszínre? Vagy ha csak az ismeretlennel nézel farkasszemet?
Szeretettel,
Bella”
„Kedves Alice!”
Még mindig remegek a félelemtől. Ma elmentem a rétünkre, abban a reményben, hogy vele lehetek. De már semmi sem volt olyan volt, mint akkor. A virágok elhervadtak, a fű megsárgult, olyan üres lett minden, mint ahogyan magamat éreztem.
Aztán észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Laurent. Azért jött, hogy megnézze még a védelmetek alatt állok-e. És alig hitte el, hogy itt vagyok előtte védtelenül. Victoria küldte őt, de ő inkább magának akart. Azt mondta, hogy csak szívességet tesz, mert Victoria lassan végezne velem. Ő akkor is mellettem volt, és segített abban, hogy mit mondjak. De nem hazudtam elég jól, és még az Ő nevét is ki kellett mondanom. Majdnem összerogytam a fájdalomtól, de a rettegés erőt adott. Lecsapni készült, mikor morgás hangzott fel a fák közül és farkasok jelentek meg. Hatalmas medveméretű farkasok, akik üldözőbe vették Laurentet. Megmenekültem. Legalábbis egyelőre.
Félek Alice. Már minden bizonnyal elmondta Victoriának, amit megtudott és értem jönnek. Mi van, ha baja esik Charlie-nak? Vagy akármelyik ismerősömnek? A szobámban ülök most is összekuporodva, és minden neszre, minden apró rezdülésre összerezzenek. Mert tudom, hogy eljön értem.
A bátyád tévedett, amikor azt hitte, hogy Victoria majd Őt támadja meg. Szemet szemért, társat társért. És nem hiszem, hogy Victoriát meghatná, hogy én már… hogy mi már… nem vagyunk együtt. Egy kicsit hízeleg a gondolat, hogy meg akar ölni James miatt, olyan mintha még mindig együtt lennék Vele. Mégis félek, rettegek. Lehunyom a szemem és megjelenik előttem az égővörös lángkorona, mindenhol látom Őt. Úgy érzem, mintha valaki figyelne. Mintha soha nem lennék egyedül, de mégis rettentően magányos vagyok.
Szeretettel,
Bella”
„Kedves Alice!
Kezdek megőrülni, most már biztos vagyok benne. Hetek teltek el Laurent és a rét óta, és én azóta egyre inkább bekattanok. Victoria továbbra sem tűnt fel, én mégis mindenhol őt látom. És most már a bátyád is mindig velem van. Edward. Megpróbáltam kimondani a nevét, egymás után többször is mondogattam, egészen addig, amíg elviselhető lett a kín. Most már nem okoz olyan nagy fájdalmat a neve, de másra továbbra sem vagyok képes. Nem tudom nézni a tévét, nem tudok zenét hallgatni, mindentől menekülök, ami esetleg rá emlékeztetne. Nem tudok végigmenni az utcán sem, hiszen mindenhol csak turbékoló párokat látok. Olyankor összeszorítom a szám, megmakacsolom a lépteim, és szapora tempóban elmegyek tőlük minél messzebbre. Már senki sem vesz rólam tudomást, csak néha Angela pillant felém szomorúan, sajnálkozva. Azóta is az asztalotoknál ülök, és egyre ritkábban eszek. Hiszen ti sem ettetek.
Nemsokára itt a nyár, csak hetek kérdése. És csak azt látom, hogy milyen boldog voltam egy teljes éve. Szerencsére homályosodtak az emlékeim, a szép percek már nem olyan élesek, de az utolsó pillanatokat sehogy sem tudom kitörölni.
Ma az ebédnél Angela megérintette a vállam, bizonyára mondani szeretett volna valamit kedvességből, de annyira elmerültem a gondolataimból, hogy váratlanul ért az érintése. Hónapok óta senki nem ért hozzám, és annyira megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, azt hittem, hogy Victoria talált meg. Sikoltozni kezdtem, és vadul hátrálva zuhantam le a székről. Az egész ebédlő engem figyelt. Néhányan megvetéssel, míg mások harsogva felnevettek. Még a bolond jelzőt is elcsíptem néhány szájból. Angela heves bocsánatkéréssel segített fel, de én minden ízemben remegve rohantam ki az iskola épületéből, bepattantam a furgonomba, és elhajtottam. Mindegy volt, hogy merre csak el innen. Haza csak késő este értem, és fogalmam sincs, hogy mit csináltam egészen sötétedésig. Csak egy dologra emlékeztem, hogy a szellem-Edward társaságában néztem végig az alkonyatot és néhány teljes percre igazán boldog voltam.
Bella”
Kedves Alice!
Kezdem egyre őrültebben, de egyre jobban érezni magam. Tudom, hogy ostobaság illúziókban élnem, de így könnyebb. Én megpróbáltam normális életet élni nélkületek, de vesztettem. Úgy érzem, hogy ez már kezd eltávolodni a normálistól. Charlie is aggódik értem, el akart küldeni orvoshoz, de megnyugtattam, hogy jól vagyok. Utána a szobámba jöttem, és nyitott szemmel körülnéztem. Olyan a szobám, mintha senki nem lakna benne. Nincsen egy darab porszem se, nincsenek képek a falon, vagy bárhol, mindenhol katonás rend uralkodik, és minden személyes tárgyam eltűnt.
Edward most már minden pillanatban velem van, de csak akkor szólal meg, ha veszélyben vagyok. Ezért igyekszem keresni az ilyen helyzeteket. Tegnap a kezembe akadt egy konyhakés, fogalmam sincs, hogy hogyan került a szobámba. Felkaptam, hogy visszavigyem a helyére, de aztán inkább leültem az ágyamra a késsel a kezembe. Hosszú percekig csak némán figyeltem, nem is tudom, hogy mit akartam vele. Csak néztem. Aztán felemeltem és óvatosan végighúztam a csuklóm felett. Nem vágtam bele, csak finom vonalat húztam a bőrömre. Egy vörös csík jelent meg, de a vérem nem serkent ki. Egy kicsit fájt, de jól esett. Alice, ez már az őrület? Megőrültem?
Bella”
- Alice? – hallottam meg hirtelen magam mögött egy hangot, alig vettem észre, hogy már nem kettesben vagyok Bellával és a levelekkel. Sokkos tekintettel néztem fel a belépő alakra, és csak pár pislogás után ismertem fel benne Carlisle-t. Sajnálkozva nézte Bellát, aztán engem. Én is ránéztem a barátnőmre, aki még mindig mozdulatlanul feküdt. Néha Edward nevét motyogta, de amúgy teljesen csendben volt. Alig lélegzett a rengeteg nyugtatószertől. – Meddig maradsz?
- Ameddig szükséges. Ezeket a leveleket Bella írta… nekem – mutattam a mellettem heverő levélkupacra és a kezemben szorongatott példányra. Annyira remegett a kezem, hogy vámpírlátással is alig láttam a betűket. – Van valami remény, Carlisle? Meggyógyul?
- Beszéltem a kezelőorvosával, már hónapok óta csak romlik az állapota. Nincs magánál, állandóan félrebeszél, és hallucinációi vannak, néha még az ismerőseit se ismeri fel.
- És ha átváltoztatnám? – kérdeztem reménykedve. Már akkor eldöntöttem, amikor megpillantottam ebben a szobában. A jövő még mindig egy vámpír Bellát mutatott.
- Ezt nem döntheted el egyedül, Alice. Olvasd végig a leveleit, és gyere haza. Nem segíthetsz rajta, sajnálom. Az átváltoztatását pedig a család megszavazza, amint hazajöttél. Rendben?
Szomorúan bólintottam.
- Jasper aggódik érted, mit mondjak neki? – kérdezte még szomorúan, és ő sem tudta levenni a szemét egykori lányáról.
- Mond meg neki, hogy… jól… leszek. Ne aggódjon miattam. És a család? Ki van még itt Portlandben?
- Bár sok minden megváltozott, a családunk mindig összetart. Én Esmével jöttem, és úgy tudom, hogy Emmett és Rosalie este érkeznek. Jasper pedig otthon vár rád.
Nem tettem fel több kérdést, furcsa volt ez így számomra. A családunk nekem több emberből állt. De talán jobb, ha hozzászokom, hogy Edward jelenlétére többet nem számíthatunk a családi összejöveteleken.
Carlisle csendben távozott, én pedig olvasni kezdtem az utolsó néhány levelet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó